A világ egy új térképre váltott, amely nem torzítja a kontinensek méretét. Miért csak most?

2018-ban egy olyan esemény történt a térképészetben, amelyet túlzás nélkül nevezhetünk csendes forradalomnak.

Három kutató – Bojan Šavrič, Bernhard Jenny és Tom Patterson – bemutatta a világ új vetületét, amely az Equal Earth („Egyenlő Föld”) nevet kapta. Ez a térkép nem csupán egy újabb variáció a bolygó síkban történő ábrázolására. Végre szakít azzal az évszázadokon át tartó hagyománnyal, amely a térképeken indokolatlanul felnagyította az északi szélességeken fekvő szárazföldek területét.

Mindannyian a világ egy bizonyos képével nőttünk fel. Az iskolai falakon olyan térképek lógtak, amelyeken Grönland szinte akkora volt, mint Afrika, Eurázsia pedig méretében teljesen összemérhetőnek tűnt az afrikai kontinenssel. Ezek az arányok annyira berögzültek az érzékelésünkben, hogy kevesen gondoltak bele: vajon megfelelnek-e a valóságnak? A rövid válasz: egyáltalán nem.

A klasszikus Mercator-vetület, amelyet még a 16. században alkottak meg a hajózás igényeire szabva, egy alapvető hiányossággal rendelkezik: minél távolabb van egy objektum az Egyenlítőtől, annál jobban megnyúlik a térképen. Ez a navigáció szempontjából kényelmes volt ugyan, ám messze áll a valóságtól, ha a világ objektív képének kialakításáról van szó.

A Mercator-térképen Grönland területe összemérhető az afrikai kontinensével, miközben a valóságban Afrika majdnem tizennégyszer nagyobb. Észak-Amerika és Európa vizuálisan hatalmas „túlsúlyban vannak” valós méreteikhez képest, miközben az egyenlítői övezet országai – Afrika, Dél-Amerika, Délkelet-Ázsia – indokolatlanul szerénynek, aprónak tűnnek.

A térkép nem csupán egy ábra, hanem a világnézet formálásának fontos eszköze is. Amikor egy gyerek a világtérképre néz, öntudatlanul is elsajátítja azokat az arányokat, amelyek számára onnantól kezdve objektív valóságnak tűnnek. Ha ezen a térképen Afrika Grönlandhoz hasonló méretűnek látszik, ezt az arányt jegyzi meg. Később, felnőttként pedig már rendkívül nehezére esik majd elhinni, hogy Afrika a valóságban sokkal, de sokkal nagyobb.

Ebben a hatásban amúgy semmiféle rossz szándék nem volt. Mercator eredetileg a tengerészek számára készítette ezt az eszközt, akiknek a navigációhoz volt szükségük az egyenes irányvonalak megbízható kijelölésére. Ám amikor ez a hajózási térkép tankönyvekben és tantermek falain a világ általánosan elfogadott ábrázolásává vált, a torzulást egyszerűen elkezdték normaként kezelni. Emberek generációi nőttek fel azzal a torz elképzeléssel a fejükben, hogy milyenek is a bolygó különböző részeinek tényleges méretarányai.

A helyzet orvoslására már régóta tettek kísérleteket. Arno Peters például még 1973-ban mutatta be a saját vetületét, amely megőrizte a területek helyes arányait. A Peters-vetületnek azonban megvolt a maga problémája: a kontinensek rajta végtelenül megnyúltnak és deformáltnak tűntek. Afrika túlságosan elnyúlt függőlegesen, az Antarktisz pedig egy szűk, keskeny sávvá zsugorodott a térkép alján. Bár a térkép a területeket tekintve őszinte volt, a formák és alakzatok érzékelése szempontjából csúnyán aránytalan maradt.

Az Equal Earth vetület pontosan ezt a dilemmát oldja meg egyszer és mindenkorra. Területhű – ami azt jelenti, hogy a kontinensek relatív méretei tökéletesen megfelelnek a valóságnak. Afrika, Ázsia és Észak-Amerika pont ugyanolyan arányú a térképen, mint amilyen a földgömbön. A fejlesztők mindeközben arról is gondoskodtak, hogy a kontinensek körvonalai felismerhetők és esztétikusak maradjanak a szemünk számára.

Ez egy úgynevezett pszeudocilindrikus vetület: a szélességi körök egyenesek, a hosszúsági körök pedig kifelé ívelnek, a kezdőmeridián kivételével. A térkép alakja egy lapított körre emlékeztet, ami intuitív módon azonnal a földgömbhöz társul. A sarkvidéki területek itt nem válnak pici pontokká, mint egyes területhű vetületeken, hanem rövid vízszintes vonalak maradnak. Ez elegendő helyet hagy a feliratok elhelyezésére, és rendkívül praktikusan használhatóvá teszi a térképet.

2017-ben nagy port kavart a hír, miszerint Boston állami iskolái átállnak a Peters-féle (pontosabban Gall–Peters) vetületre, mert az „az egyetlen, amely a kontinensek valódi méretét mutatja”. Tom Patterson, az Egyesült Államok Nemzeti Park Szolgálatának veterán térképésze azonnal felfigyelt arra, hogy ebben az állításban van némi csúsztatás. Számos területhű vetület létezik ugyanis, de mindegyik komoly kompromisszumot követel a területi pontosság és a vizuális vonzerő között.

Patterson kapcsolatba lépett Bernhard Jennyvel a Monash Egyetemről és Bojan Šavričcsal. Hárman elemezték a meglévő területhű vetületeket, és arra a következtetésre jutottak, hogy egyikük sem ötvözi megfelelően a területi pontosságot azzal a letisztult esztétikával, amelyhez a modern ember szeme hozzászokott. A Robinson-vetület például, amelyet sokan aranystandardnak tartanak, nem területhű – megőrzi a formákat, de torzítja a méreteket. A Gall–Peters-vetület viszont hiába területileg pontos, ha a felismerhetetlenségig deformálja a kontinensek alakját.

A csapat azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy olyan vetületet hozzon létre, amely maximálisan megőrzi a területek valódi arányait, de közben úgy néz ki, mint egy jól megszokott világtérkép. Egy kifejezetten térképvetületek tervezésére kifejlesztett webes alkalmazás segítségével létrehoztak egy hibrid térképet, amely egyesíti az Eckert IV és a Putnins P4' vetület legjobb tulajdonságait. Miután pozitív visszajelzéseket kaptak a térképész közösségtől, Šavrič levezette az új vetület bonyolult matematikai egyenleteit is.

Az Equal Earth térképére pillantva rögtön szembetűnik, hogy Afrika végre úgy néz ki, ahogyan a valóságban is kinéz: egy hatalmas, domináns kontinensként, amely központi helyet foglal el a bolygón. Dél-Amerika sem zsugorodik elhanyagolhatóan apró méretűre. Észak-Amerika és Eurázsia pedig megőrzi valós arányait, és nem fújódik fel mesterségesen a túlzó északi szélességek miatt.

A kontinensek ráadásul nem tűnnek furcsán megnyúltnak vagy indokolatlanul összenyomottnak. A szárazföldek formái a trópusi és a közepes földrajzi szélességeken is sokkal kevésbé torzulnak, mint például a Gall–Peters-vetületen. A sarki területek szintén nem válnak olvashatatlan vonalakká – csupán mérsékelten tömörülnek, de tökéletesen megőrzik felismerhetőségüket.

Nem meglepő, hogy a tudományos közösség gyorsan befogadta a vetületet. A NASA rögtön beépítette a hivatalos eszköztárába. Az Esri pedig a 2.3-as verziótól kezdve alapértelmezettként hozzáadta az Equal Earth vetületet a népszerű ArcGIS Pro szoftverhez.

Természetesen azt sosem szabad elfelejteni, hogy bármely 2D-s, sík térkép elkerülhetetlenül torzítja a valóságot. Nem létezik tökéletes vetület egy gömb síkba terítésére. De a különböző típusú torzítások közötti választás valójában a különböző világképek közötti választást is jelenti. Az Equal Earth pedig végre egy olyan reális képet kínál, amelyben a kontinensek relatív méretei hűen megfelelnek a valóságnak.

Az ENSZ szeptember 4-én támogatott egy olyan határozatot, amely olyan térképek használatára szólít fel, amelyek pontosabban adják vissza az országok és kontinensek területi arányait. A dokumentum mellett 164 ország szavazott, az Egyesült Államok ellene voksolt, további hat ország pedig tartózkodott. A határozat ugyan nem bír kötelező erővel, és az új térképre való átállás sem kötelező érvényű: minden ország és szervezet saját belátása szerint hozhat ilyen döntést.

Egy kis iróniával azért érdemes felidézni, hogy mindeközben az ENSZ hivatalos emblémáján a lapos Föld modellje látható (egészen pontosan a kontinensek északi-sarki, azaz poláris vetülete).

A nagy kérdés már csak az: miért csak most, a 21. században vitatták meg és fogadták el ezt az ENSZ-ben? És egyáltalán, miért kellett 2018-ig várnunk, hogy megszülessen egy olyan térkép, amely végre valós arányokban mutatja meg nekünk a saját bolygónk kontinenseit?