Amíg az emberek többsége azt mondja valakire, hogy "túlsúlyos", addig a művészvilágban érdekelt emberek gyakran használják a "rubensi" kifejezést. Nem véletlenül.
Peter Paul Rubens flamand festő volt, a barokk festészet egyik alapítója. Jó képzésben részesült, festőként vált híressé, és legalább ilyen sikeres diplomáciai karriert futott be. Kortársai visszaemlékezései szerint kedves és jóképű volt, kétszer nősült boldogan, és mindkétszer elismert szépséget vett feleségül.
Mellesleg, ha figyelmesen megnézed mindkét feleségének portréit, észreveheted a hasonlóságot: mandula alakú, kissé kidülledő szemek, vékony, enyhén pisze orr, telt ajkak, íves szemöldökök. És, természetesen, a dús formák...
A nők nemcsak az életében, hanem a művészetében is különleges helyet foglaltak el. A festőnek köszönhetően alakult ki a művészettörténetben egy különleges női szépségtípus – a "rubensi nő". A termékeny flamand művész nagyrészt a vásznain megjelenő telt hölgyek – a „plus size” Vénuszok, Dianák és Gráciák – révén vált híressé.
A rubensi nőket az emberi test és szellem határtalan lehetőségeibe vetett hit eredményének tekintheted. A sovány test ábrázolása a középkorban még helyénvaló volt, hiszen ekkor az egyház a test megfékezését hirdette, de a XVI. századra leszámoltak ezzel a doktrínával.
Ép testben ép lélek – a soványság pedig a szegénység, a betegség és az öregség szinonimájává vált, és ezeket a jellemzőket a lelki nyomor követte.
De hogyan is alakult ki pontosan a telt szépségek kultusza?
Flandria fővárosa, Antwerpen, ahol a művész élete nagy részét töltötte, a XVI. században a világkereskedelem központja volt. A polgárháború, Észak-Németalföld elszakadása a Spanyol Birodalomtól és a tengeri kijárat blokádja megrendítették Antwerpen hatalmát, de a XVII. század elején a város lassan helyreállt.
A nemesség és a gazdag polgárság hozzászokott a nagy lábon éléshez, és ez elsősorban az étkezésre vonatkozott. Egy tipikus flamand ebéd nagyon kalóriadús volt: vaj, hús és sajtok, péksütemények, sör. Mindent állati zsíron és vajon főztek. A gyarmatokról nagy mennyiségben kezdtek cukrot behozni, és ez a nem olcsó termék gyorsan meghódította a flamand konyhát.
Egy irigylésre méltó, felsőbb körökből származó menyasszony kalóriadúsan és drágán étkezett, és a formái is a jólétet jelezték. Ez a fajta szépség akkoriban nagyon keresett volt, és Rubens örömmel ábrázolta ezt a munkáiban.
A szebbik nem képviselőiben mindenekelőtt a széles csípőt, a nagy mellet és a telt feneket értékelték. Egy nőt annyira tartottak szépnek, amennyire a teste megfelelt a gyermekszülés és anyaság feladatainak. Ez mindenekelőtt a mellre és a hasra – az élet forrásaira – vonatkozott.
Rubens az emberi testet Isten teremtményének tekintette, amely méltó a csodálatra és a vásznon való ábrázolásra. Annak az időszaknak az ideáljává pedig a telt formájú nők váltak. A művész munkáiban érezhető a vidám, életerős, élettel teli szelleme.
A „rubensi nők” – akik erotikusak, de mentesek a közönségességtől – a művész életszeretetének bizonyítékai, annak a képességének, hogy teljes szívvel átérezze az élet adta örömöket.
Az „Emberi alak elmélete” című, Rubensnek tulajdonított értekezés azt állítja, hogy a női alak alapeleme a kör. Később a művészettörténészek arról kezdtek beszélni, hogy „amikor női alakot festett, Rubens egyszer s mindenkorra megtiltotta magának a szögek használatát”.
Érdemes megjegyezni, hogy Rubens kiváló eladó (üzletember) volt. Élete során körülbelül 1300 vásznat alkotott. Természetesen művészetének határozott kereskedelmi irányultsága volt (ezt a tényt ő maga sem titkolta).
Rubens szerződéseket kötött a megrendelőkkel, amelyekben a felek rögzítették a kívánt összeget, a vászon méretét és a témát. Sőt, az eladásra szánt képek eltértek a művész korábbi munkáitól. Például a „Párizsi ítélet” című, eladásra szánt vásznon a nőalakok teltebbek, mint a korábbi, azonos című munkáján.
Azonban sok művészettörténész kritizálja a nőalakok formáit Rubens vásznain. Például Émile Michel, aki a „telt szépségek” testi ábrázolásának ellenzői közé sorolta magát, azt írta, hogy a művész egyszerűen a társadalom ízlését követte: „Ezek erős testalkatú antwerpeni révésznők, talpraesett asszonyságok, akik képesek csónakkal átkelni a Scheldt folyón még zord időben is”.
A „rubensi nők” nemcsak túlsúllyal rendelkeznek, hanem kifejezett narancsbőrük is van, ami őket, minden jel szerint, nem különösebben izgatta.
Szemük rendkívül fényesen ragyog, arcukon egészséges pír ég, szó szerint kicsattannak az egészségtől, életörömtől, érzékiségtől és szexualitástól. A Rubens vásznain látható nőket sok kutató valóságos, "hús-vér nőknek" tartja.
