A maják olyan civilizációt alkottak, amely ezer évre vetítve alig néhány perces hibahatárral számította ki a Vénusz mozgását, olyan piramisokat épített, amelyek mind a mai napig állnak, és ezer évvel az Óvilág előtt bevezette a nulla fogalmát. És mégsem... nem volt kerekük. Egyáltalán nem volt. Sem szekereik, sem kocsijaik, sem fazekaskorongjuk. Történelmi paradoxonnak hangzik, igaz? A legérdekesebb rész viszont akkor kezdődik, amikor egy kicsit mélyebbre ásunk. Mert a valóságban a majáknak igenis volt kerekük. Nagyon is jól ismerték. Csak épp nem használták.
Az Egyesült Államok és Mexikó múzeumaiban apró, négy kerekecskén guruló, agyagból készült kutya-, szarvas- és jaguárfigurákat őriznek. Ezek Krisztus után 300 és 900 közé datálhatók. Valódi játékok, pontosan olyanok, amilyeneket gyerekkorodban te is a kezedben tarthattál. Sőt mi több, a maják közel öttonnás kőhengereket használtak az utak döngölésére, ahogyan ma az aszfaltozó úthengerekkel tesszük. Vagyis magát az elvet, hogy „a kerek dolog gurul”, tökéletesen értették. De akkor miért nem csináltak egy rendes szekeret a terhek szállítására?
Vágjuk el mindjárt az elején a szép legendákat! Semmiféle istenek nem tiltották meg a majáknak, hogy kereket használjanak. A mitológiájukban egyetlen sor sincs arról, hogy a kerek forma szent volna, és tilos lenne hozzáérni. A kerék ötlete megvolt náluk, a forgás technológiája szintén. A probléma nem a fejekben volt, hanem a lábuk alatt.
És itt kezdődik a legérdekesebb rész. A Yucatán-félsziget valóságos dzsungel. Nem végtelen sztyeppe, és nem is olyan fennsík, mint Mezopotámiában. Ez egy karsztos víznyelőkkel szabdalt mészkőtábla, délen hegyekkel és olyan erdőségekkel, hogy még akkor is macsetét kell magaddal vinned, ha csak kimész a szükségletre. Még ma is nehezen jut át egy autó a félsziget egyes részein, másfélezer évvel ezelőtt pedig csupán ösvények vezettek ott.
Igen, a maják grandiózus utakat építettek. A fehér töltésutak több száz kilométeren át húzódtak, és olyan egyenesek voltak, hogy a modern műholdfelvételeken is feltűnő a geometriájuk. Ezek az utak azonban a nagyobb városokat kötötték össze. Közöttük hegyek, erdők és mocsarak terültek el. Egy szekér – még ha el is készítették volna – azonnal elakadt volna a legelső sárban, vagy be sem tudott volna fordulni a hegyi szerpentineken. Ezeket az utakat felvonulásokra, csapatmozgásokra és a vezetők gyaloghintóinak szállítására használták. A régészek távolságjelzőket is találnak rajtuk, ahol nyolckilométerenként egy-egy kőoszlop állt. Keréknyomok viszont nincsenek, mert maguk a kocsik sem léteztek.
De tegyük fel, hogy megépítették az utat. Ekkor felmerül a kérdés: ki fogja húzni a szekeret? Az európaiaknak voltak lovaik, bikáik, szamaraik, ökreik – vagyis olyan nagy testű patásaik, amelyek húznak, és négy órán át el sem fáradnak. A majáknak egyetlen ilyen állatuk sem volt.
Igen, a ló őshonos faj az amerikai kontinensen, Eurázsiába pedig a Bering-földhídon keresztül jutott el a vándorlása során. Később azonban váratlan fordulat történt: magában Amerikában a lovak mintegy 6–10 ezer évvel ezelőtt kihaltak. Vagy az éghajlat változott meg hirtelen, vagy az Amerikába érkező első emberek vadászták túl őket – pontosan nem tudni. Bárhogy is történt, a maja civilizáció virágkorára (körülbelül 2000 évvel ezelőtt) az amerikai kontinensen már egyáltalán nem maradtak lovak. Sem vadon élők, sem háziasítottak. Egyetlenegy sem.
A lovak csak az európaiakkal tértek vissza Amerikába, méghozzá a spanyol konkvisztádorok révén a 16. század elején.
Kit kellett volna hát igavonóként használniuk a majáknak? A lámákat? Ők magasan az Andokban élnek, több ezer kilométerre, és még ha be is hozták volna őket, a láma málhás állat. A hátára fel lehet rakni harminc kilót, és elviszi, de szekérbe fogni teljesen haszontalan, mert a hám nem marad meg rajta, hiányzik belőle a kellő erő, és a természete sem megfelelő.
A bölényeket? Megpróbálták megszelídíteni őket, de a bölény nem tehén. Észak-Amerika sosem volt képes háziasítani ezeket az állatokat. Végeredményben az egyetlen „igavonó” lény az ember maradt. Egy kordét húzó ember viszont alulmarad a teherhordó emberrel szemben. Ugyanis a szekér önmagában is nehéz. Cipelni a terhet a háton persze kimerítő, de ugyanazt a terhet egy fából ácsolt kocsival együtt vonszolni a rossz úton még sokkal nehezebb. A maják mindent kiszámoltak, és úgy döntöttek, hogy cipelni fognak.
Az ő valóságukban ez hatékonyabb volt bármilyen keréknél.
Egy másik fontos tényező a kereskedelem. A maják rendkívül aktív kereskedelmet folytattak. Sót, obszidiánt, jádét, quetzaltollakat, valamint pénzként funkcionáló kakaóbabokat adtak-vettek. Mindezt hatalmas távolságokra szállították – méghozzá vízen. A Yucatán partjai mentén, folyókon és lagúnákon keresztül. Amikor a spanyolok megérkeztek, le voltak nyűgözve, mert a majáknak egyetlen fatörzsből kivájt, 40–50 evezős, akár több tonnás teherbírású kenuik voltak.
Kolumbusz személyesen is látott egy ilyen kenut Honduras partjainál, és ezt jegyezte fel a naplójába: „hosszú, mint egy gálya, széles, mint egy jó csónak”. A vízi közlekedés azokon a tájakon minden szempontból felülmúlta a szárazföldit. Itt érvényesítették a maják a „terhet minimális súrlódással mozgatni” elvét. Csupán annyi volt a különbség, hogy a súrlódás a vízzel, nem pedig a földdel szemben lépett fel.
Lett volna esélyük a majáknak feltalálni a kereket? Műszaki szempontból igen. Megvolt náluk a matematika, a csillagászat és a mérnöki tudás. Ahhoz viszont, hogy a szekér hasznos legyen, három feltétel egybeesésére van szükség: sík terepre, igavonó állatra, valamint fémszerszámokra a tengely pontos illesztéséhez. A kerék csak látszatra egyszerű dolog. Valójában úgy ráilleszteni egy kerek idomot egy másikra, hogy forogjon, ne lötyögjön, és a tengely közben elbírja a súlyt, rendkívül bonyolult feladat. Az Óvilágban ezt réz- és bronzfúrókkal, valamint fűrészekkel oldották meg. A majáknak volt aranyuk, rézük, sőt bizonyos ötvözeteik is, de ezeket kizárólag ékszerekhez használták: fülbevalókhoz, gyöngyökhöz, csecsebecsékhez, csengőkhöz. Kővel munkálták meg a követ. Jadeitből, amely keményebb az acélnál, vázákat faragtak, de egyszerűen nem volt olyan szerszámuk, amellyel egy tökéletesen kerek furatot készíthettek volna a tengelynek egy fakerékben.
Ezért arra a kérdésre, hogy „miért nem használták a maják a kereket”, a válasz egyáltalán nem az, hogy „nem jutott eszükbe”. Eszükbe jutott. Egyszerűen nem volt rá szükségük. Nem volt mit befogni, nem volt hol közlekedni vele, nem volt mivel elkészíteni, és gazdaságilag sem érte meg. Megvolt a saját, tökéletesen működő logisztikájuk: a teherhordók hegyi ösvényeken szaladtak, a kenuk a part mentén hajóztak, a törzsfőnököket pedig tollakkal díszített gyaloghintókon szállították. Amikor pedig a spanyolok lovakat és szekereket hoztak a Yucatánra, azok a kocsik évtizedeken át nem tudtak eljutni oda, ahová egy indián gyalog simán eljutott.
