Az 1980-as és 1990-es években a „Made in Japan” felirat szinte a minőség garanciájaként hatott. A japán tévéket, videómagnókat, hifiket, fényképezőgépeket és kazettás lejátszókat a világ legjobbjainak tartották. A Sony, Panasonic, Sharp, Toshiba, Hitachi, JVC és Sanyo szinte minden országban ismert márka volt.
Ma már teljesen más a helyzet. Az okostelefonok piacát amerikai, koreai és kínai cégek uralják. A tévék között a Samsung, az LG és a kínai gyártók vezetnek. A japán laptopok és a szórakoztatóelektronika szinte eltűnt a nemzetközi polcokról, néhány legendás márkát pedig időközben külföldi tulajdonosoknak adtak el.
Úgy tűnhet, mintha Japán hirtelen elfelejtett volna technológiát gyártani. Valójában az elektronikájuk nem tűnt el – csak nagyrészt kivonult a fogyasztók számára látható tömegpiacról. A japán cégek továbbra is rendkívül erősek az érzékelők, speciális anyagok, ipari berendezések, autóelektronika és alkatrészek terén. De az okostelefonok, a szoftverplatformok és az olcsó tömeggyártás korszakában nagyrészt alulmaradtak.
A japánok győztek a hardverek világában, de elbuktak a szoftverekében
Japán sikere a fizikai eszközök mesteri szintű gyártásán alapult. A cégek tudtak kompakt motorokat, megbízható mechanikát, minőségi képernyőket és bonyolult háztartási gépeket készíteni.
A Sony megalkotta a hordozható Walkman kazettás lejátszót. A JVC népszerűsítette a VHS formátumot. A Panasonic rengeteg tévét és videós eszközt ontott magából. A Sharp pedig az LCD képernyők egyik úttörője lett.
A régi világban egy eszközt kész, lezárt termékként adtak el. A vásárló a képminőség alapján választott tévét, a hangzás alapján magnót, a fényképezőgépet pedig az optika és a mechanika minősége miatt vette meg.
Aztán a technológiai iparág súlypontja a hardverről a szoftverre helyeződött át. Már nemcsak az volt a fontos, hogy milyen precízen van összerakva egy készülék, hanem az is, milyen operációs rendszer fut rajta, milyen szolgáltatások érhetők el a felhasználó számára, és mennyire kényelmesen kommunikálnak egymással a különböző eszközök.
Az Apple nem egyszerűen csak egy telefont kínált, hanem egy egységes ökoszisztémát az iPhone-ból, az alkalmazásboltból, a zenékből, a felhőszolgáltatásokból és a számítógépekből. A Google megalkotta az Androidot, ami több száz okostelefon-modell alapja lett. A japán gyártók továbbra is kiváló készülékeket dobtak piacra, de gyakran nem tudtak ilyen vonzó, globális szoftveres rendszert felmutatni. Még ha a hardver hibátlan is volt, a kezelőfelület bonyolultnak, a szoftver elavultnak tűnhetett, a szolgáltatások pedig elsősorban a japán belső piacra fókuszáltak.
A japán piac túlságosan speciálisnak bizonyult
Japánban jóval az iPhone megjelenése előtt is léteztek már hihetetlenül fejlett mobiltelefonok. Lehetett velük fizetni a boltban, netezhettél, tévét nézhettél és fotókat küldhettél róluk. A probléma csak az volt, hogy ezek a japán készülékek szorosan kötődtek a helyi szolgáltatókhoz, szabványokhoz és a kinti fogyasztói szokásokhoz. Az országon kívül rengeteg funkciójuk nem működött, vagy egyszerűen nem is volt rájuk igény.
Így alakult ki az a jelenség, amit sokszor „Galápagos-szindrómának” is hívnak: a technológiák elszigetelten fejlődtek, rendkívül bonyolulttá és tökéletessé váltak az országon belül, viszont exportra teljesen alkalmatlanná váltak.
Míg a japán cégek több tucat modellt gyártottak egy-egy szolgáltató egyedi igényeire szabva, addig az Apple és a Samsung univerzális eszközöket dobott a világpiacra. A hatalmas, globális példányszám csökkentette az önköltséget, és lehetővé tette, hogy sokkal több pénzt költsenek reklámra, szoftverre és a következő generációs technológiák fejlesztésére.
A hazai piac sokáig kényelmesen megvédte a japán cégeket a sürgős változtatás kényszerétől. Továbbra is szépen eladták a megszokott eszközeiket belföldön, és túl későn eszméltek rá, milyen gyorsan áll át a világpiac az okostelefonokra és az internetes szolgáltatásokra.
Korea és Kína megtanult gyorsabban és olcsóbban gyártani
A második világháború után Japán volt az, aki megmutatta a világnak, hogyan lehet tömegesen, mégis minőségi elektronikát gyártani. Ám a saját jól bevált modelljüket később átvették a szomszédok.
A dél-koreai Samsung és LG óriási összegeket fektetett a kijelzők, memóriachipek és háztartási gépek gyártásába. Gyors ütemben bővítették a kapacitásukat, és hihetetlenül agresszívan léptek be a nemzetközi piacokra. A kínai cégek egy további komoly előnyhöz is jutottak: az olcsóbb gyártáshoz és egy gigantikus méretű belső piachoz. Lépésről lépésre jutottak el odáig, hogy mások eszközeinek egyszerű összeszerelőiből okostelefonok, tévék, drónok és okosotthon-eszközök önálló, innovatív fejlesztőivé váltak.
A japán termékek egyszerűen túl drágák lettek. A magas fizetések, a bürokratikus vállalati struktúra és a hibátlan minőségre való mániákus törekvés az egekbe verte az önköltséget. A vásárló pedig már nem feltétlenül akart súlyos tízezreket ráfizetni egy tévére csak azért, hogy az 15 évig bírja, ha pontosan tudta, hogy a benne lévő technológia öt év múlva úgyis elavulttá válik.
Különösen fájdalmas tanulópénz volt a lapostévék gyártása. A japán cégek milliárdokat öltek a saját gyáraikba, de a globális árzuhanással és a túltermeléssel nem tudtak mit kezdeni. A 2010-es évek elején a Sony, a Panasonic és a Sharp brutális veszteségeket szenvedett el a tévés üzletágban, miközben folyamatosan szorongatták őket a koreai versenytársak és az erősödő japán jen is.
Túl sok hasonló cég
Japánban egy időben rengeteg olyan gyártó létezett, akik szinte milliméterre pontosan ugyanazokat a termékeket dobták piacra. A Sony, a Panasonic, a Toshiba, a Sharp, a Hitachi, a NEC, a Fujitsu, a Sanyo, a Pioneer és a JVC mind tévéket, audiotechnikát, számítógépeket és háztartási gépeket gyártottak. A hazai piacon ez a vérre menő verseny sokáig magasan tartotta a minőséget, a globális küzdelemben azonban végzetes gyengeséggé vált.
Minden egyes vállalat fenntartotta a saját kutatás-fejlesztési részlegét, a gyárait, a márkáit és a drága irányítási rendszereit. Az erőforrások észszerű egyesítése helyett a japán cégek sokszor még egymással versengő szabványokat is fejlesztettek. Ennek a klasszikus példája a Sony-féle Betamax és a JVC által tolt VHS videókazetták legendás háborúja. Később kísértetiesen hasonló, felesleges harcok alakultak ki a memóriakártyák, az optikai lemezek, a mobilszabványok és a szoftverplatformok körül is.
Eközben a koreai és amerikai cégek sokkal koncentráltabban támadtak. A Samsung gigantikus összeget merészelt befektetni egyetlen típusú kijelzőbe, míg az Apple egyszerűen kiadta bérbe a gyártást a partnereinek, hogy a házon belüli energiáit 100%-ban a dizájnra és a szoftverre fókuszálhassa. A merev japán vállalati kultúra egyszerűen túl lassan hozott döntéseket. A vezetők minden áron kerülték a kockázatot, és foggal-körömmel ragaszkodtak a megszokott irányvonalakhoz még akkor is, amikor a piac már rég másfelé pörgött.
Hatalmas csapás a félvezetők piacán
Az 1980-as években Japán a mikrochip-gyártás egyik abszolút világelsője volt. A cégeik elképesztő sikerrel ontották magukból a számítógépekhez és az elektronikához elengedhetetlen DRAM memóriákat. Később azonban az iparág szerkezete teljesen átalakult. A memóriagyártás egy kőkemény árversennyel járó biznisszé silányult, ahol folyamatosan egyre gigantikusabb és drágább gyárakat kellett építeni. A piac jelentős része szép lassan a dél-koreai és tajvani cégek kezébe vándorolt.
Ugyanakkor brutálisan megnőtt a specializált processzortervezés és a bérgyártás jelentősége is. Az Egyesült Államokban megerősödtek azok a modern cégek, amelyek saját gyár nélkül csak tervezték a chipeket, míg a tajvani TSMC felépített egy olyan modellt, ahol ők kizárólag a gyártásra fókuszáltak más fejlesztők számára. A teljes gyártási folyamat aprólékos és önálló felügyeletéhez szokott japán vállalatok csigalassúsággal tudtak csak alkalmazkodni ehhez az új munkamegosztáshoz.
Bár a 80-as évek végén Japán még uralta a globális félvezetőpiac nagyjából felét, ez a részesedés mára 10% alá zuhant. A japán kormány most óriási erőkkel próbálja talpra állítani az ágazatot: a céljuk az, hogy 2040-re többszörösére pörgessék a belföldön gyártott chipek eladását.
Végzetes pénzügyi hibák adták meg a kegyelemdöfést egyes óriásoknak
Persze nem minden probléma varrható pusztán a külföldi konkurencia nyakába. A Toshiba például majdnem belerokkant egy hatalmas könyvelési botrányba és az atomenergiával foglalkozó amerikai leányvállalatuk, a Westinghouse csődjébe. A túlélés érdekében a cégnek kénytelen-kelletlen el kellett adnia a legértékesebb eszközeit, köztük a zsíros memóriagyártó üzletágat is. A Sharp az LCD panelek gyártásába ölt felfoghatatlanul rossz befektetései után került a csőd szélére, 2016-ban pedig a tajvani Foxconn be is kebelezte a céget. A Panasonic okosan felismerte a helyzetet: csökkentette a jelenlétét a vérre menő lakossági tévépiacon, és inkább az akkumulátorokra, az autóipari alkatrészekre és az ipari berendezésekre állt át.
A Sony szintén hátrahagyott sok egykor ikonikus termékkategóriát, de mindenki másnál sikeresebben vitte véghez az átalakulást. Ma a bevételeik oroszlánrészét már a PlayStation platform, a zene- és filmipar, valamint az okostelefonok kameráihoz elengedhetetlen csúcskategóriás képérzékelők hozzák. Éppen ezért hatalmas tévedés lenne azt állítani, hogy a japán elektronika teljesen meghalt volna.
Nem tűnt el, csak szép csendben elbújt mások készülékeiben
Ha ma szétszedsz egy amerikai, koreai vagy kínai logóval ellátott okostelefont, tele lesz japán kameraszenzorokkal, speciális kémiai anyagokkal, kondenzátorokkal és más alkatrészekkel. Japán ugyanis vasmarokkal őrzi a pozícióit a félvezető-alapanyagok és a chipeket készítő gyártósorok terén. A világ chipgyártó berendezéseinek mintegy 30%-át, és bizonyos nélkülözhetetlen félvezető-alapanyagok piacának nagyjából a felét ma is japán cégek uralják. A Sony a képérzékelők megkerülhetetlen királya, a Renesas az autóipari mikrochipekben bivalyerős, míg a Murata és a TDK a világ legnagyobb márkáinak szállít alkatrészeket.
Kialakult tehát egy furcsa paradoxon: a híres japán neveket egyre ritkábban látod a tévéd vagy a telefonod burkolatán, de a csúcsminőségű japán technológia továbbra is ott ketyeg számtalan kütyüd belsejében.
Japán nem azért vesztett, mert hirtelen elfelejtett volna minőségi technikát gyártani. A vesztét az okozta, hogy túl sokáig reszelgették és tökéletesítették a jól megszokott termékeket, miközben a világ már rég átállt a felhőalapú szoftverplatformokra, az átfogó ökoszisztémákra és a felfoghatatlan volumenű tömeggyártásra. A japán cégek pontosan abban a pillanatban alkották meg a világ legfélelmetesebben tökéletes tévéit és hifijeit, amikor az univerzális okostelefon mindent letarolva a legfőbb elektronikai eszközzé vált. Így hát nem maga a japán tech ipar tűnt el, csupán a korábbi, romantikus arculata – az a korszak, amikor bementél a műszaki boltba, és csak a Sony, a Panasonic, a Sharp vagy a Toshiba közül akartál választani.
