„Elég furcsa érzés így lebegni a Jeges-tenger felett. Elsőként átszelni ezt a vidéket egy léggömbbel. Vajon hamarosan lesznek követőink? Őrültnek tartanak majd minket, vagy követik a példánkat?”
Ezt írta 1897-ben a naplójába Salomon Andrée, az a svéd mérnök és természettudós, aki elhatározta, hogy elsőként hódítja meg a levegőből az Északi-sarkot.
Az Északi-sarkvidék kutatásának története a hősiesség, a vakmerőség, a tudományos kíváncsiság, az önbizalom és a kőkemény kockázatvállalás története. Mit gondolsz, mi hajtotta azokat az embereket, akik elindultak felfedezni egy ismeretlen, zord éghajlatú földdarabot, méghozzá tökéletlen eszközökkel, kommunikációs lehetőségek nélkül? Kalandvágy? A történelemkönyvekbe kerülés vágya? Az a készség, hogy feláldozzák magukat a tudomány oltárán? Vagy mindez egyszerre?
Salomon Andrée expedíciója az egyik legdrámaibb mind közül. Három férfi indult el az Északi-sarkra egy léggömbbel, abban bízva, hogy postagalambok segítségével tarthatják a kapcsolatot a külvilággal. Még napjainkban is hatalmas veszélyekkel jár a sarkvidék kutatása, de ilyen feltételek mellett vajon miben reménykedtek? Volt egyáltalán a legapróbb esélyük is a sikerre?
Hárman a kosárban
1897. július 11., 13 óra 43 perc. A Spitzbergák északnyugati partjainál fekvő Dán-szigetről a magasba emelkedik a „Sas” nevű léggömb. A kosárban hárman tartózkodnak: a 42 éves Salomon Andrée, a 24 éves fotós, Nils Strindberg, valamint a 27 éves mérnök és meteorológus, Knut Fraenkel.
Andrée tervei szerint a léggömb átrepült volna az Északi-sark felett, méghozzá egy úgynevezett iránymutató kötélrendszer segítségével. Ezek a mintegy egy kilométer hosszú, nehéz kötelek a jégen húzódtak volna, és a súrlódás révén lehetővé tették volna a magasság és az irány szabályozását. Mindezt vitorlákkal is kiegészítették. Elméletben minden logikusnak tűnt. A gyakorlatban azonban – ahogy az lenni szokott – a dolog sokkal bonyolultabbnak bizonyult.
Strindberg egy saját tervezésű fényképezőgépet vitt magával. Tervei szerint a levegőből fotózta volna a sarkvidéket, hogy vizuális térképet készítsen a feltérképezetlen területekről. Ekkor még nem sejthette, hogy a felvételei egy tragédia krónikájává válnak majd.
Már a kezdetektől fogva minden rosszul alakult. A lelógó kötelek beleakadtak a vízbe és elszakadtak. A csapat kénytelen volt kidobni a ballasztot – azokat a homokzsákokat, amelyek a repülés biztonságát garantálták volna. A „Sas” még el sem hagyta teljesen az indítóállomást, de már egy egyszerű, a szél kénye-kedvére bízott hidrogénballonná változott.
Miután a ballasztot ledobták, a léggömb újra emelkedni kezdett, és hamarosan eltűnt a szem elől. Soha többé senki sem látta. Az expedíció sorsa hosszú évekre rejtély maradt.
33 évnyi csend
Az indulás utáni első napokban csak töredék hírek érkeztek. Az egyik postagalamb elhozta Andrée levelét, benne a koordinátákkal, az iránnyal és egy magabiztos üzenettel: „A fedélzeten minden rendben.”
Később bójákat is találtak, amelyeket szintén kommunikációs célra szántak. Ezekben egy hermetikusan lezárt fémcső lapult, benne egy levéllel. Bedobták őket a vízbe vagy a jégre, a tengeráramlatokra és a puszta vakszerencsére bízva a sorsukat. Az egyik ilyen bóját két, egy másikat három évvel később találták meg.
Aztán jött a csend. Egy teljes, három évtizeden át tartó néma csend.
A lelet, amely megrázta a világot
1930 nyarán egy norvég vadászhajó, a „Bratvaag” kikötött a Spitzbergákhoz tartozó Fehér-szigeten (Kvitøya). Itt egy téli tábor nyomaira bukkantak. Arra a táborra, ahol Andrée, Strindberg és Fraenkel töltötték az utolsó napjaikat.
A helyszínen megtalálták a három léghajós földi maradványait. Velük együtt pedig olyan dokumentumok is előkerültek, amelyek segítségével rekonstruálni tudták a repülés és a jégen tett drámai vándorlás eseményeit: Andrée naplóját és Strindberg hajónaplóját. Nem sokkal később, amikor egy másik hajó is kikötött a szigeten, találtak egy óndobozt, telis-tele Strindberg fotónegatívjaival.
Harminchárom év a jég fogságában. A fizika minden törvénye szerint ezeknek a filmtekercseknek tönkre kellett volna menniük. De csodával határos módon mégis sikerült előhívni őket.
A fényképek és a naplók elmesélték a „Sas” kényszerleszállása utáni küzdelem történetét. Olyan emberek történetét, akik akkor is mentek tovább és folytatták a tudományos megfigyeléseket, amikor már szinte semmi esélyük sem maradt a túlélésre.
Menetelés a jégen
Az indulás után 65 órával Andrée kénytelen volt letenni a léggömböt a jégre. A repülés során nagyjából 475 kilométert tettek meg, de még csak a közelébe sem értek az Északi-sarknak.
Volt náluk felszerelés: szánkók, sílécek, egy csónak, hálózsákok és fegyverek. Élelmiszerük fél évre elegendő lett volna, bár egy részét ballasztként ki kellett dobniuk a kosárból. A tervük innentől pofonegyszerű volt: gyalog eljutni az egyik előre kialakított, élelmet és lőszert rejtő menedékhelyig.
A naplók utolsó bejegyzései 1897 októberének elejéről származnak. „Jó lenne kimenni és mozogni egy kicsit” – írta Andrée a hóval borított sátorban ülve. Strindbergnél egyetlen rövid szó szerepel: „Költözés”. A legutolsó bejegyzése pedig egy töredékes, szinte értelmetlen mondat: „Haza. Reggel 7:30”.
Tragédia és diadal
1897. október 5-én az expedíció végre szilárd talajt ért a Fehér-szigeten. Úgy tűnt, megnőttek az esélyeik, hogy túléljék a telet. Volt élelmük, fegyverük és meleg ruházatuk. De a bejegyzések pontosan ezen a ponton szakadnak meg. A résztvevők egymás után veszítették életüket – valószínűleg mindössze néhány nap leforgása alatt.
Számos elmélet létezik a haláluk okára: halálra fagytak, oxigénhiány lépett fel a sátorban, A-vitamin-hiány, skorbut, szén-monoxid-mérgezés, vagy éppen a fertőzött medvehús miatti trichinellózis végzett velük. Bea Uusma kutató és orvos, aki éveken át tanulmányozta az expedíció anyagait, úgy véli, hogy a férfiak szigeten megtalált holttesteinek elhelyezkedése a kulcs a rejtélyhez. Elsőként Strindberg halt meg – ő volt az egyetlen, akit eltemettek. Lehetséges, hogy egy jegesmedve-támadás áldozata lett. Fraenkel megsebesült, és csak később hunyt el. Andrée pedig valószínűleg morfiumot vett be, és önkezével vetett véget az életének.
De ez is csak egy hipotézis a sok közül. A mai napig nincs végleges válaszunk arra, mi történt.
Amikor a felfedezők maradványait hazaszállították Svédországba, hősöknek kijáró tisztelettel fogadták őket. A naplókat kiadták, a fényképek pedig bejárták a világsajtót. Az emberek a szemcsés, fekete-fehér fotókat nézve nem csupán egy kudarcba fulladt expedíciót láttak, hanem a kitartást; azt az emberi szellemet, amely még a biztos halál árnyékában sem hajlandó megadni magát.
Andrée története arról szól, hogy a megfontoltság nélküli hősiesség milyen könnyen csaphat át vakmerőségbe. De ugyanakkor arról a vágyról is mesél, hogy képesek legyünk túllépni az ismert határokon.
Őrültek voltak? Vajon próbálna ma bárki ép ésszel egy egyszerű léggömbbel eljutni az Északi-sarkra, postagalambokat használva egyetlen kommunikációs eszközként? Mai szemmel nézve: abszolút őrültek. De a saját koruk kontextusában igazi úttörőknek számítottak.
És talán nem is az a legfőbb kérdés, hogy megérte-e elindulniuk. Sokkal inkább az, hogy te magad mire lennél képes az álmaidért. Ők tudták a saját válaszukat. Lejegyezték a naplóikba, megőrizték a filmtekercseken, majd ott hagyták a jég fogságában – az utókornak.
