Hová tűnt az özönvíz? A válasz, ami mindent megváltoztat

A Biblia első könyve, a Teremtés könyve őrzi a globális vízözön történetét, amelyben az isteni gondviselés egyetlen jámbor családot mentett meg a pusztulástól a mindent elnyelő hullámok között.

A tudományos világ kezdetben szkeptikusan fogadta a bibliai elbeszélést, és csupán egy hatalmas, de lokális áradás visszhangját látta benne. Mára azonban sok kutató álláspontja megváltozott. A mindent elpusztító kataklizmáról szóló legendák ugyanis egymástól óceánokkal és kontinensekkel elválasztott népek eposzaiban is felbukkannak. Ez pedig felvet egy izgalmas kérdést: hová tűnt utána ez a mérhetetlen mennyiségű víz?

A modern tudomány felfedezte, hogy a Föld mélyén, a kéregben és a köpenyben nemcsak víztározók, hanem valóságos föld alatti óceánok rejtőznek. Ráadásul a kontinensek belsejében, a tengerektől távol is léteznek olyan tavak, amelyek vizének összetétele kísértetiesen hasonlít az óceánokéra. Ezeket a tényeket sokan a globális katasztrófa valóságának bizonyítékaként tartják számon.

De vajon mi válthatta ki a katasztrófát? A szakértőknek több elméletük is van:

• Egy óriási égitest becsapódása az óceánba,
• A jégtakarók hirtelen, katasztrofális mértékű olvadása,
• A Föld forgástengelyének váratlan elmozdulása,
• A Hold pályájának megváltozása miatt kialakuló gigantikus árhullámok,
• Isteni büntetés az emberiség bűneiért.

Ezek a feltételezések sokáig csak elméleti síkon mozogtak. Nemrég azonban a tekintélyes Nature folyóiratban elképesztő adatok láttak napvilágot. A tudósok kijelentették, hogy a vízözönt okozó vizek forrásai maguk a bolygó mélyén fekvő víztározók lehettek, amelyek össztérfogata többszörösen meghaladja a ma ismert óceánokét. Ebből viszont logikusan következik a kérdés: hová tűnt ez a rengeteg víz a kataklizma után?

A kiváltó októl függetlenül valahogy meg kell magyarázni ennek az irdatlan víztömegnek az eltűnését. Ha a víz a Föld mélyéből tört a felszínre, akkor tűzforrónak kellett lennie, ráadásul jelentős részben gőz formájában. Az óceánok mélyén ma is léteznek hidrotermális források (az úgynevezett „fekete füstölők”), amelyek akár 400 fokos vizet is magukból lövellnek. A vízözön során ez a rengeteg gőz lecsapódott, ami olyan tomboló esőzésekhez vezetett, amelyek a bibliai leírás szerint is negyven nap és negyven éjjel tartottak.

Az egyik tudományos teória szerint a víz szépen lassan visszaszivárgott a felszín alatti üregekbe. Egy másik, szintén népszerű elmélet szerint viszont a víz igazából sosem tűnt el, hanem ebből lettek a mai tengerek és óceánok. Gondolj csak bele: ha elsimítanánk a bolygó domborzatát, és tökéletes gömbbé alakítanánk, az egész Földet egy közel négy kilométer vastag vízburok borítaná. A Biblia is tesz egy érdekes utalást (Teremtés könyve 10:25), miszerint azokban az időkben „osztatott fel a föld”. Könnyen elképzelhető tehát, hogy miközben az egységes szárazföldet hatalmas tektonikai folyamatok kontinensekre szaggatták, és hegységek emelkedtek ki, az addig egybefüggő víztömeg a kialakult gigantikus medencékbe zúdult, létrehozva a ma ismert óceánokat.

Ha elfogadjuk azt az elképzelést, hogy a vizek a hatalmas tektonikai törésvonalakba szivárogtak el, az érdekes párhuzamot mutat a víz bibliai „visszahúzódásával”. A geológiai kutatások bizonyítják, hogy a Föld – geológiai léptékkel mérve – a közelmúltban rendkívül aktív tektonikai időszakot élt át. Az óceáni lemezek kontinentális lemezek alá bukása (szubdukció) egy globális katasztrófa során hirtelen felgyorsulhatott. A mélybe sodródó víz átitatta a köpeny felső rétegeit, ami olyan elképesztő vulkáni tevékenységet indított be, amilyenre ma alig akad példa. Ez a folyamat egyébként kísértetiesen egybevág több ősi nép legendájával is, amelyek szerint a vízözönt „az égből hulló tűz” és rémisztő vulkánkitörések kísérték. Ezek alapján a víz visszahúzódása nem egy lassú, csendes folyamat volt, hanem egy agresszív geológiai láncreakció.

Egy másik, igen logikus modell a vízözön után megmaradt vizet a sarkvidéki jégsapkák kialakulásához köti. Mivel a feléledő forró víz óriási párolgással járt, annak lecsapódása a sarkok közelében soha nem látott mértékű hó- és jégfelhalmozódást eredményezhetett. Ez az elmélet tökéletesen egybevág a legutóbbi jégkorszak hirtelen beköszöntével is. A bolygón lévő felesleges víztömeg egy jelentős része tehát egyszerűen megfagyott, és hatalmas jégtakarók formájában őrződött meg. A jég későbbi, lassú olvadása nemcsak a jelenlegi tengerszintet magyarázza, hanem azokat az ősi, part menti mítoszokat is, amelyek a gleccserek olvadása idején történt újabb, kisebb helyi áradásokról számolnak be.

Bármi is történt pontosan, a vízözön végeredménye egyértelmű: a bolygó teljes kényes egyensúlya felborult. Egyes elképzelések szerint a katasztrófa előtt a Föld légkörében egy vastag vízgőzpajzs lehetett, ami kellemes, egyenletes üvegházhatást biztosított mindenhol. Amikor ez a rengeteg víz csapadékként a felszínre hullott, a korábbi „paradicsomi” éghajlat örökre odalett.

Az addigi lágy és egyenletes klímát felváltották az évszakos ingadozások, illetve megjelentek a ma is ismert sarki, mérsékelt és trópusi éghajlati övezetek. Mindez drasztikus hatással volt a túlélő élőlények és az emberiség sorsára, hiszen mindenkinek alkalmazkodnia kellett az új, zordabb körülményekhez. Az éghajlat olyan lett, amilyennek ma is ismerjük: szeszélyessé és sokszor kifejezetten barátságtalanná.

A modern kutatások arra utalnak, hogy a vízözönre hiba lenne egyetlen gyors, elszigetelt jelenségként tekinteni. Sokkal inkább egymással összefüggő, időben elnyúló katasztrófák láncolata volt, amit az a maroknyi túlélő egyetlen gigantikus apokalipszisként élt meg. A láncreakciót akár egy meteorit becsapódása, akár a föld alatti termálvizek brutális kitörése is elindíthatta, ami a globális felhőszakadásokhoz vezetett.

Ezt követte a Föld tektonikus „agóniája” – a kontinensek szétszakadása –, mely során a vizek egy része a mélybe szivárgott, miközben gigantikus hegységek emelkedtek ki a semmiből és óceáni árkok süllyedtek a mélybe. A fennmaradó víz átrendeződött, létrehozta a mai hidroszférát, vagy éppen megfagyott a sarkkörökön. A víz tehát nem „eltűnt”, hanem egyszerűen átformálta a bolygó arculatát, és egy teljesen új, ma is ismert formát öltött.