A Szovjetunióban, amikor megalakult, szinte semmilyen technikai újdonság nem volt. Mindent külföldről kellett beszerezni, a Nyugat pedig nagyon vonakodva adott el technológiát a Szovjetuniónak.
Ez így nem mehetett sokáig, ezért fejleszteni kellett a saját tudományt és termelést.
A dolog lassan, de elindult, amikor a tudósoknak megígérték, hogy bármilyen anyagi támogatást megkapnak a kutatásaikhoz. Sok fejlesztésük végül nem került sorozatgyártásra, mert sikertelennek bizonyult.
A kiadások azonban nem voltak hiábavalók. Az egyes modellek létrehozása során a mérnökök és tudósok olyan felfedezéseket tettek és olyan dolgokat találtak fel, amelyeket más projektekben is tudtak hasznosítani.
Az 50-es évekre már sok mindent elértek, de a tudományos gondolkodás nem állt meg. Ráadásul a második világháború után azonnal megkezdődött a kapitalista és a szocialista világ nyílt szembenállása, ami egy esetleges katonai összecsapás lehetőségét is magában hordozta.
Ekkor merült fel a mobil parancsnoki pont ötlete. Az ellenség így is megtudhatta volna, hogy hol található pontosan, és ha álcázzák és folyamatosan változtatja a helyét, akkor minimálisra csökkenthető a rakétatalálat valószínűsége.
Ennek egy komplett irodának kellett volna lennie, amelyet többek között sokféle kommunikációs eszközzel láttak el.
Ráadásul ennek a pontnak nemcsak mozognia kellett, hanem szükség esetén a föld alá is kellett tudni bújnia.
A projektet "Sztrela" névre keresztelték, és az első prototípus 1965-re elkészült. Akkoriban Grecsko marsall vezette a Honvédelmi Minisztériumot.
Ezután úgy döntöttek, hogy leállítják a projektet. A marsallnak úgy tűnt, hogy egy ilyen célra készült jármű túl drága. Ráadásul kiderült, hogy bár a prototípus gond nélkül beássa magát, a felszínre kerüléssel azért akadnak problémák.
Tíz év múlva aztán újra elkezdtek beszélni egy hasonló járműről. Ez azonban már sokkal olcsóbbnak bizonyult, mint az első prototípus.
A "Redut" bunkert 1978-ban mutatták be. Egy MAZ 543v-t használtak alvázként.
A teljesítménye 550 lóerő volt, a lehetséges terhelés pedig 19,6 tonna. A mobil bunker hossza majdnem 11 és fél méter volt.
Magának a járműnek a tömege 39 tonna, az országúti sebessége pedig 60 kilométer per óra. Természetesen sok üzemanyagot fogyasztott – körülbelül 80 litert 100 kilométeren.
A bunker át tudott kelni a legfeljebb egy méter mély víztesteken, és 30 fokos lejtőkön is fel tudott menni.
A járműnek négy tengelye volt, és mindegyik hajtott volt. A létfenntartó rendszerek belső felépítése a mai napig titkos.
A földbe ásás problémáját azonban továbbra sem tudták önállóan megoldani, ezért egy további speciális járművet csatoltak a prototípushoz.
A bunkert a tető alatt lévő ablakok vonaláig beásták, a légcsatorna pedig a vezetőfülkéből vezetett a felszínre.
Hiába volt kidolgozatlan és több sebből vérző ez a projekt, a szovjet Honvédelmi Minisztérium mégis elfogadta.
Ez 1987-ben történt, majd jött a Szovjetunió felbomlása, ami a hadseregre is hatással volt.
1991-ben aztán a bunkert Moszkva környékére szállították, ahol szépen lassan megfeledkeztek róla.
