Egy erdőben talált gyerek, akit öt éven át próbáltak átlagemberré tenni. Hogyan végződött mindez

A történelem mintegy száz olyan esetet jegyzett fel, amikor gyerekek az emberi társadalmon kívül, a vadonban nőttek fel. A legtöbb ilyen történetből mára csupán néhány megsárgult újságcikk maradt fenn – a nevek feledésbe merültek, a tények elhalványultak.

Az aveyroni Victor esete azonban kivételt jelent. Különös sorsa évekre lekötötte a korabeli filozófusok, orvosok és pedagógusok figyelmét, egyúttal egy nagyon is kényelmetlen kérdést szegezett a felvilágosodás korának: mivé válik az ember a társadalom nélkül – egy „nemes vademberré”, vagy szimplán állattá?

Az aveyroni Victor a világtörténelem legismertebb és legjobban dokumentált „vad gyermeke”. Nevét egy Jean-Marc Gaspard Itard nevű orvostól kapta, aki öt hosszú éven át küzdött a fiú neveléséért.

Az 1797-es első felbukkanása és az 1800 januári végleges elfogása között a fiú legalább nyolc alkalommal szökött meg az emberektől, hogy visszatérhessen a biztonságot jelentő erdőbe. A hatóságok hiába fogták el és vitték különböző menhelyekre, ő újra és újra meglépett előlük.

Amikor Victort végül Párizsba szállították, az újságok oldalakon keresztül elemezték a külsejét. A nagyjából tizenkét éves, alig száznegyven centiméter magas kamaszfiúnak kerek arca és hegyes orra volt, sötétbarna haja pedig áthatolhatatlan gubancokba tapadt. Bár bőre eredetileg fehér volt, a szabadban töltött évek alaposan lebarnították.

A megfigyelőket azonban leginkább a fiú hegei döbbentették meg. Az orvosok legalább 23 heget számoltak össze a testén, köztük egy mély, 41 mm hosszú vágást a nyakán, amely kísértetiesen emlékeztetett egy késszúrás nyomára. Egyes kutatók már ekkor azt feltételezték, hogy a gyermek egy gyilkossági kísérletet élhetett túl: vélhetően megpróbálták megölni, majd sorsára hagyták az erdőben.

A jobb lába kissé befelé fordult, emiatt bicegve járt. A ruhákat egyszerűen nem viselte el magán, amint tehette, azonnal letépte azokat. Szinte kizárólag nyers burgonyán és zöldségeken élt, amelyeket maga dobott a tűzbe, majd minden gond nélkül, puszta kézzel halászott ki onnan. A fájdalomérzete szinte teljesen hiányzott: képes volt puszta kézzel kikapni a parázsló fahasábokat a lángok közül anélkül, hogy egyetlen izom is megrándult volna az arcán.

A 18. század végi Franciaországot teljesen áthatották a felvilágosodás eszméi. A korabeli filozófusok – élükön Jean-Jacques Rousseau-val – a „nemes vadember” koncepcióját hirdették: egy olyan emberét, akit még nem rontott meg a civilizáció, harmóniában él a természettel, és veleszületett erkölcsi iránytűvel rendelkezik. Szentül hitték, hogy egy ilyen teremtmény alapvetően jóságos, békeszerető és boldog.

Egy hús-vér „vadember” felbukkanása azonban komoly próbatétel elé állította ezt az idilli elméletet.

Filozófusok és tudósok csaptak össze a kérdésben: vajon Victor csupán egy tiszta lap, amelyre a társadalom bármit ráírhat? Vagy a vadsága visszafordíthatatlan, viselkedése pedig ékes bizonyítéka annak, hogy az ember nevelés nélkül óhatatlanul az állatok szintjére süllyed?

Az első szakember, aki alaposabban megvizsgálta Victort, a híres francia pszichiáter, Pierre Pinel (1745–1826) volt. Pinel – aki leginkább arról vált híressé, hogy szó szerint levétette a láncokat a párizsi elmegyógyintézetek betegeiről – kíméletlen diagnózist állított fel: megállapítása szerint a fiú veleszületetten értelmi fogyatékos. Szerinte Victor vad viselkedése nem az erdei életmód következménye volt, hanem a mentális elmaradottságé, ezért úgy vélte, a gyermeket teljesen felesleges kezelni vagy tanítani.

Ezzel a komor diagnózissal szállt szembe egy másik orvos, a fiatal Jean-Marc Gaspard Itard (1774–1838). Itard a párizsi Siketnéma Intézetben dolgozott, és már komoly tapasztalattal rendelkezett a fejlődési zavarokkal küzdő gyermekek oktatásában. Mivel egyáltalán nem értett egyet Pinellel, magához vette Victort, feltett szándéka volt ugyanis bebizonyítani, hogy a megfelelő nevelés képes felülkerekedni a társadalmi elszigeteltség okozta károkon.

Itard az intézet alapítója, Sicard abbé tiszteletére adta a fiúnak a Victor nevet. Ezt követően öt teljes évet szentelt az életéből annak, hogy a vadonból érkezett gyermeket civilizált emberré nevelje.

Itard módszerei a jutalmazás és a büntetés sajátos ötvözetére épültek. Az ételt ösztönzőként használva hamar ért el apróbb sikereket: Victor megtanulta megkülönböztetni a meleget és a hideget, többé nem tépte le magáról a ruhákat, és a jéghideg padló helyett végre ágyban aludt. Rászokott az evőeszközök használatára, sőt, a magánhangzókat is képes volt megkülönböztetni. Sikerült elsajátítania néhány egyszerűbb szót is, mint a „tej”, az „Istenem” vagy a „víz”. A tanulási folyamat végére már betűket és szavakat is le tudott írni, bár ezek tényleges jelentésével aligha volt tisztában.

Itard feljegyzéseiből az is kiderül, hogy Victornál idővel önzetlen, szociális viselkedés is kialakult. Egy alkalommal házvezetőnője, Madame Guérin keserves zokogásban tört ki, amikor elhunyt férjére emlékezett. Victor odalépett hozzá, és megindító gesztusokkal fejezte ki együttérzését, ami a tiszta empátia és a mások fájdalmának megértését mutatta. Itard azt is észrevette, hogy a fiú meglepően jól eligazodik a jelnyelvben, és aktívan használja is azt a saját vágyai kifejezésére.

A legfőbb és legfontosabb célt – vagyis hogy Victort megtanítsák a teljes értékű beszédre – azonban sosem sikerült elérni. A fiú mindössze néhány rövid szót tudott elsajátítani, de soha nem volt képes összefüggő mondatokat formálni. A fejlődése évről évre egyre lassult, míg végül teljesen meg is állt.

Egy alkalommal Victor dührohamot kapott, letépte magáról a ruháit, felkapkodta az ételt az asztalról, és kirohant a kertbe – mintha csak azt akarta volna üzenni a világnak, hogy az igazi otthona a vad természet, nem pedig a fojtogató osztályterem.

Itard végül arra a szomorú következtetésre jutott, hogy létezik egy úgynevezett „kritikus időszak” az ember életében a nyelv és a társadalmi normák elsajátítására. Ha egy gyermek ezt a kulcsfontosságú periódust teljes elszigeteltségben tölti, a lemaradást később már szinte lehetetlen behozni. Mindazonáltal maga az orvos sosem tartotta hiábavalónak a munkáját, és igaza is lett: úttörő módszerei a modern gyógypedagógia és defektológia megkérdőjelezhetetlen alapjává váltak.

Miután Itard belátta a korlátait és felhagyott az aktív foglalkozásokkal, Victor a párizsi Siketnéma Intézetben maradt. Életét különböző gondozók felügyelete alatt élte le, ám érdemi fejlődést már soha többé nem mutatott.

Élete hátralévő részét Párizsban töltötte, és időről időre olyan megdöbbentő furcsaságokat produkált, amivel sokszor alaposan ráijesztett a környezetére. Egy hideg téli napon például, amikor egy pillanatra felügyelet nélkül hagyták, teljesen meztelenül kiszaladt az utcára, és a legnagyobb természetességgel, gyermeki örömmel játszani kezdett a fagyos hóban.

Victor végül 1828. február 12-én, körülbelül negyvenéves korában hunyt el Párizsban, tüdőgyulladás következtében. Csaknem két évszázaddal később egy orvosszakértői csoport alaposan felülvizsgálta Victor megrázó történetét, és arra a megállapításra jutottak, hogy a fiú minden bizonnyal autizmusspektrum-zavarban szenvedett. Ez utólag megmagyarázza mind a teljes értékű kommunikációra való képtelenségét, mind a bizarr szokásait, valamint a ruházkodással szembeni heves ellenállását.

Ráadásul a testét borító rémisztő hegek szinte biztosan éveken át tartó, brutális bántalmazásról tanúskodtak. A modern francia kutatók gyakran „vértanú gyermekként” hivatkoznak Victorra, akit vélhetően kegyetlen kínzásoknak vetettek alá, mielőtt a vadonba került volna. Nagyon is elképzelhető tehát, hogy Victor egyáltalán nem eltévedt, hanem éppen a kegyetlen és embertelen bánásmód elől menekülve talált menedéket a sűrű erdőben.