A történelem számos tragikus alakot őrzött meg az emlékezetünkben – olyan ifjú trónörökösöket, akiknek élete a nagypolitika oltárán ért véget, mielőtt még igazán elkezdődhetett volna.
De drámaiságában talán kevesek sorsa fogható XV. Ptolemaiosz Caesarionéhoz. A fiú, akinek apjaként magát Julius Caesart, anyjaként pedig Egyiptom utolsó királynőjét, Kleopátrát nevezték meg, saját uralma alatt egyesíthette volna Rómát és Egyiptomot. Ehelyett 17 évesen elárulták és megölték, hogy ne állhasson a formálódó Római Birodalom útjába.
Ahhoz, hogy megértsd, ki is volt valójában Caesarion, vissza kell mennünk az i. e. 48-as esztendőbe, amikor Egyiptomban dinasztikus viszály dúlt. Az ifjú VII. Kleopátrát saját fivére és egyben férje, XIII. Ptolemaiosz űzte el Alexandriából. Épp ebben a válságos pillanatban szállt partra Egyiptomban Caius Julius Caesar. A nagy hadvezér formálisan a konfliktus elsimítása és az adósságok behajtása miatt érkezett, a valóságban azonban azért, hogy a mesésen gazdag országot római protektorátus alá vonja.
Kleopátra pontosan tudta, hogy a sorsa a római hadvezér kezében van. A Plutarkhosz történetíró által ránk hagyományozott legenda szerint a királynő egy szőnyegbe csavartatva, titokban vitette be magát Caesar palotájába. Az 52 éves, sokat látott politikust nemcsak a 20 éves királynő merészsége, hanem esze, kisugárzása és szenvedélye is rabul ejtette. Így vette kezdetét a történelem egyik leghíresebb románca. Caesar visszaültette Kleopátrát a trónra, majd az úgynevezett alexandriai háború során maroknyi seregével sikeresen visszaverte a dühöngő tömeg és XIII. Ptolemaiosz seregének ostromát. A győzelem után Caesar nem sietett vissza Rómába: Egyiptomban maradt, és Kleopátrával közös nílusi hajóútra indult.
I. e. 47-ben, nem sokkal Caesar távozása után Kleopátra fiút szült. A Ptolemaiosz Caesar nevet adta neki, de az alexandriaiak – talán szeretetből, talán gúnyból – Caesarionnak, azaz „kis Caesarnak” nevezték el. Az apaság kérdése a korszak egyik legélesebb politikai vitájává vált. Maga a diktátor hivatalosan sosem ismerte el a gyermeket, végrendeletében sem tett róla említést, helyette unokaöccsét, Octavianust fogadta fiává. Azt azonban megengedte, hogy a fiú viselje a nevét, a kortársak pedig többször is megjegyezték, mennyire hasonlít a gyermek Caesarra. Kleopátra számára az apaság megkérdőjelezhetetlen tény volt: a fiában Egyiptom és Róma szövetségének élő megtestesülését látta.
A római fenyegetés.
I. e. 46-ban Kleopátra Caesarion kíséretében Rómába utazott. Caesar a Tiberisen túli villájában szállásolta el őket. Az egyiptomi királynő és fia csaknem két évig éltek ott, miközben számos római szenátor gyanakodva figyelte a fiút, a Köztársaságra leselkedő veszélyt látva benne. Szárnyra kaptak olyan pletykák is, miszerint Caesar őt akarja megtenni örökösévé, sőt, még a fővárost is Alexandriába költöztetné. Ezek a tervek azonban sosem valósulhattak meg...
I. e. 44. március 15-én az összeesküvők meggyilkolták Caesart. Kleopátra a fiával együtt elmenekült Rómából, és visszatértek Alexandriába. Még abban az évben, rejtélyes körülmények között elhunyt a társuralkodója és fivére, XIV. Ptolemaiosz. Kleopátra nem vesztegette az időt: a mindössze hároméves Caesariont azonnal társuralkodójává és fáraóvá kiáltotta ki.
Anya és fia VII. Kleopátra és XV. Ptolemaiosz néven uralkodtak együtt. Az egyiptomi templomok – például a denderai komplexum – falain megjelentek a közös domborműveik. Az egyiptomiak számára Kleopátra Ízisz istennő volt, Caesarion pedig az ő isteni fia, Hórusz. A fiú megkapta a hangzatos „Királyok királya” címet is. A következő években Kleopátra mesterien lavírozott a római polgárháborúk útvesztőiben. Caesar halála után új szövetségese és szeretője Marcus Antonius lett. Bár három közös gyermekük született, a királynő számára mindig is Caesarion maradt az első számú örökös.
"Nem jó, ha túl sok a Caesar"
I. e. 34-ben a Róma keleti tartományait uraló Antonius grandiózus ceremóniát rendezett, amely az „alexandriai adományozások” néven vonult be a történelembe. Ezen hivatalosan is Caius Julius Caesar fiának, neve és politikai öröksége jogos várományosának nyilvánította Caesariont. Címeket és hatalmas földterületeket adományozott neki. Octavianus, Caesar fogadott fia számára ez nyílt provokáció és hadüzenet volt. Hiszen ha Caesarion a vér szerinti fiú, akkor Octavianus csupán egy távoli rokon, aki bitorolja a hatalmat.
A feszültség végül az i. e. 31-ben lezajlott actiumi tengeri csatában csúcsosodott ki, ahol Antonius és Kleopátra flottája megsemmisítő vereséget szenvedett. Egy évvel később Octavianus betört Egyiptomba. Kleopátra, látva, hogy mindennek vége, kétségbeesetten próbálta megmenteni a fiát. A 17 éves Caesariont egy tetemes összeggel és a nevelőjével együtt a Vörös-tenger partján fekvő Bereniké kikötőjébe küldte, valószínűleg azzal a céllal, hogy a fiú Indiába meneküljön.
És itt következett be az a tragikus végkifejlet, amelyet a történetírók is megörökítettek. Caesariont rávették, hogy forduljon vissza. Könnyen meglehet, hogy saját nevelője árulta el, elhitetve vele, hogy Octavianus maga hívja vissza a trónra, és társuralkodóvá akarja tenni. A naiv ifjú hitt neki.
Octavianusnak azonban egészen más tervei voltak. Pontosan tisztában volt azzal, mekkora fenyegetést jelent „Caesar fia”. Tanácsadója, Areiosz Didümosz filozófus egy gyilkos érvet hozott fel, kiforgatva egy ismert homéroszi sort: „Nem jó, ha túl sok a Caesar”. Octavianus pedig kiadta a parancsot a fiú kivégzésére.
Caesariont i. e. 30 augusztusában elfogták és kivégezték. Néhány nappal édesanyja, Kleopátra halála után Egyiptom végleg elveszítette függetlenségét, és római provinciává vált. A fiú halálával nemcsak a három évszázadon át uralkodó Ptolemaiosz-dinasztia halt ki, hanem az önálló egyiptomi államiság lehetősége is megszűnt létezni. Caesar és Kleopátra fiának története a hellenizmus korának leáldozását szimbolizálja a Nílus partján.
