Sokan azt hiszik, hogy az elektromos áramot a biztonság kedvéért mindig egy kicsit nagyobb mennyiségben termelik a kelleténél, hogy mindenkinek jusson belőle, ne maradjon senki sötétben a vécén, és garantáltan ne romoljon meg az étel a hűtőben.
Ugyanakkor éjszaka, amikor a legtöbben alszanak, a boltok és az üzemek pedig zárva tartanak, az áramfogyasztás a reggeli és esti csúcsidő töredékére esik vissza. Az erőművek azonban éjjel-nappal nagyjából ugyanannyi energiát állítanak elő. Hová tűnnek akkor a fel nem használt kilowattórák? A legelterjedtebb tévhit szerint valahol az erőműben halmozódnak fel, pont úgy, mint az eladatlan áru egy raktárban – de ez hatalmas tévedés.
Az energiarendszer legnagyobb kihívása abban rejlik, hogy az üzemeltetőknek minden egyes pillanatban másodpercre pontos egyensúlyt kell fenntartaniuk a megtermelt és a felhasznált energia között. Az ország összes erőműve által – az óriási vízerőművektől kezdve a házak tetején csillogó, apró napelemekig – pillanatnyilag megtermelt teljesítménynek valós időben, milliméterre pontosan meg kell felelnie az összes bekapcsolt lámpa, számítógép, gyári gép és telefontöltő együttes fogyasztásának.
Amikor ez a kényes egyensúly felborul, az átlagember számára láthatatlan, mégis kritikus fontosságú folyamatok indulnak be. Képzeld el, hogy a fogyasztás hirtelen bezuhan – például éjszaka, amikor milliók fekszenek le aludni, és az ipari termelés is leáll –, miközben az atom- és szénerőművek nem tudják csak úgy, varázsütésre visszavenni a teljesítményüket. Ebben a pillanatban masszív többletenergia keletkezik a hálózatban. A váltakozó áram Európában szabványos, 50 hertzes frekvenciája emelkedni kezd, és már egy aprócska, 0,2 hertzes kilengés is vörös riasztást jelent a diszpécserek számára. A frekvencia helyreállítása érdekében a rendszer azonnal bonyolult manőverekbe kezd.
A leggyorsabban a vízerőművek tudnak reagálni: szinte azonnal visszaveszik a teljesítményüket, a vizet pedig a turbinákat megkerülő csatornákba terelik, ezzel is növelve a felső víztározók tartalékait. Bár valamivel lassabban, de a hőerőművek is csökkenteni kezdik a gőzellátást.
A felesleg „konzerválásának” egyik legzseniálisabb módszere a szivattyús-tározós vízerőművek bevetése. Éjszaka, amikor az energia olcsó és bőséges, a hatalmas teljesítményű szivattyúk (amik lényegében fordított üzemmódban működő turbinák) az alsó tározóból a felsőbe pumpálják a vizet, elhasználva a hálózatban lévő többletenergiát. Így a villamos energia fizikai formát ölt: a víz helyzeti energiájává alakul. Aztán jön a reggel. Milliók kapcsolják be egyszerre a vízforralókat, a kávéfőzőket és a lámpákat, a kereslet pedig kilő az űrbe. Ekkor megnyitják a zsilipeket, a felpumpált víz lezúdul, meghajtja a turbinákat, és az éjszakai szivattyúzásra fordított energia 70-80%-át szempillantás alatt visszajuttatja a hálózatba. A kör bezárult. Egy ilyen létesítmény teljesítménye akár az 1200 megawattot is elérheti, ami egy nagyobb atomerőmű blokkjával vetekszik, azzal a hatalmas különbséggel, hogy percek alatt csúcsra járatható – így lényegében egy gigantikus hálózati akkumulátorként funkcionál.
Régebben, amikor az áramot még kizárólag víz-, hő- és atomerőművek termelték, sokkal könnyebb volt fenntartani az egyensúlyt. Mára azonban bejött a képbe egy új, kiszámíthatatlan tényező: a megújuló forrásokból származó, rapszodikus energiatermelés. Egy szeles éjszakán például a németországi szélerőműparkok annyi áramot termelhetnek, amivel egyszerűen nincs hová lenni. Ilyenkor olyan abszurd helyzet áll elő, hogy az energiatőzsdén negatívba csapnak át az árak – magyarul a termelők fizetnek azért, hogy valaki végre elhasználja az áramukat! Ekkor lépnek működésbe az „ipari porszívók”, azaz a gigantikus energiaigényű üzemek, például a kohászatok ívkemencéi, vagy olyan berendezések, amiket normál árak mellett bekapcsolni sem érné meg. Egy másik, hosszabb távú megoldás, hogy a felesleges energiát vízbontó (elektrolizáló) rendszerekbe vezetik, amelyek „zöld” hidrogént állítanak elő. Ez már egy nagyon is kézzelfogható, palackokban tárolható energiahordozó, amit hónapokkal később is fel lehet használni.
A „fel nem használt” elektromos áram tehát soha nem vész el, és nem is raktározódik el egy titkos erőművi pincében. Vagy azonnal átalakul más energiaformává – például egy tározóban lévő víz helyzeti energiájává, fűtőtestekben lévő hővé, esetleg a hidrogén kémiai kötéseiben megbújó energiává –, vagy egyszerűen arra kényszeríti a rendszert, hogy mesterségesen visszafogja a termelést, megelőzve egy esetlegesen katasztrofális hálózati összeomlást.
