Az 1950-es évek közepén, amikor az emberiség épp csak elkezdte ízlelgetni az atomenergiát, a hadiipart valóságos technológiai eufória ragadta magával. Úgy tűnt, a nukleáris energia hamarosan teljesen kiszorítja a hagyományos üzemanyagokat.
Ezen a hullámon felbuzdulva a Chrysler mérnökei 1955 májusában egy olyan harckocsi tervezetét tették le az amerikai hadsereg vezetőinek asztalára, amely még ma is úgy fest, mintha egy sci-fi filmből gurult volna elő: ez volt a TV-8.
A Chrysler TV-8 az ASTRON program keretében született meg. Nem egyszerűen egy újabb harckocsinak szánták, hanem a totális atomháború fenyegetésére adott közvetlen válasznak.
A fennmaradt jelentéseket és tervrajzokat vizsgálva ma is részletesen rekonstruálhatjuk ennek a különleges járműnek a felépítését, amely – szerencsére vagy sajnos – a mérnöki megalománia emlékműve maradt.
A Chrysler TV-8 koncepciója és egy atomrobbanás aerodinamikája
A TV-8-at meg sem próbálták a korabeli harckocsik – például az M48 Patton – mintájára tervezni.
A Chrysler fejlesztői úgy döntöttek, sutba dobják a szabálykönyvet, és egy olyan gépezetet alkotnak, amely szó szerint képes egy atomcsapás epicentrumában is harcolni. Ez a lehetetlennek tűnő küldetés diktálta a tank bizarr formáját, amely sokkal inkább emlékeztetett egy mélytengeri batiszkáfra, mintsem egy pusztító szárazföldi fegyverre.
Azonnal szemet szúr az óriási, csepp alakú torony, amit egy meglepően apró és könnyű alvázra ültettek rá.
Ennek persze semmi köze nem volt az esztétikához. A mérnökök arra számítottak, hogy az áramvonalas forma révén egy közeli atomrobbanás pusztító lökéshulláma egyszerűen elsuhan a jármű felett anélkül, hogy felborítaná.
Egy hagyományos, függőleges oldalú harckocsit a hatalmas nyomás a másodperc törtrésze alatt zúzott volna porrá egy ilyen helyzetben. A TV-8 tornya épp ezért réteges felépítést kapott: a külső burkolat pajzsként szolgált, ami felfogta a korai kumulatív lőszerek becsapódását, megóvva ezzel a belső főpáncélt.
A védelmi koncepció messze megelőzte a korát. A megszokott, masszív acéltömbök helyett a tervezők úgynevezett üreges (vagy réselt) páncélzatot alkalmaztak: két fémréteget légréssel választottak el egymástól, hogy sikeresen megtörjék a páncéltörő lövedékek kumulatív sugarát.
A torony belső tere teljesen légmentesen zárt volt, így egy önálló életfenntartó kapszulaként funkcionált. A legénység odabent tökéletes védelmet élvezett a sugárzással, a mérgező gázokkal és a biológiai fegyverekkel szemben is.
Lényegében a TV-8 minden fontos eleme – a legénység, az ágyú és a motor is – ebben a hatalmas „fejben” kapott helyet, miközben maga az alváz csupán egy cserélhető futóműként szolgált.
A belső égésű motortól az atomreaktorig
A TV-8 projekt legőrültebb része azonban kétségkívül a meghajtása volt. A Chrysler a modularitásra épített, és azt tervezték, hogy a jármű belső szerkezetét csak szépen fokozatosan bonyolítják majd túl.
A prototípust első körben „csak” egy 300 lóerős Chrysler V8-280-as motorral szerelték fel. Az érdekesség az volt, hogy ez a motor nem közvetlenül a lánctalpakat hajtotta, ahogy az a klasszikus tankoknál lenni szokott. Ehelyett egy generátort hajtott meg, amely az alváz elülső részében elhelyezett két masszív villanymotort látta el árammal.
Az 1950-es években egy ilyen hibrid hajtáslánc elképesztően progresszívnek számított. A mérnökök ambíciói azonban nem álltak meg itt: a végső cél egy kompakt atomreaktor beépítése volt.
A TV-8 végleges változatát már egy zárt ciklusú gőzturbinával akarták mozgásba hozni. Az ötlet egyszerre volt zseniális és teljesen elmebeteg: a torony hátuljába zsúfolt miniatűr reaktor felforralt volna egy zárt rendszerű hőközlő közeget, a keletkező gőz pedig megpörgetett volna egy turbinát, ami áramot termel a villanymotoroknak.
Papíron mindez mesébe illő lehetőségekkel kecsegtetett: a hadsereg kapott volna egy gyakorlatilag végtelen hatótávolságú tankot, amelynek soha többé nem lett volna szüksége sebezhető üzemanyagszállító konvojokra. Sőt, a reaktor által termelt hulladékhőt a legénység fűtésére és vízmelegítésre akarták felhasználni, ami egy fagyos, sarkvidéki hadszíntéren aranyat ért volna.
Az aprócska bökkenő csak az volt, hogy a legénység alig egy méterre ült volna a működő atomreaktortól. Ez olyan elképesztő sugárvédelmi kihívások elé állította a mérnököket, amire akkoriban még nem igazán volt jó válasz.
Legénység, fegyverzet és kamerás megfigyelőrendszer
A TV-8 belső elrendezése a harckocsigyártás minden addig ismert íratlan szabályát felrúgta.
Mind a négy katona – a parancsnok, az irányzó, a töltőkezelő és a vezető is – fent, a toronyban kapott helyet. Ezzel a trükkel az alvázat a lehető legalacsonyabbra és legkönnyebbre faraghatták, a gép össztömege pedig mindössze 25 tonnára csökkent. Ez elviekben még a légi szállítást is lehetővé tette volna.
A toronyban ülő sofőr egészen szürreális módon úgy vezetett, hogy közben a toronnyal együtt akár 360 fokban körbefordult, de közben továbbra is ő irányította az alváz haladási irányát.
A fő fegyverzet egy 90 mm-es, sima csövű T208-as ágyú volt. Ezt mereven, hidraulikus támaszokra rögzítették, így megspórolták a küzdőtérbe visszahúzódó, klasszikus löveg-hátrasiklást. Ezzel rengeteg értékes belső teret nyertek, amire nagy szükség is volt az amúgy is szűkös fülkében.
A tervek szerint az ágyút később automata töltőberendezéssel szerelték volna fel, ami a maga korában még igazi ritkaságnak számított. A tűzerőt két darab 7,62 mm-es párhuzamosított géppuska, illetve a torony tetejére szerelt, távirányítású nagy kaliberű Browning géppuska tette teljessé.
A jármű leginkább jövőbe mutató újítása azonban nem is a meghajtása, hanem a kilátórendszere volt. Hogy ne kelljen gyengíteni a páncélzatot különféle sebezhető kémlelőnyílásokkal – és mellesleg ne vakuljon meg a legénység egy atomvillanástól –, a mérnökök zártláncú televíziós rendszer (CCTV) alkalmazása mellett döntöttek.
A külső burkolatra erősített kamerák a belső kapszulában lévő monitorokra közvetítették volna a külvilág képét. A Chrysler ezzel a húzással évtizedekkel megelőlegezte a mai, ultramodern harckocsik kamerás helyzetfelismerő rendszereit.
Kétéltű szörnyeteg: mobilitás mindenek felett
Bár az ormótlan, bumszli torony miatt nehézkesnek tűnhet, a TV-8-at kimondottan nagy mozgékonyságú harcjárműnek szánták.
A 25 tonnás tervezett tömege lényegesen karcsúbb volt az akkori M48 Patton 45 tonnájánál, így gond nélkül befért volna a katonai szállítórepülők rakterébe.
De ami ennél is döbbenetesebb: a TV-8 tudott volna úszni! A hatalmas, belül üreges torony úgy működött, mint egy bójatest. A gigantikus vízkiszorítás és a hermetikusan zárt kapszula garantálta, hogy a jármű úgy lebegjen a víz felszínén, mint egy gumikacsa.
A vízi közlekedéshez a torony hátuljába még egy külön vízsugár-hajtóművet is beépítettek volna, amit a fő motor (vagy a reaktor) hajtott.
Ezek a funkciók egy igazi svájcibicskává tették volna a gépet: menetből, bármiféle pontonhíd nélkül tudott volna átkelni a mélyebb folyókon is. Ez az európai hadszíntéren elvárt, villámgyors manőverező hadviselés egyik legfontosabb alappillére volt.
A futómű sem volt hétköznapi: a lánctalpak nem egyszerűen oldalt futottak, hanem szinte teljesen bekebelezték a könnyített alvázat. A hagyományos motorral szerelt verziónál az üzemanyagtartályokat ide, a lánctalpak közé rejtették, míg az atommeghajtású változatban az extra akkumulátorok vagy a reaktor hűtőrendszere kapott volna itt helyet.
A projekt bukása: miért nem lett valóság a sci-fiből?
Bár a tervek zseniálisak voltak, a projekt sorsa hamar megpecsételődött.
A hadsereg 1956. április 23-án hivatalosan is elkaszálta a TV-8 fejlesztését, a Chryslerrel kötött szerződést pedig azonnali hatállyal felbontották. A katonai szakértők józanabb elemzése ugyanis rávilágított néhány olyan végzetes tervezési hibára, amelyeket a korabeli technológiával egész egyszerűen lehetetlen volt áthidalni.
A TV-8 Achilles-sarka pont a legnagyobb újítása, a „mindent a toronyba” koncepció volt. A személyzetet, az éles lőszert, az üzemanyagot és egy működő atomreaktort összezárni egyetlen szűk kapszulába nagyjából annyit tett, mint szándékosan megépíteni a világ legdrágább koporsóját.
Egyetlen jól célzott, páncéltörő találat másodpercek alatt berobbantotta volna a teljes lőszerkészletet, tüzet okozott volna, vagy – ami még rosszabb – átvágja a reaktor hűtőkörét. Ezek közül bármelyik garantált és azonnali halált jelentett a bent ülőkre. Egy ekkora, mozgó „kuktafazékban” a túlélés esélye a nullával volt egyenlő.
És ott volt még a sugárzás problémája is, amire nem találtak valós megoldást. Ahhoz, hogy a katonák ne kapjanak halálos dózist egy méterre a reaktortól, masszív ólom- és betonpajzsokra lett volna szükség. Ez viszont azonnal agyoncsapta a gép legfőbb vonzerejét, az alacsony súlyt és a légi szállíthatóságot. A TV-8 a valóságban soha nem állt volna meg 25 tonnánál.
És bár a hibrid hajtáslánc a rajzasztalon elegánsnak tűnt, a kegyetlen harctéri sárban túlságosan kényesnek, méregdrágának és feleslegesen bonyolultnak bizonyult.
Az 50-es évek villanymotorjainak hatásfoka is lehangoló volt. Amikor a terveket összevetették egy olcsó, bejáratott M48 Patton képességeivel (amelyből később az M60 született), az eredmény kiábrándító lett: a TV-8 horribilis összegekbe került, nem nyújtott megdönthetetlen harctéri fölényt, ráadásul még az ellenség beavatkozása nélkül is folyamatosan fennállt a katasztrofális nukleáris baleset veszélye.
A történelem tanulsága: miben volt igaza a Chryslernek?
A TV-8 sztorija tankönyvi példája annak, amikor a határtalan emberi optimizmus teljes sebességgel belerohan a fizika és a józan ész betonfalába.
A projekt feketén-fehéren bebizonyította, hogy a nukleáris hajtóműveknek semmi keresnivalójuk a szárazföldi harcjárművekben. Mégis hatalmas hiba lenne a gépet teljes kudarcként elkönyvelni. Számos olyan újítása volt, amely az 1950-es években abszurdnak hatott, évtizedekkel később viszont iparági szabvánnyá vált.
A rétegelt és az üreges páncélzat ma már minden modern harckocsi alapja. A legénység jól védett, különálló túlélőkapszulában való elhelyezése (gondoljunk csak a modern orosz Armata tankokra) a jövő útja lett. A monitorokkal működő, körkörös kilátást biztosító kamerarendszereket pedig manapság már nemcsak a tankokba, de még az egyszerűbb páncélozott szállítócsapatokba is beépítik.
A Chrysler TV-8 tehát nem a csataterek rettegett fegyvereként, hanem egy egyedülálló, guruló laboratóriumként vonult be a hadtörténelembe. Bebizonyította, hogy az atomenergia csodálatos dolog a tengeralattjárók és a repülőgép-hordozók számára, de ha tankokról van szó, jobb messzire elkerülni.
A Chrysler „atomszörnye” így örökre megmarad annak a letűnt korszaknak a mementójaként, amikor az emberiség vakon hitt az atomenergia mindenhatóságában, és a világ vezetői egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a harmadik világháborút a sugárzó, radioaktív romok között fogják megvívni.
