Ádám és Éva – ezek a nevek még azok számára is ismerősek, akik távol állnak a vallástól.
Amikor azonban a korukról esik szó, a Biblia egyik legizgalmasabb és legvitatottabb rejtélyével találjuk szembe magunkat. Hogyan élhetett egy ember kilencszázharminc évig? Miért éltek az első emberek majdnem egy évezredet, mi pedig csak hét-nyolc évtizedet?
Nézzük végig a bibliai kronológiát, a teológiai értelmezéseket és a tudományos hipotéziseket, hogy megértsd, hogyan változott a várható élettartam a Teremtés könyvétől egészen napjainkig.
Az Ószövetség kánoni szövege szerint Ádám 930 évet élt. A Biblia arról számol be, hogy 130 évesen lett Sét nevű fiának az apja, 800 éves korában pedig még születtek „fiai és lányai”.
Éva sorsát ennél is nagyobb homály fedi. A Szentírásban ugyanis nincs közvetlen utalás a korára. Az ószövetségi apokrifok (nem kanonikus szövegek), mint például az „Ádám és Éva könyve”, azonban fényt derítenek erre is. Ezek szerint Éva mindössze hat nappal élte túl Ádámot. Ebből ered az a jól ismert népi mondás is, miszerint „boldogan éltek, amíg meg nem haltak – ráadásul egy napon”, vagyis az életkoruk szinte teljesen megegyezett.
A hosszú élet mondhatni családi hagyomány volt az első embereknél. Ádám után a leszármazottai is hihetetlenül sokáig éltek, ahogy azt a Teremtés könyvének 5. fejezete is megörökíti. Az életkoruk szinte már fantasztikumnak tűnik.
Matuzsálem például 969 évet élt, ami abszolút rekord. Nem véletlen, hogy az ő nevéből ered a „matuzsálemi kor” kifejezés. Noé valamivel kevesebbet, 950 évet élt, és ezzel ő az utolsó a nagy, özönvíz előtti hosszú életűek közül. Ha utána számolsz, az Özönvíz előtti tíz generáció átlagos élettartama megközelítette a 912 évet.
De miért rövidült le ennyire az élet az Özönvíz után? A nagy Özönvíz nemcsak az emberiség történetében, hanem a biológiában is vízválasztó volt. Ezt követően a várható élettartam hirtelen és visszafordíthatatlanul csökkenni kezdett. Közvetlenül az Özönvíz után Noé fia, Sém 600 évet élt, az ő leszármazottai pedig már csak néhány évszázadot (433, illetve 239 évet). Ábrahám 175 éves koráig élt, fia, Izsák 180, míg Jákob 147 éves koráig. Maga Jákob is érezte a hatalmas kontrasztot, és panaszkodott is rá, hogy az ő napjai „kevesek és nyomorúságosak” az ősei életéhez képest.
Mózes, akinek az élete afféle etalonnak számít, pontosan 120 évet élt – ez az a kor, amit a Biblia végső határként határozott meg. Józsué 110 évet élt. Dávid és Salamon uralkodásának idejére a várható élettartam már megközelítette a modernkori normákat, azaz a 70–80 évet.
Az elsődleges teológiai magyarázat erre az, hogy a hosszú élet Isten ajándéka volt, amit az emberek végül rosszra használtak. „Minden test megromlott a földön” – olvasható a Teremtés könyvében. A bűn terjedésének megfékezése érdekében Isten lecsökkentette az emberi élet hosszát. A Teremtés könyvének 6. fejezetében hangzik el a sorsdöntő mondat: „...legyen az ő életkora százhúsz esztendő.” Ezt egyrészt az Özönvíz előtti megtérésre adott türelmi időnek, másrészt a hosszú élet későbbi, maximális határának is tekintik.
Ugyanakkor lehetetlen figyelmen kívül hagyni a környezeti feltételek változását sem: a klíma, a levegő és a víz összetétele az Özönvíz előtt minden bizonnyal ideális volt az egészség és a hosszú élet szempontjából. Nem is beszélve arról, hogy Ádám és Éva genetikája még tökéletes volt, ám az Özönvíz utáni beltenyészet miatt (hiszen minden ember Noé családjától származott) káros mutációk halmozódtak fel a genomban.
Arról se feledkezzünk meg, hogy történhettek fordítási hibák, vagy esetleg más időszámítási rendszert használtak. Az egyik legnépszerűbb hipotézis szerint a bibliai „év” valójában holdhónapot, vagy egy teljesen más időszakot jelenthetett. Ha megpróbálod Ádám korát (930) elosztani 12-vel, 77,5 évet kapsz, ami egy teljesen reális szám. Ez az elmélet azonban egy komoly problémába ütközik: eszerint Ádám 10-11 évesen lett volna apa, Mahalálél pedig mindössze 5 évesen nemzette volna az első fiát.
Nagyon fontos, hogy ne keverd össze a bibliai kronológiát a valós, ókori várható élettartamra vonatkozó történelmi adatokkal. Az alacsony átlagéletkor ugyanis nem egyenlő a korai halállal. Az ókori Rómában vagy Görögországban a születéskor várható átlagos élettartam ugyan 20–35 év lehetett, de ez csak egy számtani átlag, amit a rendkívül magas gyermekhalandóság torzított el ennyire drasztikusan. Ha egy gyermek túlélte a kritikus első éveket, nagyon jó eséllyel megélhette az 50–60 éves kort, vagy akár annál is többet.
Egy természetes halállal elhunyt, előkelő görögök és rómaiak életkorát vizsgáló kutatás például kimutatta, hogy az átlagos életkoruk a haláluk idején 66–72 év volt – nagyjából annyi, mint az európaiaké a 19. század végén. Idősebb Plinius az i. sz. 1. században rengeteg olyan esetet jegyzett fel, amikor az emberek a 100, vagy akár a 115 éves kort is megérték.
Időszámításunk kezdetére a Mózes idején említett 120 éves bibliai határ már egyértelműen fiziológiai maximumnak számított. Dávid király a Zsoltárok könyvében így fogalmazott: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő” (Zsoltárok 90:10). Ez a norma, vagyis a 70–80 év meglepően stabil maradt egészen három évezreden át, mígnem a 20. században az orvostudomány és a higiénia rohamos fejlődése drasztikus ugrást nem hozott.
Érdekes módon a modern gerontológia (az öregedéstudomány) közvetve megerősíti ezt a bibliai számot. A legtöbb tudós egyetért abban, hogy az emberi élet természetes felső határa valahol 120 év körül húzódik. Nagyon kevesen lépik át a 110 éves küszöböt, de a 125 éves határt még senkinek sem sikerült áttörnie. Ezt a korlátot egyszerűen a biológiánk, a sejtosztódás és a sejtek öregedésének mechanizmusa határozza meg.
A hívők számára a pátriárkák hosszú élete egyfajta emlékeztető az elveszett Paradicsomra és Isten eredeti tervére, amelyben még nem volt helye a halálnak. Az élet fokozatos megrövidülése pedig egy szemléletes lecke a bűn következményeiről, valamint figyelmeztetés arra, hogy a földi létünk igencsak mulandó, és érdemes lenne inkább az örökkévalóságra fókuszálnunk. A tudósok számára viszont ez egy izgalmas rejtély, amit a környezeti és genetikai változásokkal, vagy éppen az ősi időszámítási rendszerek sajátosságaival próbálnak megmagyarázni.
