20 legrosszabb filmfeldolgozás, ami gyenge utánzata az eredeti filmeknek

A modern nézőnek úgy tűnhet, hogy a filmremake-ek kizárólag a mai, pénzéhségtől és anyagi kényszerektől átitatott filmipar mesterséges szüleményei. Bizonyos szempontból igaza is lehet: a vizuális sallangok és a régi képi világ korszerűsítése mögött gyakran a már bevált fogások élettelen kihasználása vagy egyszerűen az eredeti sikerén való élősködés húzódik meg. A mozi világában számtalan példát találunk erre és az ellenkezőjére is, de ebben a cikkben húsz olyan élettelen filmalkotást idézünk fel, amelyek a mai Hollywood elődjeinek egykori nagyságára emlékeztetnek.

Eredeti film: „Godzilla” (1954)

Ishirō Honda klasszikus „Godzillája” nemcsak egy hatalmas multimédiás franchise-t indított útjára, hanem az azt követő kaidzsú műfajt is: az emberiség és az óriási ősi idegen szörnyek összecsapásáról szóló drága kasszasikerek összességét. Előbb vagy utóbb Hollywood is hozzányúlt volna a „Godzillához”, ám az amerikai rendezők komoly botlóköve a saját remake-jük kidolgozásakor Roland Emmerich rendezői személye lett. A legelső „Godzilla” gondos felújítása helyett Emmerich a saját stílusához hűen egy izzadságszagú és rendkívül olcsó katasztrófafilmet készített, maga a sokmilliós metropoliszban pusztító és romboló kaidzsú pedig egy idomtalan CGI-dinoszauruszmodellt kapott, elveszítve a klasszikus megjelenés minden formáját és jellegzetességét. 2014-ben aztán ugyanezek a hollywoodi döntéshozók felismerték az elkövetett hibákat, és sötétebb, cizelláltabb tónusban forgatták újra a „Godzillát”.

Eredeti film: „A majmok bolygója” (1967)

Még a 21. század számára „A majmok bolygóját” korszerűsítő, teljes értékű mozis trilógia kidolgozása előtt a hollywoodi filmesek megpróbálkoztak az eredeti film képkockáról képkockára történő újraforgatásával. A „Bolygó” első újjászületését a groteszk sci-fi műfajban korábban még sosem dolgozó Tim Burton mester vállalta magára, és úgy döntöttek, elvetnek mindenféle modernizált részletet, hogy tisztelegjenek a klasszikus előtt. A túlbonyolított történet, a nevetséges gyakorlati effektek és a hiteltelen, lehangoló hangulat azonban legfeljebb az eredeti ötletek hiányától reménytelenül szenvedő produceri erőlködések előtt tisztelgett.

Eredeti film: „Ómen” (1976)

Az első „Ómen” azzal rémisztette meg a közönséget, hogy a pokoli gonoszságot egy ártatlan kisfiú tekintetében mutatta meg, a gyermeket tökéletes fenyegetésként ábrázolva a környezete számára. Ez a feszültség tovább erősítette a történet drámaiságát, ami a modern remake-ben teljesen elveszett: a fojtogató atmoszférát és a masszív feszültséget unalmas párbeszédek váltották fel, a karizmatikus Gregory Pecket pedig a nem túl meggyőző Liev Schreiber. Az „Ómen” remake-je annyira próbálja az eredetitől eltérő filmként meghatározni magát, hogy közben a klasszikus horrorhoz való kötődés nélkül elmerül saját hibáinak mocsarában.

Eredeti film: „Véres Valentin” (1981)

Nehéz lenne az eredeti „Véres Valentint” a slasher klasszikusának nevezni: ma már kifejezetten kevés néző emlékszik a filmre, amihez hozzájárult a modern feldolgozás rideg fogadtatása is. A felfrissített film erőtlenül lépdel elődje nyomdokaiban, a végletekig emeli az ultra-véres, naturalisztikus erőszakot, és a nézői teóriákkal játszadozva próbálja elrejtett fordulatokkal meglepni az abszurditás és a realizmus híveit egyaránt. A modern „Ómenhez” hasonlóan a „Véres Valentin” is megpróbál elhatárolódni a klasszikustól, ám abban a pillanatban elbukik, amikor valami újat és (kizárólag a rendezők szerint) egyedit próbál teremteni a teljes műfaj számára. Egyébként jelenleg is készül az 1981-es film egy újabb remake-je: bízunk benne, hogy ott már levonják az első újragondolás tanulságait.

Eredeti film: „Rémálom az Elm utcában” (1984)

Az eredeti „Rémálom” szürreális álomeffektusai utánozhatatlan feszültséget teremtettek, és az 1980-as években még a legedzettebb nézőkből is pánikrohamot váltottak ki: Freddy Krueger előtt még senkinek sem sikerült ilyen pontosan a mozivászonra vinni azt az állapotot, amikor a test az álmokon belül nem engedelmeskedik a gazdájának. A modern remake-ben nemcsak ez a kulcsfontosságú motívum veszett el (amely a „Rémálmot” olyan sikeres franchise-zá tette), hanem a címszereplő megformálója is: a „félelem” szó fizikai megtestesülését, Robert Englundot az érzelemmentes és papírmasé Jackie Earle Haley váltotta fel, akinek a látványától inkább nevethetnékje támad az embernek, semmint megijedne. Nem ilyen felújítást vártak a klasszikus franchise hűséges rajongói.

Eredeti film: „A dolog” (1982)

Lenyűgöző, hogy John Carpenter „A dolog” révén kora legkultikusabb rendezői közé emelkedett, különösen annak fényében, hogy az ő alkotása egy 1951-es film hivatalos remake-je. A modern filmesek megpróbálták megismételni az előd sikerét azzal, hogy az új „A dolog” egyszerre lett az 1982-es film előzménye és annak újszerű, szabad újraértelmezése. Az eredeti gusztustalan (a szó jó értelmében vett) és élethű gyakorlati effektjeit aránytalan 3D-modellek és rajzfilmszerű CGI váltotta fel, az északi, elszigetelt civilizációs pont dermesztő sötétségét pedig a narratíva egyhangúsága és unalma. Az új „A dolog” történetét vagy egy teljesen új helyszínre kellett volna áthelyezni, vagy egyáltalán el sem készíteni.

Eredeti film: „Az emlékmás” (1990)

Philip K. Dick művének egy újabb adaptációja, ám egyben Paul Verhoeven filmjének hivatalos feldolgozása is: „Az emlékmás” új változata szintén él a narratív szabadság sokféle lehetőségével, ám teljesen megfeledkezik mindazon tényezőkről, amelyek az 1990-es filmet olyan kultikussá és sikeressé tették. A remake-ből hiányzik mind az irodalmi, mind a filmes alapanyag központi filozófiája, nem tűnik ki a forradalmi vizualitás (amire a szegényes digitális háttér kiváló példa), az emlékek beültetésének és az igazság manipulálásának szála pedig olyan röviden és szervetlenül jelenik meg, hogy szinte teljesen a háttérbe szorul. Sem Verhoeven, sem Dick rajongói nem érdemeltek ilyen tiszteletlen filmet az egész műfajjal szemben.

Eredeti film: „Oldboy” (2003)

Az „Oldboy” Park Chan-wook halhatatlan remekműve, amely megismertette az egész világgal a keleti filmművészetet, annak földhözragadt formáit és groteszk kifejezésmódját. Egy olyan alkotás, amely több műfajt ötvöz: egy akciófilm, amely a szó klasszikus értelmében nem is akciófilm, hanem az emberi természetben rejlő bosszú és erőszak körforgásáról szóló tragikus példázattá válik. Mindezek a tényezők a koreai eredeti átgondolt szerkezetével együtt teljesen elvesztek a közvetlen amerikai remake-ben: a groteszk abszolúttá vált és csupán egy komor arc kifejezésévé silányult, míg a főhőst és a gonosztevőt helyet cserélni engedő, ötletes csúcspont steril hamisítvánnyá alakult át. Az amerikai és az ázsiai filmstílus merőben ellentétes: olykor a filmeseknek nem kellene beleártaniuk magukat olyan területekbe, amelyeket sajátos látásmódjukkal képtelenek uralni.

Eredeti film: „Robotzsaru” (1987)

Paul Verhoeven klasszikus „Robotzsaruja” az összeegyeztethetetlent gyúrta egybe: a jövő kíméletlen törvényrendszereit tárta a néző elé, és bemutatta egy futurisztikus társadalom züllött állapotát. Így a nyers akciófilm szinte filozófiai lélekelemzéssé vált, nagyszerű akciókat ötvözve egy mélyen megindító történettel. Verhoeven filmjének közvetlen remake-je mindezen erényektől megfosztotta a művet. Az új „Robotzsaru” unalmas, vontatott és monoton cselekménye, élettelen és rideg világa, valamint a lapos vizuális effektek sora csak elidegenítette a nézőket ettől a szürke történettől, amely leginkább egy véletlenszerűen kiválasztott, televíziós disztópikus sci-fire emlékeztetett.

Eredeti film: „Poltergeist – Kopogó szellem” (1982)

Nehéz lenne az eredeti „Poltergeist – Kopogó szellemet” műfaji kinyilatkoztatásnak nevezni, ám a feladatát Tobe Hooper filmje bőségesen teljesítette: a vásznat sötétséggel és fojtogató légkörrel töltötte meg, és a nézőt arra késztette, hogy idegesen figyelje az eseményeket. A horror modern remake-je viszont teljesen elszakadt elődje gyakorlati alapjaitól, és kizárólag a B-kategóriás amerikai horrorfilmek élettelen sablonjaira épített, így félelemről vagy feszültségről már szó sem lehetett. Az új „Poltergeist – Kopogó szellem” egyáltalán nem félelmetes, legfeljebb fáradtságot és mélységes álmosságot ébreszt.

Eredeti film: „Holtpont” (1991)

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az eredeti „Holtpont” sem villogott egyedi rendezői stílussal vagy a műfaj többi képviselőjétől eltérő történettel: egyszerű, kellően szórakoztató darab volt a fiatal Keanu Reeves és Patrick Swayze rendkívül megnyerő kettősével. A modern remake-től nem vártak sokat: csupán annyit, hogy hozza vissza az 1990-es évek elejének gondtalan hangulatát, és dúsítsa a cselekményt látványos formákkal. Az új „Holtpont” azonban sem az első, sem a második elvárásnak nem tudott megfelelni: a feldolgozást a szó szoros értelmében még filmnek is nehéz nevezni. Az egész mozi a kaszkadőri bátorság steril demonstrációja, amelyből teljesen kiveszett az eredeti minden esztétikája és bája.

Eredeti film: „Ben-Hur” (1959)

Mind az 1925-ös némafilm, mind William Wyler bibliai eposza a filmművészet igazi gyöngyszemei, amelyek hatása nélkül a filmművészet mai állapota elképzelhetetlen lenne. Erre valahogy mégsem érzett rá Timur Bekmambetov, aki a „Ben-Hur” stílusát egy klisés és steril amerikai blockbuster szintjére igazította. A közvetlen remake-ből nemcsak a bibliai és filozófiai finomságok tűntek el – amelyek az eredetit bátor, ókori témájú szerzői megnyilvánulássá tették –, hanem a korszakalkotó akciójelenetek is, amelyek gyártási szempontból óriási visszalépést szenvedtek el. A „Ben-Hur” nem egyszerű közönségfilm, hanem az az alkotás, amely a peplum műfaját a filmtörténelem egyik legnagyszerűbbikévé tette.

Eredeti film: „Szellemirtók” (1984)

A „Szellemirtók” női remake-je akkora precedenst teremtett, hogy még azok a nézők is hallottak róla, akik egyáltalán nem ismerték az eredeti duológiát. A film visszatetsző és tucatízű promóciós kampánya azonnal felbőszítette a „Szellemirtók” tisztelőit: az emberek a bejelentés pillanatától kezdve tudatosan készen álltak arra, hogy darabokra szedjék a filmet. A készítők ráadásul mintha szándékosan lerontották volna a remake mindazon kevés pozitívumát, ami még maradt: a komikus vonal altesti humorra és eltúlzott erőszakos betétekre korlátozódott, maga a film hangulata pedig nem egy százmillió dolláros modern kasszasikerre emlékeztetett, hanem a Nickelodeon egy olcsó, 2000-es évekbeli tévéfilmjére. Később a stúdió producerei ráébredtek, mit is várnak a mai nézők egy új „Szellemirtóktól”, és teljesen más módon indították újra a franchise-t.

Eredeti film: „A múmia” (1932)

Sok néző tévesen a Brendan Fraser fémjelezte film közvetlen feldolgozásának tartja a modern „A múmiát”, ám ez egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Ez a film az 1932-es klasszikusnak, a Universal egyik legrégebbi horrorjának technológiai újraértelmezése, amellyel a stúdió producerei egy nagyszabású, sötét szörnyfilmes univerzumot kívántak elindítani. Ám az, hogy a történet a saját cselekménye helyett kizárólag a jövőbeli projektekhez kapcsolódó részletekre koncentrált, az új „A múmiát” egy megcsonkított, kaotikus és korszerűtlen tánccá silányította az eredeti romjain. Egy ekkora bukás után a készítők minden olyan terve semmivé foszlott, amely a film karakterei köré épülő teljes franchise-ra irányult.

Eredeti film: „Életrevalók” (2011)

Meglepő, hogy a francia sikermozi amerikai feldolgozásáról a szélesebb közönség szinte alig hallott, noha a film közvetlenül az eredeti „Életrevalók” történetén alapul, a szereplőgárdába pedig magát Bryan Cranstont, Kevin Hartot és Nicole Kidmant hívták meg. Tulajdonképpen jobb is, hogy nem terjedt el a híre: az ismerős történet amerikai adaptációja ugyanis annyira egyoldalúan és szárazon hasznosítja újra az eredetit, hogy szinte annak beképzelt öccsének tűnik. Az új „Életrevalókból” elpárolgott a főszereplők barátságának varázsa, az érdekkapcsolatból valódi közelséggé alakuló útjuk, és mindaz a francia báj, ami az eredetit olyan meghitté és szívmelengetővé tette.

Eredeti film: „A vasmacska kölykei” (1987)

A modern remake-ek jellegzetes húzása a nemi szerepek felcserélése, amely megfordítja az eredeti férfi és női karaktereit. Az „Átejtve” remake-jében így Anna Faris karaktere válik a manipulatív féllé, szemben az eredeti film Kurt Russell által alakított önző zsarnokával. Az új „Átejtve” ezzel próbál meg az alapműtől eltérő, teljesen új irányt vevő alkotásnak tűnni, ez a hajó azonban szinte azonnal léket kap: erről a kapkodó vígjátéki részek, a karakterek kidolgozatlan szerelmi szála és a szegényes látványvilág tehet, ami a modern feldolgozást a guilty pleasure kategóriájába süllyeszti. Szükségük volt-e az eredeti rajongóinak egy ilyen modern változatra?

Eredeti film: „Charlie angyalai” (2000)

A feminizmus kihasználása a múltban és a jelenben nagyon tömören és egyszerűen különbözik egymástól: míg a 2000-es években az alkotók szándékosan a csengő abszurditás és a kaotikus szórakozás felé mozdultak el, addig a mai rendezők a rátermett lányok és a sablonos kiskirályok összecsapását teljesen komoly arccal tálalják. Az új „Charlie angyalai” csupán halvány másolata elődjeinek, amelyek nem féltek a provokatív lépésektől: a feldolgozásból teljesen hiányzik az eredeti stílusa, a csonttörő akciók felépítése és a főhősnők kidolgozása, aminek köszönhetően az első „Charlie angyalai” sokkal személyesebb projekt tudott lenni, mint 2019-es utódja.

Eredeti film: „Az oroszlánkirály” (1994)

A Disney élőszereplős remake-jei annyira felemás és vitatható vállalkozások, hogy máig sok kérdést vetnek fel a stúdió rajongóiban. „Az oroszlánkirály” például világosan megmutatta, hogy ezeknek a feldolgozásoknak a lényege a nosztalgia tudatos kihasználása, hogy még több pénzt húzzanak ki az eredeti rajongóinak zsebéből. Az aranyos rajzolt állatkák helyett a félelmetes völgy hatását keltő fotorealisztikus vadállatokat kaptunk, a bosszú természetéről, a féltékenységről és a generációk egymást követéséről szóló feszes, tömör történet helyett pedig elnyújtott helyben toporgást, amelynek játékidejét az összkép szempontjából felesleges jelenetekkel duzzasztották fel. Különösen fájó, hogy a tömegközönség készségesen bedőlt ennek a fogásnak: a 2019-es filmhez teljesen eredeti történeten alapuló előzmény készül.

Eredeti film: „Fekete karácsony” (1974)

A „Fekete karácsony” eredetije korántsem nevezhető a műfaj alapkövének, ám egy slasher alapvető feladatait bőven teljesítette, kielégítve a legelszántabb horrorrajongók vágyait is. A modern remake viszont úgy tűnik, eleve kudarcra volt ítélve: a korhatár-besorolás lecsökkentése R-ről PG-13-ra, a slasher elemek helyett a lányok lehetőségeinek és fantáziáinak szájbarágós hangsúlyozása, valamint a szűkmarkúan adagolt félelem és feszültség, amelyet száraz fekete humoros betétekkel pótoltak. Végül a legújabb „Fekete karácsony” mellett szinte minden néző elment szó nélkül: az eredeti rajongói és a műfaj szakértői egyaránt.

Eredeti film: „Időbanditák” (1981)

Terry Gilliam „Időbanditákja” a rendező pályafutásának egyik legfontosabb projektje, amely a groteszk határait ötvözte a legnagyobb történelmi események és fantasy-franchise-ok maró szatírájával. A Taika Waititi által készített modern streaming-sorozat csupán azt bizonyította a széles közönségnek, hogy Gilliamnek kezdettől fogva igaza volt: egy ilyen megismételhetetlen és eredeti, abszurd részletekkel és parodisztikus elemekkel teli világot egyedül ő képes megteremteni. Az „Időbanditák” sorozatváltozata csupán egy egyenetlen és túlzottan kizsákmányoló másolattá vált, amely kacsingat ugyan az eredeti kultikus státusza felé, de retteg attól, hogy bármi új és feltérképezetlen területre tévedjen.