A víziló Afrika igazi réme!
Ez a soktonnás szerkezet páncélozott bőrből, erőből és vadállatiságból a második helyet foglalja el méreteit tekintve az elefánt után. Pontosabban, ezen a helyen osztozik a rinocérosszal.
A félméteres agyarak és az a "szemellenző", ami képes egészen szélesre nyílni, nem éppen a békés meggyőzés eszközei. Inkább a totális félelemérzet hiányának a megtestesítői. És ha épp nincsenek elfoglalva, akkor sem érdemes azt hinni, hogy nyugton maradnak. Jobb, ha az ember tisztában van ennek a szárazföldi nehézsúlyúnak a különleges idegrendszerével.
1. Az én házam az én váram!
A tűző napon a víziló bőre berepedezik, és ilyenkor nehezen mozog. Ezért egy rendes vízlelőhely létfontosságú a számára! Hosszadalmas keresésre ilyenkor már nem vállalkozik, mert a méretei és az utazással járó veszélyek akadályozzák. Ha egyszer letelepedik valahol, ahhoz a helyhez aztán úgy ragaszkodik, hogy szinte a lelke is ott marad. És minden, ami a területére merészkedik, azonnal ellenséggé válik a szemében.
Egy hangos turistacsoport, egy békésen elúszó kenu vagy egy arra tévedt járókelő – mind-mind a víziló személyes kis univerzumának megzavarását jelenti. Ha az emberiség tudná, hogy közeledik egy ellenség, azonnal védekező állásba vonulna. A vízilovak is pontosan így reagálnak.
A csónakot felborítani, a vándort elintézni, az orvvadászokat megleckéztetni! Az ember megjelenésének oka a víziló területén lehet akármilyen ártatlan is, a terület gazdáit ez a legkevésbé sem érdekli!
2. Kedvesem, most bántani foglak!
Először is, nézzünk néhány átlagos létszámadatot. A vadonban már nem sok víziló maradt, valahol 115 és 130 ezer között lehet a számuk. Leginkább Afrika keleti és délkeleti részén élnek. Évente azonban körülbelül 500 ember szenved sérüléseket (vagy tűnik el nyomtalanul) a vízilovak miatt. Összehasonlításképpen: a hírhedt fehér cápa ötször kevesebb embert támad meg!
Figyelembe véve a tengeri ragadozók elterjedési területét és a vízilovak sűrűségét, a különbség elég szembetűnő. Ha a vadonban találkozol egy ilyen afrikai óriással, nem sok esélyed van a hosszú és boldog életre.
3. A menübe bekerült egy kis leves is
A kezdő zoológusok egyik legnagyobb tévedése, hogy azt hiszik, a kedves Hippo-po növényevő, azaz csak növényeket eszik! A nád, a papirusz, a tündérrózsa és a sás persze finomak. De ha egy bokorban éppen egy madárfészek van, akkor a víziló szívesen befal egy kis omlettet is. És ha egy gazella tetemére bukkan, akkor abból is gondolkodás nélkül finom falatokat készít magának. A tudósok még olyan eseteket is feljegyeztek, amikor vízilovak a saját fajtársaikkal reggeliztek!
És nem ritkán elveszik a zsákmányt a fogas szomszédaiktól, a krokodiloktól is. Mint tudjuk, ez a ragadozó hüllő a párosujjú patásokat lesi a vízparton. Amikor az antilop inni készül, a krokodil villámgyorsan lecsap. De ha a pikkelyes ragadozó be is rántja a gazellát a vízbe, abban a pillanatban a közelben kinyílik egy víziló hatalmas szája! A krokodil pedig ilyenkor inkább visszavonul.
4. Ha a hímnek épp úgy tartja kedve
Az állatok általában azért verődnek csordákba, hogy megvédjék a fajukat és szabályozzák a létszámot. A vízilovaknál azonban a közösségben csupa önző egyed él. Az válik a főnökévé, aki az erejével képes ráerőltetni a szabályait a többiekre. De ez az állapot nem tart örökké. Amint egy másik kihívó legyőzi a vezért egy összecsapásban, minden megváltozik.
A "folyami ló" heves természete nemcsak a felnőtt egyedeket, hanem a kicsinyeit is érinti. Először is, az új vezér megszabadul az előző vezér utódaitól. Másodszor, miattuk nehéz a kedves nőstények közelébe férkőzni, hiszen azok hol rejtőznek, hol szoptatnak, hol a kicsinyeikkel foglalkoznak.
Ha egy hím felfedez egy nőstényt, aki épp a kicsinyeit neveli, a "szívtipró" dühös lesz. Ha a szaporodásról van szó, a víziló minden elérhető eszközt bevet, hogy elérje a célját.
5. Van hobbid?
A vízilovakat leginkább két dolog érdekli: a teli has és a párzás. Az előbbihez el kell verni a versenytársakat. Az utóbbihoz pedig le kell győzni mindenkit, aki csak a közelükbe merészkedik. Butaság lenne a nőstényeket jogfosztott parasztlányoknak nevezni. A kicsinyeik felnevelésének időszakában a csordában az agresszió szintje az egekben van. Ilyenkor a düh hormonjai közvetlenül az idegrendszerbe áramlanak. A legkisebb pillantás a kicsinyek felé is megfeszíti a türelem vékony húrját.
A vízilovak hímjeit a kalózokhoz lehetne hasonlítani. A csoporton belüli légkör egyáltalán nem barátságos. A "kapitányi híd" elfoglalására szinte óránként kísérlet történik. A háborúzó "hajók" közötti nyílt konfliktus nyomai pedig minden egyes egyeden tisztán láthatók.
Az egyiknek lyukas az oldala, a másiknak tönkrement a "vitorlája", a harmadiknak megsérült a "hajóteste". A győztes uralma nem tart sokáig. Elég, ha a vesztes begyógyítja a sérüléseit, és a harc újra kezdődik. Úgy tűnik, itt mindenki megjárta a maga "próbáját", de soha nem tanul belőle semmit. A fajon belüli "zsiványság" még jó időkben is virágzik, aszály idején pedig a helyzet csak rosszabb lesz.
6. Nem ellenségeskedésből - sárdobálás
A méreteit tekintve a víziló rengeteget eszik! De az emésztőrendszerének van egy kevésbé kellemes oldala is. A feldolgozott táplálékot a víziló hasznosan használja fel. Miután jóllakott a parton, a "trágyát" a vízbe viszi, hogy tápanyagokkal gazdagítsa az otthonát. Ebből a tó páncélos lakói megépítik a házaikat, majd szorgalmasan oxigént termelnek. Ez nagyon fontos a halak és a többi szomszéd számára.
Az életműködésének maradványait másra is használja: a versenytársak megfenyegetésére. Amikor meghallja az agresszív "bandák" közeledtét, a víziló "tüzet nyit". Rövid farkát permetezőként használja. Propellerszerűen csóválva szétfröcsköli a ürülékét.
Az emberi szemnek és orrnak ez egy elég "fullasztó" dolog. A riválisoknak pedig egyértelmű jelzés, hogy nem szabad támadni!
7. Ha erő van, ész nem kell!
A természetanya bőkezűen adományozott ravaszságot a vízilónak, de a fékezés mechanizmusát elfelejtette beépíteni! A testpozitivitás mintapéldánya mindig meggondolatlanul veti bele magát a harcba. A víziló talán nem is harcol, egyszerűen megragadja az ellenfelét a testénél (pont a gerinc közepénél), majd elviszi a saját "birodalmába". És ott... ott aztán mélyebbre merül vele, nem hagyva őt levegőt venni! A legtöbb élethelyzetben a víziló ösztönösen cselekszik, és nem szeret sokat gondolkodni a tettein. A tanulás sem az erőssége. A víziló naponta képes ugyanabba a hibába esni!
Ha az útjába akadály kerül, a víziló az erejét fogja használni, nem az eszét! Így a "legkevésbé okos szárazföldi állat" díját a mai történetünk hőse kapja...
