Mit csináltak azokkal a jobbágylányokkal, akik teherbe estek a gazdájuktól?

A földesúri „hárem” és a kényszerházasságok sötét valósága a feudalizmusban.

A fiatal jobbágylányokat némely földesúr sajátos „háremként” használta, de a legmegalázóbb dolog akkor kezdődött, ha egy lány teherbe esett...

Sokat hallani a régi európai birodalmak és királyságok nagyságáról, a hódításokról és a fényes udvarokról. Ezt a dicső képet azonban beárnyékolja egy szomorú és kegyetlen intézmény – a jobbágyság és a feudális függőség rendszere, amely Európa számos részén évszázadokig fennmaradt.

Hogy ezt a kizsákmányoló gyakorlatot valahogy szebb színben tüntessék fel, és „tisztára mossák” az átlagos földesúr képét, gyakran egy idilli, patriarchális leírást gyártottak a földesúr-jobbágy kapcsolatról. Eszerint a földesúr atyai szeretettel gondoskodott jobbágyairól, és ha néha szigorúnak kellett is lennie, azt is csak nehéz szívvel tette. A jobbágyok pedig ezért cserébe hálával, szeretettel és tisztelettel viseltettek iránta, mint egy szigorú, de igazságos és szerető apa iránt.

Azonban ez legtöbbször nem volt több puszta mesebeszédnél. Persze, akadtak becsületes földesurak is, akik törődtek az alattvalóikkal, de nem ritkán az istálló állatai vagy a vadászkutyák jobb körülmények között éltek, mint a jobbágyok.

A szegényes életkörülmények azonban még csak a kisebbik rossznak számítottak; az igazi tragédia az volt, hogy sok földesúr gyakran tárgyként, puszta tulajdonként kezelte jobbágyait. Ezt számos korabeli beszámoló és irodalmi mű is tükrözi szerte Európában.

Ennek a tárgyiasító hozzáállásnak az egyik legkegyetlenebb megnyilvánulása a házaspárok kényszerű létrehozása volt. Itt egyszerű gazdasági érdekek léptek közbe: minél több „dolgos kéz” van a birtokon, annál nagyobb a gazdagság. Minél több jobbágy él és szaporodik egy birtokon, annál több munkát végeznek el és annál több adót fizetnek a földesuruknak. Így a földesurak gyakran maguk döntötték el, ki-kivel házasodjon össze, teljesen figyelmen kívül hagyva az érintettek vágyait vagy akaratát.

Egyes helyeken régi törvénykönyvek vagy helyi rendeletek konkrétan előírták, hogy a földesuraknak gondoskodniuk kell jobbágyaik „időben” történő házasításáról – a lányokat egy bizonyos kor után férjhez kellett adni, a fiúkat meg kellett nősíteni, sőt, néhol még az özvegyek újraházasítását is szabályozták. A cél világos volt: a „paráznaság” csökkentése és a munkaerő-utánpótlás, a „szaporulat” növelése. Csupa praktikum.

Bár akadtak uralkodók és gondolkodók, akik felismerték e gyakorlat embertelenségét és hangoztatták az önkéntes házasság jogának fontosságát, a valóságban ezek a rendeletek – ha egyáltalán léteztek – gyakran hatástalanok maradtak. Minden maradt a régiben: ahogy a földesúr parancsolta, úgy eskettek. A földesúr szava törvény volt.

Voltak felvilágosultabbnak tartott uralkodók is, akik leveleztek koruk nagy gondolkodóival és többször is hangot adtak annak, hogy a jobbágyoknak jogot kellene adni az önkéntes házasságkötésre. Hangoztatni ugyan hangoztatták, de a jobbágyság rendszerének alapjait érintő valódi változtatásra ritkán szánták rá magukat.

Az új jobbágycsaládok „létrehozásának” folyamata változatos volt. Különösen kiszolgáltatott helyzetben voltak a fiatal, csinos jobbágylányok. Ha egy földesúr megözvegyült, vagy egyszerűen csak nem akart törvényes házasságot kötni, előfordult, hogy az udvari cselédlányokból tartott fenn ágyasokat, akiket aztán kedve szerint „használt”.

Azt a lányt pedig, amelyik teherbe esett, gyakran kényszerrel férjhez adták egy másik jobbágyhoz. Az „újdonsült férj” az ilyen „megtiszteltetést” általában nem utasíthatta vissza, de a kényszerházasságba került feleség sorsa gyakran így is nehéz volt, nemritkán erőszak áldozatává vált saját otthonában. Előfordult persze, hogy a földesúr – talán születendő gyermekét féltve – jobb életkörülményeket biztosított az így létrehozott családnak. A fiatal földesúri sarjak pedig gyakran teljesen természetesnek vették, hogy „élnek” a jobbágylányokkal saját házasságuk előtt. És ez abban a társadalmi közegben sok helyen elfogadottnak számított.

Magát a jobbágyokhoz való „atyáskodó” hozzáállás mögötti valódi gondolkodást jól példázhatja egy földesúrnak az intézőjéhez írt (bárhol Európában keletkezhetett) levél részlete: „...Gondoskodj róla, hogy az asszonyok évente szüljenek. És inkább fiúkat, mint lányokat.” Minden világos: minél több fiú születik, idővel annál több férfi munkaerő lesz a birtokon, akik hasznot hoznak a földesuruknak.

Egy korabeli megfigyelő szavaival élve: „A földbirtokosok általában házasságra kényszerítik a fiatalokat, mégpedig azért, hogy legyen egy plusz munka- és adóegységük, akire további terheket lehet kivetni.”

Mivel a jobbágyok a földesurat szinte kizárólag a haszonszerzés szempontjából érdekelték, a házaspárok „összeállításakor” is elsősorban az üzleti érdekek vezérelték. Igyekeztek fizikailag erős, munkabíró fiatalokat összeházasítani.

Ez nagyobb esélyt adott arra, hogy a „szaporulat” is egészséges és erős lesz, így az új generáció is jól dolgozik majd és több hasznot hoz. Ráadásul az erős, egészséges jobbágyokat – ahol erre lehetőség volt – drágábban lehetett eladni vagy átengedni más birtokosnak. A gyengébbeket pedig összeházasították, ahogy éppen adódott, akár sorshúzással is – hátha az ő utódaiknak is hasznát veszik majd valamikor.

De mindez elsősorban a földeken dolgozó mezei jobbágyokra vonatkozott. Ami pedig a ház körüli vagy udvari cselédséget illeti, ott gyakran más volt a helyzet. Ezeknek az embereknek sokszor speciálisabb feladatokat kellett ellátniuk (szakács, kocsis, komorna stb.), amelyekre esetleg ki is tanították őket. Az utódokról való gondoskodás pedig elvonta őket a munkavégzéstől, ami kényelmetlenséget okozott a földesúrnak. Az ilyen, „értékesebb” szolgálóknak a földesurak akár teljesen meg is tilthatták a házasságkötést vagy a gyermekvállalást.

• Kényszerrel férjhez adták őket: Hogy a helyzetet "rendezzék" és a születendő gyermeknek (legalább névleg) apja legyen, a földesúr kiválasztott egy másik jobbágyot a birtokról, és hozzákényszerítette a lányt feleségül.
• A kijelölt "férj" nem ellenkezhetett: A jobbágynak, akit a földesúr erre a "feladatra" kijelölt, általában nem volt választása, el kellett fogadnia a helyzetet és feleségül kellett vennie a lányt.
• A lány sorsa továbbra is nehéz maradt: Bár papíron férjes asszony lett, ezek a kényszerházasságok gyakran boldogtalanok voltak, és az asszony sokszor erőszaknak volt kitéve az új, kényszerű "férje" részéről.
• Ritkán előfordult támogatás: Talán a születendő gyermekét megsajnálva – a földesúr anyagilag támogatta az így létrehozott új családot, hogy valamivel jobb körülmények között élhessenek.

Egyszóval, a szolgaság és a jobbágyság az szolgaság és jobbágyság maradt. És semmi jó nem volt benne, függetlenül bármiféle „atyáskodó”, patriarchális kapcsolatokról szóló hazug ideológiától.