Ha egy kicsit is érdekel a történelem, biztosan feltűnt már, hogy az ókorban rengeteg olyan amforát használtak, amelynek hegyes volt az alja.
Fogadni mernék, hogy elgondolkodtál már azon, miért volt ez így, de valószínűleg sosem jártál a végére. Derítsük ki együtt, mi állhat a furcsa kialakítás hátterében!
Az ókori görögöknél és rómaiaknál az amfora számított a legfontosabb szállítóeszköznek, amellyel a legkülönfélébb árukat juttatták el messzi földekre. Olívaolajat, bort, mézet, szószokat és még rengeteg mást is ebben tároltak.
Elsőre azt gondolná az ember, hogy egy ilyen sokoldalú edénynek rendkívül praktikusnak kell lennie, csakhogy egy amforát a kialakítása miatt még csak le sem lehetett tenni a földre! Akkor mégis miért szerették ennyire?
Ahhoz, hogy megértsük az amforák valódi előnyét, egy pillanatra el kell felejtenünk, mit gondolunk ma a kényelemről, és vissza kell utaznunk pár ezer évet az időben. Akkoriban a nagykereskedelem döntő része a tengeren zajlott. Ez volt a legegyszerűbb és a leggyorsabb megoldás, ráadásul egy hajó nagyságrendekkel több árut tudott elszállítani, mint egy megpakolt szárazföldi karaván.
Mivel az élelmiszer számított az egyik legfontosabb szállítmánynak, és fontos volt, hogy ne romoljon meg útközben, szükség volt egy praktikus és olcsó tárolóeszközre.
Adja magát a kérdés: miért nem használtak inkább lapos aljú edényeket? Ennek több oka is volt. Először is gondolj bele, hogy mindent kézzel pakoltak ki és be, így a 25-30 kilós súly volt a legideálisabb. Ha az edények alja lapos lett volna, az egész súly erre az egyetlen pontra nehezedett volna, és a törékeny kerámia (különösen ott, ahol az alja az oldalával találkozik) sokkal könnyebben megadja magát.
Másrészt, ha csak egy apró kavics is a lapos alj alá szorult volna, az edény azonnal megreped, és a benne lévő drága bor vagy olaj pillanatok alatt elfolyik. Graham Taylor fazekas és régész arra is rámutatott, hogy a lapos aljú edények égetésekor a fenékrész kapta a legnagyobb hőt, emiatt sokkal nagyobb volt a repedés veszélye – ez pedig, ahogy az előbb említettük, óriási problémát jelentett volna.
A légmentes zárás is komoly fejtörést okozott. Akár folyadékot, akár szemes terményt, mondjuk gabonát akartak szállítani, az edényt tökéletesen le kellett zárni, nehogy megromoljon a tartalom. Nyilvánvaló, hogy egy széles szájú edényt sokkal nehezebb légmentesíteni, mint egy szűk nyakút. A nyílást általában viasszal dugózták be, amiből egy kisebb lyukhoz természetesen jóval kevesebbre volt szükség.
A lapos aljú, de szűk szájú edények viszont teljesen alkalmatlanok lettek volna a hajós szállításra. Képzeld el, ahogy több sorban egymásra pakolják őket: a szűk nyakak a hajó billegése közben simán áttörték volna a felettük lévő edények lapos alját.
A hosszúkás, hegyes aljú amforák azonban mindezeket a problémákat egy csapásra megoldották. Égetés közben nem repedtek meg, mivel a hő egyenletesen érte az egészet, akárcsak egy űrrakéta orrkúpját.
A rakomány súlya nem szakította be az alját, hiszen technikailag nem is volt neki. Ráadásul a kúp alaknak köszönhetően az amforákat több sorban, egymásba csúsztatva lehetett pakolni, ami elképesztően praktikus és helytakarékos megoldásnak bizonyult.
Érdekesség, hogy a kereskedőhajók rakterébe homokot szórtak a stabilitás érdekében. Az amforákat egyszerűen a hegyes aljukkal beleállították ebbe a homokba, így attól sem kellett tartani, hogy egy kósza kavics kárt tesz bennük. Szorosan egymás mellé szúrták őket, a felső sorokat pedig a köztük lévő résekbe fektették. Így az edények szorosan ékelődtek egymáshoz, ami egyszerre volt helytakarékos és hihetetlenül biztonságos.
A célállomáson aztán valahogy ki is kellett szedni az amforákat a hajó gyomrából. Ezt kötéllel és egy speciális, úgynevezett amforacsomóval oldották meg, amely rászorult a cserépedény kissé kiszélesedő nyakára. Ez a zseniális trükk hihetetlenül meggyorsította a ki- és berakodást.
Az amfora hegyes aljának volt még egy kevésbé ismert, ám annál fontosabb előnye: sokkal könnyebb volt belőle kiönteni a tartalmát. Elég volt megfogni a fülét és az alját, és egyetlen ember is simán át tudott tölteni belőle mondjuk egy talentumnyi olajat (a talentum egy görög mértékegység, ami nagyjából 26 liternek felel meg – pont annyinak, amennyi egy átlagos amforába belefért).
Bár elsőre tényleg furcsának tűnhet a formája, láthatod, hogy az amfora valójában a létező legtökéletesebb edény volt a tengeri szállításra, nem véletlenül maradt évszázadokon át a legnépszerűbb tárolóeszköz.
