Az Uránusz 29 ismert holdja közül különleges helyet foglal el az 1200 kilométeres Ariel – ez a negyedik legnagyobb, és a múltban valószínűleg ez volt a geológiailag legaktívabb.
Ezt a holdat William Lassell brit csillagász fedezte fel 1851. október 24-én, és még mindig rengeteg olyan titkot őriz, amelyek egy jó darabig megfejtetlenek maradnak.
Az Arielről készült eddigi legjobb színes felvételt a NASA Voyager–2 űrszondája készítette 1986. január 24-én.
A felvétel 170 000 kilométeres távolságból készült, a felbontása pedig körülbelül három kilométer/pixel volt.
Az Ariel déli féltekéje háromféle tereptípus mozaikja: ősi, kráterekkel borított síkságok, törésekkel szabdalt domborzat és rejtélyes, sima területek. Ezek a jellegzetességek remekül látszanak a feljavított képen.
A látható felszín nagy részét ősi kéreg alkotja, amelyet számtalan becsapódási kráter, perem és árok – vagyis a környező területhez képest megsüllyedt, elnyúlt szakasz – borít.
Különösen érdekesek a terminátor (a fény és az árnyék határa) közelében található nagy völgyek, amelyeket fiatalabb, kevesebb krátert tartalmazó lerakódások borítanak. Ez közvetett bizonyíték arra, hogy a hold a kialakulása után még meglehetősen sokáig geológiailag aktív maradt.
Ennek a kis égitestnek a geológiai aktivitását valószínűleg az árapályerők biztosították: az Ariel folyamatos tágulása és összehúzódása – az Uránusszal és más nagy tömegű holdakkal való gravitációs kölcsönhatás során – hosszú ideig melegen tartotta a hold belsejét.
Megint egy óceán?
2025 októberében az amerikai Planetológiai Intézet tudósai közzétettek egy tanulmányt, amely szerint az Ariel jégkérge alatt egy több mint 170 kilométer mély, globális óceán rejtőzhet. Összehasonlításképpen: a Csendes-óceán átlagos mélysége mindössze négy kilométer.
Még korábban, 2024 júliusában a NASA James Webb űrteleszkópja a Naprendszer egyik leggazdagabb szén-dioxid-lelőhelyét, valamint szén-monoxidot fedezett fel az Ariel felszínén. Ilyen távol a Naptól, légkör és magnetoszféra nélkül ezeknek a vegyületeknek gyorsan le kellene bomlaniuk a kozmikus sugárzás hatására. De mégis ott vannak! Következésképpen léteznie kell egy mechanizmusnak, amely biztosítja e készletek folyamatos utánpótlását. A legvalószínűbb, hogy ezért a felszín alatti óceán a felelős, amely kriovulkánokon keresztül tör a felszínre.
2025 februárjában a Johns Hopkins Egyetem Alkalmazott Fizikai Laboratóriumának (USA) kutatói azt feltételezték, hogy az Ariel felszínén található mély barázdák „ablakok” lehetnek a hold belsejébe, hasonlóan a Szaturnusz Enceladus holdjának déli pólusán lévő törésekhez.
Az Uránusz rendszere annyira lenyűgöző, hogy a tudományos közösség sürgeti egy különleges misszió indítását, amely magát a bolygót és annak nagyobb holdjait – köztük az Arielt – vizsgálná. Már létezik is egy koncepció erre a küldetésre, amely az Uranus Orbiter and Probe nevet kapta. A tervek szerint az indítás a 2030-as évek második felében várható, a jégóriás rendszerébe pedig 2044-ben érkezne meg az űrszonda.
