Hé, haver, hol vannak a filmjeid? Miért tűnt el Ashton Kutcher a képernyőről

Hollywood csillogó, ám kegyetlen világ – különösen azokkal szemben, akik ajtóstul rontanak a házba, és fittyet hánynak a szabályokra. Ashton Kutcher a tökéletes példája annak a sztárnak, aki vakítóan felragyogott, majd villámgyorsan el is tűnt az égről.

Bár a neve időről időre felbukkan a hírekben, a fősodorbeli filmipar mintha teljesen elfeledkezett volna róla. Mi történt valójában? Hogyan került a filmvászonra, és mivel haragította úgy magára a sorsot, hogy végül a globális szórakoztatóipar peremére szorult? A The Beauty című sorozat premierje előtt – amelyben hosszú kihagyás után ismét főszerepet alakít – érdemes végignézni, hogyan is jutott idáig.

Kutcher viharos sebességgel robbant be a köztudatba. Ő volt a kétezres évek egyik szimbóluma, mémek főszereplője, az átverős műsorok koronázatlan királya, emellett pedig ő testesítette meg a tökéletes „szomszéd fiút” is. Aztán hirtelen, szinte nyomtalanul eltűnt. Hollywood ma már nem tolong, hogy főszerepeket kínáljon neki, a nézők pedig nem rohannak a mozikba a jellegzetes mosolyáért. Hogy miért alakult így? Nézzük át lépésről lépésre – pontosan úgy, ahogy a Hé, haver, hol a kocsim? főhősei tették.

Ashton Kutcher karrierjének indulása igazi mintapéldája annak, hogyan képes egyetlen sikeres szitkom megasztárrá emelni egy jóképű srácot. Az Azok a 70-es évek show-ban azonnal a kissé sántító logikára épülő poénok és a védjegyévé vált „kelsoi” naivitás legfőbb forrásává vált, amit a nézők legalább annyira imádtak, mint a trapéznadrágokat. A siker akkora volt, hogy a hollywoodi ügynökök a „szerethető balfácán” típusú komikusok örököseként kezdtek tekinteni rá. Ezt egy idő után ő maga is elhitte: ha a közönség vevő volt Kelsóra, miért ne építhetne erre egy egész tréfamesteri birodalmat? Így született meg a Punk’d, ahol baráti kapcsolatait és a gyanútlan sztárok csőbe húzásának képességét kamatoztatta. Akkor úgy tűnt, hamarosan kinövi a televíziózás kereteit – ám a sors fintora, hogy végül mégis a tévé maradt a legbiztosabb menedéke.

Kutcher mozivászonra lépése sok tekintetben magára a „pillangóhatásra” emlékeztetett, méghozzá a legnegatívabb értelemben: egyetlen rossz döntés, és minden kártyavárként omlik össze. A Hé, haver, hol a kocsim? és a Friss házasok ugyan hozott némi pénzt a konyhára, a kritikusok azonban találóan jegyezték meg: karizma akadt ugyan, de a színészi eszköztára nagyjából egy kartonpapíréval vetekedett.

A Pillangó-hatás egy kísérlet volt az ellenkezőjének bizonyítására, és majdnem be is vált, az általános trenden mégsem változtatott – az Ashton szereplésével készült filmek értékelései kiábrándítóan alacsonyak maradtak. Hollywood pedig egyszerűen működik: ha nem szállítod a tuti sikereket, gyorsan azzá a sráccá válsz, „tudod, abból a filmből, aminek az volt a címe, hogy... mindegy, nem emlékszem”. Kutcher számára ez fájdalmas, de törvényszerű valósággá vált.

Hollywood a beskatulyázás nagymestere, és Kutcher is hamarabb kapta meg a maga címkéjét, mintsem hogy a védjegyévé vált mosolyán kívül bármi mást megvillanthatott volna. Néhány olyan romantikus komédia után, amelyekben karakterei intellektusa a „kedves tökfej” és a „bájos kétbalkezes” között mozgott, a stúdiók végleg lemondtak arról, hogy drámai színészként tekintsenek rá. A Jobs – Gondolkozz másképp lett volna az a bizonyos fordulópont – a szerep, amely lerombolja a sztereotípiákat, és megmutatja a művészi érettségét. A végeredmény azonban épp az ellenkezője lett. A filmet ízekre szedték a kritikusok, Kutchert pedig túlságosan súlytalannak bélyegezték egy kulturális ikon megformálásához. A sors iróniája: a komoly szerepekre tett számtalan kísérlet után éppen a drámai karakterek iránti törekvése betonozta be őt a vígjátéki balek szerepkörébe.

Úgy tűnt, a kisképernyőhöz való visszatérés a tökéletes menekülőút: oda térhet vissza, ahol igazán szeretik. Amikor Kutcher Charlie Sheent váltotta a Két pasi – meg egy kicsi című sorozatban, óriási volt a tét – a producerek a széria megújulását remélték tőle. A nézők azonban másként döntöttek: a nézettség zuhanni kezdett, a rajongók pedig mindmáig vitatkoznak azon, mi tartotta valójában felszínen a műsort – a humor, vagy a káosz, amely Sheen idejében uralkodott.

Kutcher mindent beleadott, de a hatás a koffeinmentes kávéhoz hasonlított: az illata megvan, de ébren aligha tart. Egy újabb filmes próbálkozása, az Annie szintén észrevétlen maradt a pénztáraknál. Végül ismét a streaming felé vette az irányt A farm című sorozattal, ahol megint a régi sikereit igyekezett megidézni. Ezt a produkciót azonban beárnyékolta a Danny Masterson körül kirobbant botrány, így a diadalmas visszatérésből inkább kínos kudarc lett.

Amikor a Netflix úgy döntött, hogy újra összehozza az Azok a 70-es évek show szereplőinek egy részét, és Kutchert Danny Mastersonnal együtt egy családi dramedy keretében marhaterelésre küldi, minden a régi szép időket idézte. A farm egy csendes, mégis magabiztos visszatérés lehetett volna: az eltévedt egykori sportoló szerepe, aki hazatér, és kénytelen szembenézni a felelősséggel, tökéletesen illett hozzá. A sorozat azonban hamar a saját, túlságosan is kényelmes formulájának foglyává vált – tisztességes iparosmunka volt, de hiányzott belőle az a bizonyos szikra. Aztán beütött a krach: a nők elleni erőszakkal megvádolt Masterson ügye és kirúgása valóságos aknamezővé változtatta a produkciót, ahol Kutcher akaratlanul is a fő tűzszerész szerepébe kényszerült. A hangos visszatérés elmaradt – sőt, hirtelen a talpon maradás is kérdésessé vált.

Miközben a színészi pályája meredeken ívelt lefelé, Kutcher meglepően gördülékenyen vált a Szilícium-völgy technológiai látnokává. Rájött, hogy kütyüket reklámozni jóval kevésbé kifizetődő, mint tulajdonrészt birtokolni az azokat gyártó cégekben. Áthelyezte a hangsúlyokat, és telibe talált. Az A-Grade Investments és a Sound Ventures alapítójaként lényegében egy két lábon járó kockázatitőke-alappá vált: Uber, Airbnb, Spotify, Warby Parker – Kutcher mintha egy olyan filmbe csöppent volna, amelyben egy technológiai Forrest Gumpot alakít. Hollywood vitatkozhat a drámai tehetségén, az üzleti érzékén azonban soha. Szakmai körökben azzal viccelődnek, hogy sokkal többet keresett a képernyőről eltűnve, mint amennyit valaha a színészi szerepeivel összehozott. Nevetségesen hangzik? Egyáltalán nem, ez a kőkemény valóság.

Kutcher már a 2010-es években túllépett a „helyes pofijú színészke” sablonján. Egy emberkereskedelemről szóló dokumentumfilm hatására akkori feleségével, Demi Moore-ral közösen szervezetet hozott létre, amely később Thorn néven vált ismertté – és amely mára a gyermekek internetes kizsákmányolása elleni küzdelem egyik legfejlettebb technológiai bástjává nőtte ki magát. Kutcher nem pusztán a nevét adta a projekthez: felszólalt az amerikai kongresszus előtt, elmagyarázta a bűnözők digitális csapdáinak működését, és lényegében a modern emberkereskedelem elleni küzdelem tech-harcosává vált.

A szervezet már 2018-ig több ezer gyermek megmentésében segédkezett. Érdekes fintora ez a sorsnak: miközben Hollywoodban mindenki azt firtatta, hová tűnt Ashton, ő a való életben pontosan azt csinálta, amit a filmekben a hősök a zárójelenetre tartogatnak – csak épp látványos effektek és lövöldözés nélkül.

Ami azonban valóban folyamatos akadályt gördített Kutcher elé az évek során, az nem a karma, hanem a Twitter volt. Néha az volt az ember érzése, hogy a telefonja önálló életet él. Hol elhamarkodottan védelmébe vett egy ismerőst a teljes háttér ismerete nélkül, hol egy olyan kétes kérdéssort tett közzé a zaklatásokkal kapcsolatban, amelytől még a legtürelmesebb követői is a fejüket fogták. És ott volt a Sharon Osbourne-nal történt eset is, amikor egyetlen ügyetlen megjegyzése valóságos kabarévá változtatott egy interjút. Bár Kutcher mindig igyekezett bocsánatot kérni, magyarázkodni és pontosítani, az internet köztudottan sosem felejt. Online hírnevére végül ráragadt a krónikus meggondolatlanság bélyege, ami a makulátlan imázsra oly kényes filmiparban jóval veszélyesebbnek bizonyult, mint bármelyik kasszabukás.

Kutcher paradoxona abban áll, hogy miközben Hollywood látszólag ráunt, a bulvársajtó sohasem tudott betelni vele. A magánélete folyamatosan a címlapokon maradt, még olyankor is, amikor a filmjei éppen alulteljesítettek. Előbb a Demi Moore-ral kötött hangos házassága, majd az ugyancsak nagy port kavaró válása, aztán a Mila Kunisszal alapított idilli családja került fókuszba, ahová a paparazzók minden adandó alkalommal megpróbáltak betekintést nyerni. Persze ehhez maga Kutcher is hozzájárult: sztárságának korai szakasza az őszinte nyíltság jegyében telt – szelfik, internetes viták, és a CNN-nel vívott harc a követőkért. A közönség egy idő után már mindent tudott a magánéletéről, kivéve azt az apróságot, hogy miért is kellene beülniük az új filmjére. Idővel ez komoly akadállyá vált: a szerepei feloldódtak a bulvárhírek tengerében, a színész pedig elveszett a saját, nyomasztó médiaszereplésében.

Ha Hollywood megtanít valamire, az az, hogy alaposan meg kell válogatni a barátokat – ezt a leckét azonban Kutcher túl későn sajátította el. A Yehuda Berg rabbihoz, a kabbala spirituális gurujához fűződő viszonya a kétezres évek elején még ártalmatlan spirituális divatnak tűnt, egészen addig, amíg Berget szexuális zaklatással nem vádolták meg. Bár Kutcher közvetlenül nem volt érintett az ügyben, a rabbihoz fűződő szoros kapcsolata és a rendezvényein való részvétele akaratlanul is besározta a hírnevét. A filmipar pedig rendkívül ijedős: elég a toxicitás leghalványabb szele, és a stúdiók máris nem kapkodnak, hogy szerepet ajánljanak valakinek egy szuperprodukcióban. Azok a kapcsolatok, amelyek egykor csupán különcnek hatottak, hirtelen komoly reputációs teherré váltak.

Amikor Kutcher fejest ugrott a startupok és a technológiai vállalkozások világába, mindenki elismerően bólogatott: lám, egy színész, akinek esze is van! Ám az Airbnb-s befektetései után a történet már kevésbé maradt felemelő. A platformhoz fűződő viszonya miatt hirtelen a lakhatási válságról, a negyedek dzsentrifikációjáról és a vitatott területeken található ingatlanokról szóló viták kellős közepén találta magát. Egy rendezvényen még egy tüntető is félbeszakította a beszédét – a szalagcímek pedig onnantól kezdve nem a sikeres befektetésekről, hanem az erkölcsi visszásságokról szóltak. Hollywood pedig irtózik az olyan sztároktól, akik kellemetlen politikai vagy társadalmi ballasztot cipelnek, és akiknek a lépéseit folyamatosan mentegetni kell a sajtó előtt. Kutcher – bár talán akaratán kívül – pont ilyen kényelmetlen alakká vált.

Úgy tartják, a válogatás megengedése már a siker jele. Kutcher esetében azonban ezek a döntések gyakran úgy festettek, mintha hiányozna belőle az akarat a megkezdett munkák következetes befejezésére. Kiszállt az Azok a 70-es évek show-ból, amikor a széria még bőven a csúcson járt, hamar otthagyta a Punk’d-ot a kezdeti sikerek után, és sorra passzolta el azokat a folytatásokat, amelyekből akár egy stabil franchise-t is lehetett volna építeni.

A stúdiók számára ez hatalmas vörös posztó: egy ilyen színész bármikor meggondolhatja magát. Márpedig senki sem szívesen épít fel egy méregdrága projektet valakire, aki holnap talán más irányt vesz, és valami egészen másba kezd. Még ha a háttérben kimerültség vagy fejlődési vágy is állt, a filmipar csak egyetlen dolgot érzékelt: a kiszámíthatatlanságot. Így a nagyszabású szerepektől Kutchert nem is feltétlenül a filmes bukások, sokkal inkább a bizalom hiánya szorította el.

Egy bizonyos kor felett és egy adott megítéléssel a háta mögött az az íratlan hollywoodi szabály, miszerint „a kisugárzás fontosabb a színészi technikánál”, egyszerűen csődöt mond. Kutcher kétségkívül sármos maradt, különösen, ha a figurája egy túlméretezett kamasz és egy olyan alak keveréke, aki alig a felét érti meg annak, ami a világban zajlik körülötte. A gondok azonban ott kezdődnek, amikor egy szerep finomságot, mélységet és belső vívódást követel – vagyis mindazt, ami egykor még a legvitatottabb sztárok karrierjét is megmentette. Kutcherre azonban az Azok a 70-es évek show óta ráragadt a címke: vonzó, de sekélyes. A stúdiók pedig – akárcsak a gyerekek a kiürült édességautomata előtt – meglehetősen gyorsan felhagytak azzal, hogy további pénzeket dobáljanak bele. Drámai próbálkozásait inkább csak afféle átmeneti kísérletnek tekintették, mintsem egy új színészi korszak kezdetének. Hát valahogy így épül le egy hírnév: belülről talán észre sem veszi az ember, a kritikusok tollaiból olvasva azonban kristálytisztán látszik.

Amikor Kutcher elvállalta Steve Jobs megformálását, abban kétségkívül volt némi stílus: egy színész, aki a magánéletében is rajong a technológiáért, magára ölti a korszakos látnok szerepét. A filmkészítés azonban nem egy befektetői konferencia, a vásznon egészen másfajta képességekre van szükség. A film gyengére sikeredett, a kritika könyörtelenül elbánt vele, Kutcher Jobs-alakítása pedig végleg bekerült a leginkább félresikerült életrajzi alakítások nagykönyvébe. A rossz kritikákat persze még ki lehet heverni, ám ez a szerep mintha megállította volna számára az időt: utána közel tíz évig nem bíztak rá komolyabb mozifilmet. És bár a Michael Fassbender nevével fémjelzett későbbi alkotás is kapott hideget-meleget az elhivatott Apple-rajongóktól, Kutcher az összehasonlításban különösen sebezhetőnek bizonyult. Hollywood imádja a nagy drámai visszatéréseket, a Jobs – Gondolkozz másképp azonban bumerángként működött számára: egy pillanatra a reflektorfénybe repítette, majd rögtön vissza is rántotta őt az árnyékba.

Kutcher hosszas távolmaradását a mozivászontól persze nem lehet pusztán a hírnevét ért csorbákra fogni. A sors jóval kegyetlenebb lapot osztott neki: egy súlyos érgyulladásos betegség (vasculitis) átmenetileg megfosztotta a látásától, a hallásától és a járás képességétől. Ilyen helyzetben a karrier már nem célokról, forgatási naptárról vagy hollywoodi ambíciókról szól – az egész egyszerűen háttérbe szorul az alapvető életfunkciókért folytatott küzdelem mellett. Később Kutcher maga vallotta be, komolyan tartott attól, hogy soha többé nem térhet vissza a forgatásokra, sőt, még a normális hétköznapi életbe sem.

Amikor az állapota végre javulni kezdett, már egy teljesen más világ fogadta: az iparág robogott tovább, a jó szerepeket rég nélküle osztották szét, neki pedig szinte elölről kellett megtanulnia létezni a kamerák előtt. Az egészség az a fejezet, amivel a hollywoodi stúdiók elemzői ritkán számolnak, mégis ez az a dolog, ami alapjaiban képes felülírni a legígéretesebb pályafutások irányát is.

És talán itt kezdődik a történet legkevésbé hollywoodi, mégis legemberibb része. Miközben a filmes világ a melléfogásait taglalta, Kutcher a háttérben teljesen átrendezte az élete prioritásait. Két gyermeke, a Mila Kunisszal kötött házassága, és a vágy, hogy a kimerítő forgatások helyett inkább otthon lehessen, magától értetődően szorította háttérbe a nagy szerepekért folytatott versengést. Tudatosan tartott szüneteket, passzolt el produkciókat, és elutasította a Los Angelestől távoli munkákat. Még a gázsija egy részéről is lemondott a Nálad vagy nálam? című film esetében, csak hogy minden estét a gyerekeivel tölthessen. Hollywood odáig van a munkamániásokért, akik kizárólag „a művészetnek élnek”, az iparágnak pedig láthatóan nehezére esik elfogadni, ha valaki a folyamatos hírnév hajhászása helyett a normális, kiegyensúlyozott családi életet választja.

Amikor már úgy tűnt, Ashton végre új fejezetet nyithat a pályáján, a Netflix felkérte a Nálad vagy nálam? című romantikus komédia férfi főszerepére. A recept megbízhatóbbnak tűnt egy svájci óránál: Reese Witherspoon mint partner, erős nosztalgia a régi vágású romkomok iránt, és a jól bevált felállás az egymásba szerető legjobb barátokról. A szikrák helyett azonban csak hűvös távolságtartás jellemezte a párost, amit a nézők hatalmas ürességként éltek meg. A kritikusok egyhangúlag jegyezték meg: Kutcher mintha egy olyan szerepet játszana, amit legbelül ő maga szabotál. A filmnek egyfajta lágy újraindításnak kellett volna lennie, ehelyett azonban csak arra emlékeztetett mindenkit, miért is tűnt el Ashton egy teljes évtizedre a mozivászonról. A visszatérés tehát megtörtént ugyan, de látványosan elbukott.

Ha a nyilvánosság egy színész számára az éltető oxigén, akkor Kutcher úgy fest, időközben kitanulta a gázálarcon keresztüli légzést. Hol az a bizarr vallomása veri ki a biztosítékot, miszerint „mindennap csak a hónalját és az ágyékát mossa meg”, hol pedig a Reese Witherspoonnal készült feszengős vörös szőnyeges fotói égnek be a retinánkba, amelyeken úgy néznek ki, mintha utólag, Photoshop segítségével vágták volna őket egy képre.

A sajtókörútjai mára valóságos kínos akadálypályává váltak, ahol minden tréfásnak szánt megjegyzése mémalapanyaggá silányul, és minden apró mellélövése azonnali nyilvános vesszőfutást von maga után a bulvárlapokban. A higiéniával kapcsolatos kijelentései ugyan megmentették az újságírókat a teljes unalomtól, a saját karrierjének viszont aligha tettek jót. A stúdiók szemében egy olyan színész, akinek minden megnyilvánulása kész felrobbantani a közösségi médiát, finoman szólva is túl kockázatos befektetés.

Hollywood köztudottan a folytatásokból él, Kutcher azonban makacsul külön utakon jár – mint a diák, aki elvből nem megy el a pótvizsgára. Nem volt hajlandó visszatérni a Pillangó-hatás folytatásaihoz, hátat fordított a Nagyon vadon című animációs film további részeinek, és éveken át feketelistán tartotta a legkézenfekvőbb lehetőséget: a Hé, haver, hol a kocsim? második részét is. A stúdiók számára ez egy hatalmas intő jelzés: ha egy színész még a saját korábbi sikereit sem hajlandó meglovagolni és továbbvinni, hogyan építhetnének egy több évados franchise-t a nevére? Paradox módon ez az elvhűség idővel nem pozitív jellemvonásként, hanem egyenesen a szereposztások elleni legnagyobb érvként csapódott le vele szemben – a filmiparban ugyanis a biztonságos kiszámíthatóságot régóta sokkal többre értékelik holmi romantikus függetlenségnél.

Ashton Kutcher pályafutását lehet szomorú példaként is kezelni arra, hogyan veszíti el egy feltörekvő sztár a helyét a hollywoodi élvonalban. Más megvilágításban viszont ez egy olyan ember története, aki idejében megértette: nem köteles az egész életét azzal tölteni, hogy a stúdiók kegyeiért küzdjön. Pénzt keresett, vállalkozásokat épített, felépült egy súlyos betegségből, egyben tartotta a családját, és gyerekek ezreinek az életét mentette meg. Hollywood talán egy partvonalra szorult színészként tekint rá, a valóság azonban sokkal egyszerűbb: Kutcher egyszerűen kinőtte azt a közeget, ahol folyton viccesnek, egydimenziósnak és simulékonynak kellett lennie, és inkább a valódi életet választotta helyette. Hamarosan egyébként újra láthatjuk majd őt a képernyőn a The Beauty című krimisorozatban, valamint a The Long Home című független történelmi drámában is – meglátjuk, változott-e valamit a filmvásznon az a srác, aki egykor jegyzetfüzetek segítségével próbálta újraírni a valóságot...

Te melyik alakításáért szereted a leginkább Ashton Kutchert? Várod már a visszatérését a képernyőre? Írd meg nekünk kommentben!