Amikor A leggyorsabb Indian című filmben azt látod, ahogy az új-zélandi szerelő, Burt Munro a garázsában bütyköl, és könnyen azt hiheted, hogy ez csak valami filmes túlzás. A történelem azonban azt igazolja, hogy a film nagyon is a valóságot mutatja be.
Munrónak nem voltak CNC gépei, sem rendes gyára, volt viszont egy rakás ócskavasa és végtelen türelme. De hogyan tudott a mester a két kezével, szinte a semmiből egy igazi villámot varázsolni a motorjából? Nézzük meg, hogyan oldotta meg a legbonyolultabb problémákat.
Hiszen legendás motorkerékpárjának számos alkatrészét ő maga készítette – többek között a dugattyúkat, a hengerfejeket és a motor más elemeit is. Ma még ehhez is számítógépes tervezésre és számítógép-vezérlésű (CNC) gépekre lenne szükség. Munrónak ilyesmije nem volt. Csak egy régi garázsa, egy rakás ócskavasa és rengeteg türelme.
A folyamat egyáltalán nem a fémmel kezdődött. Burt az öntvényekkel való munka klasszikus technológiáját alkalmazta. Először is a leendő alkatrészt modellként kellett elkészíteni. Ezt általában fából faragták ki, vagy kéznél lévő anyagokból rakták össze. Ez a modell szolgált sablonként a következő szakaszhoz.
Ha faragtál már valaha fából, akkor valószínűleg tudod, hogy ez nem a legegyszerűbb feladat. Különösen akkor, ha valami igazán pontosat kell alkotni. Próbálj meg például egy zsebkéssel sámlilábat faragni. Világos, hogy Burtnak volt egy esztergapadja, de az alkatrészek bonyolult formájúak voltak, és a kapott hengert végül úgyis a saját kezével munkálta meg.
Ezután következett a homoköntés. A modellt egy speciális formázókeverékbe helyezték, amely a sűrű, nedves homokhoz hasonlít. A sablon eltávolítása után a homokban egy megfelelő formájú üreg maradt. Később ebbe öntötték az olvadt fémet.
Ez a módszer primitívnek tűnhet, de évszázadokon át így készültek az autók, gőzmozdonyok és ipari gépek alkatrészei. A homoköntést a nagyobb gyárakban még ma is széles körben alkalmazzák.
Persze itt sem minden ennyire egyszerű. Ha egyáltalán nem ismered a technológiát, valószínűleg úgy képzeled, hogy a fémet egy merőkanálból egyszerűen csak beleöntik valami formába. Hát nem. Ahhoz, hogy a végeredmény megfelelő legyen, ki kell találni az úgynevezett beömlőrendszert, és a hőmérséklet beállításával tökéletesíteni kell az öntési technikát. Az alkatrészen nem képződhet salak, és a felület nem deformálódhat. Az öntvényben nem lehetnek gázzárványok és egyéb hibák. Ráadásul a keveréket is megfelelően kell előkészíteni. Az ideális technológia elérése nagyon bonyolult. Órákig lehetne mesélni a folyamat nehézségeiről, de az hamar untatna téged.
Magát a fémet Munro gyakran régi ócskavasból nyerte. Autók alumínium alkatrészei, törött gépezetek és egyéb fémhulladékok végezték a házi készítésű kemencéjében. Az alumínium nagyjából 660 Celsius-fokon olvad, így a munkához nem volt szükség semmilyen elképesztő technológiára. Bőven elég volt egy jól megoldott fűtési rendszer.
Az olvasztás után jött a legkritikusabb pillanat. Az izzó alumíniumot a homokformába öntötték, majd vártak, amíg kihűl. Amikor a formát széttörték, benne volt a leendő alkatrész durva öntvénye.
Csakhogy az öntvény még korántsem motoralkatrész. Ebben a fázisban a darab leginkább egy formátlan fémtömbre emlékeztetett. A felülete érdes volt, a méretei pontatlanok, és sok elem egyáltalán nem is létezett rajta. Mindezt kézzel kellett kialakítani.
Pontosan itt mutatkozott meg Burt Munro igazi tehetsége. Órákat dolgozott a régi esztergáján, reszelőkkel munkálta meg a fémet, lyukakat fúrt, felületeket csiszolt, és mikrométerrel folyamatosan ellenőrizte a méreteket. Néha hetekig tartott egyetlen alkatrész elkészítése. Ha az eredmény nem tetszett neki, elölről kezdte az egész munkát.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a nagy pontosság lehetetlen számítógépek nélkül. Azonban jóval a digitális technológia megjelenése előtt a mesterek kézzel hozták létre a legbonyolultabb gépezeteket. Munro csupán ezt a hagyományt folytatta.
Különösen lenyűgöző a saját készítésű dugattyúinak a története. Abban az időben a legtöbb nagy teljesítményű motorhoz speciális üzemekben gyártott gyári alkatrészeket használtak. Munro viszont maga öntötte a dugattyúk egy részét, majd kézi megmunkálással hozta őket a megfelelő méretre. Egy alig néhány századmilliméteres hiba is a motor megsemmisüléséhez vezethetett volna az elképesztő tempó mellett.
A legelképesztőbb az egészben még csak nem is az, hogy tudott fémet önteni. Akkoriban sok szerelő rendelkezett hasonló képességekkel. Munro egyedisége valami másban rejlett – a hihetetlen kitartásában. Évtizedekig fejlesztette a motorját, folyamatosan átalakította a blokkot és kísérletezett a szerkezettel. Ehhez több száz ilyen öntvényre és rengeteg, reszelővel eltöltött órára volt szükség.
Gyakorlatilag a garázsa egy kis kutatóközpont volt, ahol a mérnök, a tervező, az öntő és a tesztelő szerepét egyetlen ember töltötte be. Ennek az embernek a türelme pedig egyszerűen fenomenális volt.
A technológia fontos, de önmagában nem dönt rekordokat. Néha a döntő tényező maga az ember, aki hajlandó újra és újra átalakítani egy alkatrészt, amíg az jobb nem lesz az előzőnél. Bizonyos értelemben ez határozza meg a mai modern világot is.
