A világóceánok fenekén hat atomtengeralattjáró nyugszik: négy szovjet és két amerikai.
Mindegyikben reaktorok, némelyikben pedig nukleáris fegyverek is találhatók. Van, amelyiket évente ellenőrzik, másokhoz viszont évtizedek óta nem merült le senki.
És ez nem a múltról szól, hanem arról, ami éppen most is történik több kilométeres mélységben, a Föld különböző pontjain.
K–129: a tengeralattjáró, amelyet a CIA megpróbált ellopni
1968. március 8-án a K–129-es szovjet dízel-elektromos tengeralattjáró harci járőrözésre indult a Csendes-óceán északi részére. A fedélzeten 98 fős legénység, három ballisztikus rakéta és nukleáris torpedók voltak. Az útvonal szokványosnak számított: járőrözés az amerikai nyugati partvidék hatótávolságán belül.
Néhány hét elteltével azonban a K–129-es nem jelentkezett többé. A szovjet flotta keresése nem vezetett eredményre, a Szovjetunió pedig hivatalosan sosem ismerte el a hajó elvesztését.
Azt azonban, amit végül az amerikai haditengerészet talált, húsz éven át titkolták.
A K–129-es fedélzetén három ballisztikus rakéta, nukleáris torpedók és – ami az amerikai hírszerzés számára a legértékesebb volt – rejtjelfejtő gépek, valamint titkos kódok voltak. A roncs körülbelül 5000 méteres mélységben hevert. 1968-ban egyetlen ország sem volt képes ilyen mélyre leereszkedni – vagy legalábbis a szovjet flotta ezt hitte.
A CIA azonban úgy döntött, hogy felszínre hozza. 1974. augusztus 12-én, a Project Azorian fedőnevű hadművelet keretében, a kifejezetten erre a célra épített Glomar Explorer hajó segítségével meg is kezdték a tengeralattjáró kiemelését. Végül azonban csak az elülső harmadát sikerült felhozniuk.
A hajótest ugyanis a kiemelés során, mintegy 3 kilométeres mélységben kettétört, és egy része visszazuhant az óceán fenekére. Hogy pontosan mit sikerült végül kimenteni az orr-részből, azt nagyrészt a mai napig titkosítva tartják. Annyi bizonyos, hogy a CIA rátalált néhány szovjet tengerész holttestére, akiket később katonai tiszteletadás mellett temettek hullámsírba.
A K–129-es megmaradt darabjai mindmáig a Csendes-óceán fenekén pihennek, két ballisztikus rakétával és nukleáris robbanófejekkel együtt.
K–8: az első hivatalos veszteség
1970. április 12-én a Vizcayai-öbölben egy fedélzeti tűz következtében elsüllyedt a 627A (November-osztályú) K–8-as atomtengeralattjáró. A szerencsétlenségben 52 ember vesztette életét – köztük 22-en a 8-as erősségű viharban elsüllyedő hajótestben rekedtek.
A K–8-as jelenleg mintegy 4680 méteres mélységben fekszik, fedélzetén két reaktorral és nukleáris robbanófejekkel felszerelt torpedókkal. Ez volt a szovjet atomflotta első hivatalosan is elismert hajóvesztesége.
A roncsot azóta sem figyelik meg folyamatosan. Az elmúlt évtizedekben egyetlen felderítő expedíciót sem indítottak hozzá, így a reaktorok és a fegyverzet pontos állapota teljesen ismeretlen.
K–219: 45 robbanófej az Atlanti-óceánban
1986. október 3-án az Atlanti-óceánban, nagyjából ezer kilométerre északkeletre a Bermuda-szigetektől robbanás történt a K–219-es rakétahordozó tengeralattjárón. Bár a legénység hősies küzdelem árán leállította a reaktorokat, a hajó végül elsüllyedt, és a tragédiában hat tengerész veszítette életét. A két reaktoron kívül az elsüllyedt hajó fedélzetén legalább tizenöt ballisztikus rakéta és összesen 45 termonukleáris robbanófej merült a mélybe.
A K–219-es mintegy 5500 méteres mélységben nyugszik, a negyvenöt termonukleáris robbanófejjel együtt. A koordináták pontosan ismertek, ám hivatalos expedíciót azóta sem indítottak a roncshoz. Ezen a mélységen a hatalmas víznyomás szinte minden eszközt megsemmisít, leszámítva a legkülönlegesebb mélytengeri kutatójárműveket, amelyekből csupán néhány darab létezik az egész világon.
K–278 Komszomolec: a mélységi rekorder, ami folyamatosan szivárog
1989. április 7-én elsüllyedt a K–278-as (Komszomolec), amely egykor a történelem legmélyebbre merülni képes harci tengeralattjárója volt. A roncs jelenleg a Norvég-tenger mélyén fekszik 1658 méteren, két nukleáris torpedóval a fedélzetén.
Ez az egyetlen olyan elsüllyedt szovjet atomtengeralattjáró, amelyet rendszeresen vizsgálnak: a norvég expedíciók szinte évente lemerülnek hozzá, hogy ellenőrizzék az állapotát.
Az eredmények egyelőre nem túl biztatóak. Bár a tengeralattjáró egyedülálló titánhajótesttel épült, a korrózió elkerülhetetlen, és rendszeresen mérnek radioaktív szivárgást. 2019-ben norvég kutatók vízmintákat vettek a roncs szellőzőnyílásainak közelében, és a normál háttérsugárzásnál mintegy 800 000-szer magasabb cézium–137 koncentrációt találtak. Bár a szám rendkívül ijesztő, fontos a kontextus: ez az érték szigorúan és kizárólag a szivárgási pont közvetlen közelében mérhető, maga a környező óceán szerencsére érintetlen.
A megfigyelések szerint a tágabb tengeri térségekre egyelőre semmilyen veszélyt nem jelent a roncs, ugyanakkor a szerkezet fokozatos pusztulása megállíthatatlanul folytatódik.
A K–27-es és a Kara-tenger: a szándékos elsüllyesztés
A K–27-es tengeralattjárót egy súlyos, halálos áldozatokat követelő radiológiai balesetet követően, 1982-ben egyszerűen és szándékosan elsüllyesztették a Kara-tengerben. Erre azért került sor, mert az atomtengeralattjáró már nem volt helyreállítható, a szakszerű leszerelése és ártalmatlanítása pedig túlságosan drágának és bonyolultnak bizonyult volna a szovjet vezetés számára.
A K–27-es ráadásul nem az egyetlen nukleáris objektum volt, amelyet a Kara-tenger hullámsírjába küldtek. A szovjet korszakban a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül dobtak ide kiégett fűtőelemeket tartalmazó reaktorokat, radioaktív hulladékot rejtő konténereket és más, leselejtezett tengeralattjárók reaktorrekeszeit. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) becslése szerint a Kara-tengerben elsüllyesztett nukleáris objektumok száma valahol a több száz, de akár a több ezer darabot is elérheti.
A Kara-tenger ráadásul rendkívül sekély: az elsüllyesztések helyszínein a mélység 12 és 380 méter között alakul. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a sarkvidéki víz fagyos, ami jelentősen lassítja a korróziót, így mindeddig nem észleltek nagymértékű sugárszennyezést – de ez a viszonylagos nyugalom nem tarthat örökké.
Hasonló, „temetkezési” dilemmák egyébként nem csak a tengerek mélyén merültek fel a történelem során: a legendás Mir űrállomást például eredetileg alig ötéves működésre tervezték, ám végül tizenöt évig szolgált. Túlélt egy fedélzeti tüzet, egy teherűrhajóval való ütközést és megszámlálhatatlanul sok műszaki problémát, mielőtt végül 2001-ben letérítették a pályájáról, és a Csendes-óceán úgynevezett űrtemetőjébe süllyesztették.
Mit mondanak a tudósok?
A valós helyzet természetesen jóval bonyolultabb annál, semhogy fekete-fehéren kijelenthetnénk: „minden rendkívül veszélyes” vagy „minden teljes mértékben ellenőrzés alatt áll”.
A tengeri környezet elképesztő hígítókapacitással rendelkezik. Ahogy a Komszomolec példája is mutatja, a lokális radioaktív szivárgások a közvetlen elsüllyedés helyszínén akár százezerszeresen is meghaladhatják a biztonságos háttérszintet, ám a tengeráramlatoknak köszönhetően alig néhány száz méterrel távolabb már teljesen veszélytelen, kimutathatatlan koncentrációra hígulnak. A környező állatvilágot, a halászatot vagy a part menti lakosságot fenyegető rendszerszintű veszélyt eddig sehol sem észleltek.
A hosszú távú kilátások azonban már jóval aggasztóbbak. A fegyverekben és reaktorokban lévő plutónium–239 felezési ideje például kerek 24 000 év. A szovjet tengeralattjárók fémtestét ezzel szemben nagyjából 100–150 évre tervezték, utána a tengervíz teljesen felemészti a védőburkolatot.
A világóceánok fenekén tehát nem csupán történelmi hadi emlékek hevernek, hanem ketyegő, lassan széteső nukleáris bombák olyan vizekben, amelyek számos ország partjait mossák. A mélybe veszett tengeralattjárókat sosem emelték ki teljesen: bár a kiemelés a modern technológia segítségével ma már a legtöbb esetben megoldható lenne, hatalmas költségei és a kényes politikai okok miatt a gyakorlatban szinte senki sem akar foglalkozni velük.
A NAÜ és Norvégia időről időre felveti ugyan egy átfogó nemzetközi megfigyelési és szigetelési program szükségességét, de mindez egyelőre csak a tervek szintjén létezik. A Komszomolechez ugyan közös expedíciók indulnak, a K–8-as és a K–219-es atomtemetőjéhez viszont évtizedek óta senki sem indított felderítést.
A szakértők szerint ma már nem az a kérdés, hogy lesz-e szivárgás, hanem csupán az: mikor válik mindez globálisan is észrevehetővé – és vajon kinek a vizein következik be az elkerülhetetlen.
Mit gondolsz: a nemzetközi közösségnek kötelezettséget kellene vállalnia az elsüllyedt nukleáris eszközök felszínre hozatalára vagy biztonságos elszigetelésére, vagy szerinted a kiemelés nélküli, rendszeres megfigyelés is elegendő megoldást jelent? Írd meg nekünk kommentben!
