Az óceánon a hajó körül víz van bőséggel, inni azonban nem lehet belőle. A múlt századok tengerészei számára ez jelentette az egyik legsúlyosabb problémát. Élelem nélkül az ember sokáig kibírja, víz nélkül viszont mindössze néhány napig. Ezért a hosszú hajóutakon a kérdés nem hipotetikus, hanem nagyon is valódi volt: honnan szerezzenek édesvizet, és hogyan ne haljanak szomjan.
A legkézenfekvőbb módszer: vinni a vizet magunkkal
A régi hajókon a legfőbb vízforrást az indulás előtt a kikötőben berakodott hordók jelentették. Ezek jelentették az életben maradás valódi zálogát.
A vitorlás flotta korában az édesvizet nagy fahordókban tárolták. A raktérben helyezték el őket, óvták a szivárgástól, és igyekeztek rendkívül takarékosan beosztani. A vizet fejadag szerint osztották ki, olykor még szigorúbban is, mint az ételt.
Ennek a módszernek azonban volt egy óriási hátulütője: rengeteg vízre volt szükség. Egyetlen hordó körülbelül 200 litert tudott befogadni, és több mint 200 kilogrammot nyomott. Egy nagyobb útra több tucatnyi ilyen hordót kellett felvenni. Hatalmas helyet foglaltak el, elnehezítették a hajót, és még így sem oldották meg teljesen a problémát.
Ráadásul a fahordókban lévő víz gyorsan megromlott. Már néhány hét elteltével beposhadhatott, dohos, penészes és fahordószagot áraszthatott. Nem volt kellemes inni belőle, ám a legénységnek általában nem maradt más választása.
Például Kolumbusz Kristóf 1492–1493-as első útja során a Santa María, a Pinta és a Niña fedélzetén is hordókban szállították a vizet. Nagyjából ugyanígy jártak el a 15–17. század más expedíciói is, többek között Vasco da Gama 1497-es útja során.
Miért nem lehetett egyszerűen tengervizet inni?
Első pillantásra kézenfekvőnek tűnik a megoldás: körös-körül tenger van, tehát víz is akad bőven. A tengervíz fogyasztása azonban veszélyes.
Túl sok só van benne. Ha valaki folyamatosan ezt issza, a szervezete nem jut vízhez, épp ellenkezőleg: még gyorsabban veszít belőle. A vesék nem képesek felesleges folyadékveszteség nélkül kiválasztani ekkora mennyiségű sót. Ennek következtében a szomjúság csak fokozódik, az ember elgyengül, görcsök jelentkeznek nála, zavarttá válik a tudata, végül pedig beállhat a halál.
A tengerészek ezt nagyon jól tudták, nem könyvekből, hanem a saját tapasztalataikból. Azok, akik kétségbeesésükben tengervizet kezdtek inni, gyakran jóval gyorsabban vesztették életüket, mint a többiek.
Pontosan ezért a hajón lévő édesvíz nem csupán egyszerű ellátmány, hanem a legfontosabb erőforrás volt.
Hogyan pótolták a készleteket útközben?
Ha a víz fogytán volt, a legbiztosabb megoldást az jelentette, ha kikötöttek a partnál, és új készletet vettek fel.
Ezért a régi tengeri útvonalak gyakran nemcsak a széltől és az áramlatoktól függtek, hanem attól is, hogy hol található patak, folyó, forrás vagy védett öböl. A hajósok jól ismerték azokat a szigeteket és partvidékeket, ahol fel lehetett tölteni a készleteket.
Az ilyen megállók során a legénység hordókkal szállt partra, édesvizet keresett, majd csónakokon szállította vissza a hajóra. Néha mindez viszonylag nyugodtan zajlott, máskor viszont rendkívül veszélyes volt. Egy ismeretlen partvidék ellenségesnek bizonyulhatott, fegyveresekkel, betegségekkel vagy egyszerűen nehéz terepviszonyokkal kellett számolni.
Fernão de Magalhães 1519–1522-es expedíciója során a legénység nem egyszer kifejezetten a víz miatt ment ki a partra. Ugyanezt tették a portugál, spanyol, angol és holland hajók is a 16–18. században. Az édesvízért folytatott küzdelem nemritkán éppolyan fontos volt, mint egy csata vagy egy vihar kiállása.
Az eső igazi ajándék volt
Ha a hajó messze járt a szárazföldtől, a remény gyakran egyedül az esőben maradt.
Felhőszakadás idején a tengerészek igyekeztek a lehető legtöbb vizet összegyűjteni. Ehhez vitorlákat, ponyvákat, vödröket, textíliákat és minden olyan eszközt felhasználtak, amibe csak terelni lehetett a vízfolyást. Olykor a vitorlát úgy feszítették ki, hogy a víz egyenesen egy hordóba csurogjon. Máskor ponyvákat terítettek szét, és a cseppeket bármilyen szabad edénybe összegyűjtötték.
Ez kezdetlegesen hangzik, de bizonyos helyzetekben éppen az eső mentette meg az életüket. Ha heves volt a zápor, akár több napra elegendő tartalékot is szerezhettek. Ha viszont hetekig nem esett, a helyzet kétségbeejtővé vált.
Például 1741-ben Vitus Bering expedíciójának tagjai a hajótörés után a vitorlamaradványokról gyűjtötték össze az esővizet. Kevés ilyen víz akadt, ám a legénység egy részének éppen ez segített a túlélésben.
A fő gondot az jelentette, hogy az esőt nem lehetett előre látni vagy előidézni. Egyes térségekben gyakran esett, máshol viszont nagyon hosszú ideig egyetlen csepp sem hullott.
Lehetett tengervízből édesvizet készíteni?
Elméletileg igen. Az emberek régóta tudták, hogy ha a tengervizet elpárologtatják, majd a gőzt lecsapatják és összegyűjtik a kondenzátumot, édesvízhez jutnak. Ezt az elvet már az ókorban is ismerték.
Egy régi hajón azonban ez szinte semmit sem segített. A lepárlásos víznyeréshez üstökre, csövekre, a gőz felfogására szolgáló tartályra és rengeteg tüzelőanyagra volt szükség. Tüzelőanyagból pedig szűkén álltak a fahajókon. A tűzifát és a szenet a főzéshez, néha pedig a fűtéshez tartogatták. A legtöbb hajón ráadásul a speciális berendezések is hiányoztak.
Még ha sikerült is összeállítani egy ilyen berendezést, az rendkívül kevés vizet adott. Néhány beteg ember számára talán elég lehetett, egy egész legénységnek viszont szinte semmire sem ment. Ezért a 19. századig a desztilláció a tengeren ritkaságnak számított, nem pedig bevett gyakorlatnak.
Hogyan spóroltak a vízzel?
A takarékoskodás szinte ugyanolyan fontos volt, mint maga a vízkészlet. Ha a legénység nem tudta megfelelően beosztani, még egy bőséges készlet is túl hamar elfogyhatott. A vizet szigorúan fejadag szerint mérték ki. Előfordult, hogy egy embernek kevesebb mint napi egy liter jutott. Ez éppen csak ivásra volt elegendő. Tisztálkodásra senki sem használhatta ezt a vizet.
Mit tiltottak általában:
- édesvízzel mosakodni;
- azzal mosni a ruhákat;
- kiönteni a maradékot;
- engedély nélkül többet venni a kelleténél.
A pazarlásért a hadi- és kereskedelmi hajókon egyaránt súlyos büntetés járhatott. A fegyelem ezen a téren kérlelhetetlen volt, hiszen az egész legénység túlélése forgott kockán.
Hogy a megromlott víz valamivel elviselhetőbb legyen, olykor ecetet, gyenge alkoholt kevertek hozzá, vagy más italokkal hígították. Az angol hajókon például gyakran sört vagy gyenge ale-t osztottak: bizonyos esetekben ezek jobban elálltak, mint a sima víz. Később a brit flottában megjelent a grog – a víz és a rum keveréke.
Ez nem azt jelentette, hogy a tengerészek a megszokott értelemben víz helyett alkoholt ittak. Egyszerűen csak ezek az italok olykor biztonságosabbak voltak, és jobban eltarthatók maradtak, mint a hordóban megposhadt víz.
Mi történt a hajótörések után?
A legszörnyűbb helyzet a hajó pusztulása után állt elő. Ha az emberek egy mentőcsónakban találták magukat az óceán közepén megfelelő vízkészlet nélkül, a túlélésért vívott harc szó szerint napok kérdése volt. Ilyen esetekben csak a csoda, az eső vagy a rendkívül szigorú beosztás menthette meg őket. A vizet kortyonként mérték. Olykor fejenként egyetlen apró korty járt reggel és este. Tengervizet senkinek sem engedtek inni, mert az szinte mindig csak rontott a helyzeten. A hajózás története számos olyan esetet ismer, amikor a mentőcsónakokban lévők nem az éhség, hanem kifejezetten a szomjúság miatt haltak meg. Azok, akik nem bírták tovább és tengervizet ittak, gyakran elvesztették az eszüket, és hamarabb elpusztultak, mint a többiek.
Mi változott a 19. században?
A helyzet csak akkor kezdett megváltozni, amikor megjelent a gőzhajózás. A gőzhajókon már kazánok működtek, így állandó hő- és gőzforrás állt rendelkezésre. Ez lehetővé tette a jóval praktikusabb sótalanítók alkalmazását. A fáradt gőzt lehűtötték, és így édesvizet kaptak. A 19. század közepén az ilyen berendezések elkezdtek megjelenni a hadihajókon és a nagyobb polgári hajókon is. Fokozatosan lehetővé vált, hogy a fedélzeten már ne csupán néhány bögrényi, hanem naponta tonnányi vizet állítsanak elő. A régi vitorláshajók számára azonban ez már túl későn jött. Ők még sokáig a régi szabályok szerint éltek: a partról hozni vizet, felkutatni a szigeteken, felfogni az esőt, és minden egyes korttyal takarékoskodni.
Harc a túlélésért
Amikor régi hajókra gondolunk, általában viharokat, ágyúkat, kalózokat és nagy felfedezéseket képzelünk magunk elé. A valóságban azonban az egyik legfontosabb fedélzeti gond sokkal prózaibb volt: vajon kitart-e az édesvíz a következő kikötésig?
A múlt századok tengerészei többnyire nem voltak képesek a tengervízből a szükséges mennyiségben édesvizet előállítani. Magukkal vitték a készletet, a parton kutattak utána, összegyűjtötték az esővizet, és szigorúan felügyelték a fogyasztást. Néha ez elegendőnek bizonyult. Néha viszont nem.
