Először egy témába vágó vicc:
Áll egy idős néni a piacon, házi tojást árul. Hogy gyakrabban odamenjenek a vevők, teli torokból kiabál az egész piacnak:
– Kinek kell a tojááás? Kinek kell a tojás?
Mellette áll egy szerb, cipőt árul. Nem megy az üzlet. Így hát ő is elkezdte torkaszakadtából ordítani:
– Bakancs! Kinek kell a bakancs?!
És olyan hangosan kiabál, hogy még az öregasszonyt is túlkiabálta. Az panaszkodott a férjének, a férj odament a szerbhez, és megfenyegette:
– Ha még egyszer kiabálsz, pórul jársz.
Következő jelenet. A néni kiabál:
– Kinek kell a tojás? Kinek kell a tojás?
A szerb halkan:
– Záptojás! Záptojás!
Hogy jön ez ide? Úgy, hogy ezen a világon mindent a reklám és a marketing irányít. Bármilyen terméked is legyen, hozzáértő promóció nélkül a kereskedelem leáll. Ezt az egyszerű igazságot senki más nem értette meg jobban, mint... az amerikaiak és a kanadaiak.
A 19. században történt mindez. Megszaporodott a népesség ezen a kék bolygónkon, annyi ember zsúfolódott be a városokba, hogy az élelmezés és a közművek kérdését valahogy meg kellett oldani. Akkoriban pedig a legnagyobb problémát a hűtőszekrények hiánya jelentette.
Ma már, ha megéhezel este, csendben kiosonsz a konyhába, amíg mindenki alszik, meghúzod a fehér ajtó fogantyúját, és megnézed az „Éjszakai hűtőfosztogatás” következő epizódját.
Akkoriban viszont gond volt a hűtőkkel – egyáltalán nem léteztek. Muszáj volt valahogy feltalálniuk magukat. És a 19. századi emberek rendkívül ötletesen oldották meg a helyzetet: jeget kezdtek kitermelni, a leghétköznapibb folyami és tavi jeget.
Megvárták a fagyok beálltát, amíg a jég a megfelelő vastagságúra hízott, és szó szerint elkezdték felszántani. A tavak és folyók jegén speciális patkókkal felszerelt lovak jártak, amelyek mögé különleges eke-fűrészeket akasztottak. A jeget szabályos kockákra vágták, kivontatták a partra, elszállították a tengerhez, és Európába küldték.
A jégkereskedelem annyira jövedelmező volt, hogy a nagyobb tavak partján valóságos jéggyárak és üzemek jöttek létre. A legsikeresebbek nagyjából így néztek ki:
Vagyis rengeteg ember dolgozott ott. Nem is csoda, hiszen a jégkereskedelem hihetetlen profitot hozott.
De mi a helyzet az üveggel?
Ne siessünk, mindjárt rátérünk arra is.
A jégkereskedelemre alaposan rákaptak az amerikaiak, akiknek a Nagy-tavak álltak a rendelkezésükre. A tavak hatalmasak voltak, jég akadt rogyásig, a vidék hideg (a telek arrafelé pokoliak), így az amerikaiak alaposan beindították az üzletet.
Egyetlen bökkenő volt csupán: a tavak túlpartján ott ültek a lehetőségről lemaradt kanadaiak. Hiszen nekik is kéznél voltak a tavak, roskadásig tele jéggel, a pénzszállítók mégis messze elkerülték a kasszájukat.
És ekkor a kanadaiak elhatározták, hogy ők is beszállnak a jégkereskedelembe. Igaz, hamar kiderült, hogy az ő jegük senkinek sem kell igazán, hiszen ahol ott vannak az amerikaiak... nos, tudod, hogy megy ez. A kanadaiak azonban nem ijedtek meg a saját árnyékuktól, és elhatározták, hogy kissé háttérbe szorítják az amerikaiakat.
A kanadaiak ravasz cselt eszeltek ki, méghozzá: feltalálták a marketinget!
Az öreg kontinens minden kereskedőjének felajánlottak egy ingyenes jégszállítmányt, amelyet Canadian Glassnak, vagyis kanadai üvegnek kereszteltek el. A kérdésre:
– Miféle üveg ez? Hiszen ez jég...
A kanadaiak büszkén válaszolták:
– Csak a mi jegünk tiszta, mint az üveg, nincs benne szemét, por, sár vagy cigarettacsikk, hiszen Kanadában a legtisztább a víz.
Egyébként ez részben igaz is volt, mivel a kanadai oldalon nem működtek környezetszennyező üzemek, míg az Egyesült Államok területén rengeteg nagyváros volt (például Detroit), és a helyi természetet addigra már sikerült alaposan tönkretenniük.
Ráadásul a kanadaiak csakis úgy engedték a lovaikat a jégre, hogy speciális zsákokat húztak a patáikra és arra a... nos, arra a testrészükre. Gyakran előfordult ugyanis, hogy a jéggel együtt lócitromdarabok is érkeztek Európába. Ezt persze fel lehetett fogni multivitamin-forrásként is, de összességében nem volt valami gusztusos élmény.
És még valami: a kanadai munkásoknak szigorúan tilos volt dohányozniuk a jég rakodásakor, miközben az Egyesült Államokban füstöltek, mint a gyárkémények:
De térjünk vissza a kanadai üveg és az amerikai jég marketingháborújára. Meglepő módon a kanadaiak ravasz húzása bevált, megindultak a rendelések, és hamarosan bekövetkezett a törvényszerű fordulat: a kanadai üveg jóval felkapottabbá vált. Ekkor már a kanadaiak kaszálták tonnaszám a pénzt, az amerikaiak pedig csak tehetetlenül néztek.
A konfliktus elkerülhetetlen volt, a helyzet még odáig is elfajult, hogy mindkét oldalról szabotőrök jártak át a túlpartra – a szó szoros és átvitt értelmében is – keresztbe tenni a másiknak.
Nem kizárt, hogy valami jóval komolyabb összecsapás is kerekedhetett volna az ügyből, ám mindkét fél bánatára megjelent egy harmadik szereplő: a 20. század elején feltalálták a fagyasztókamrákat, ahol kezdetben egyszerűen csak vizet fagyasztottak, később pedig már komplett élelmiszereket is tároltak.
A jövedelmező üzlet tehát magától elolvadt.
