Az algériai sivatag közepén, Béchar és Abadla között még ma is különös látvány fogadja az embert: a rozsdás vasúti sínek belefutnak a homokba, és szó szerint a Szahara közepén érnek véget.
Itt nincs működő állomás, nincsenek vagonok vagy mozdonyok. Sőt, a pálya egy részét soha nem is használták. Építését a második világháború éveiben kezdték meg egy nagyszabású, mintegy 3000 kilométer hosszú fővonal részeként, amely a Földközi-tengert kötötte volna össze a mai Niger területeivel.
A projekt végül leállt, a sivatagban pedig több tucat kilométernyi elkészült pálya maradt hátra.
A franciák vonattal akarták átszelni a Szaharát
A Szaharát átszelő vasút gondolata jóval a második világháború előtt megszületett, de a Vichy-kormányzat döntött úgy, hogy valódi projektté formálja.
1941 márciusában Philippe Pétain marsall jóváhagyta a Méditerranée-Niger vasútvonal építését. A terv szerint a vasutat Oran térségéből dél felé vezették volna a francia gyarmatokon keresztül egészen a Niger folyóig.
Egy ilyen fővonal hatalmas stratégiai jelentőséggel bírt volna. Lehetővé tette volna a nyersanyagok, a katonai szállítmányok és az emberek mozgatását Észak- és Nyugat-Afrika között.
Az első jelentős állomás Colomb-Béchar lett – a mai Béchar Nyugat-Algériában.
A projekt annyira nagyszabásúnak indult, hogy a hatóságok a bolygó egyik legzordabb vidékén át több ezer kilométernyi vágány lefektetésével számoltak. A háborús valóság azonban hamar felülírta ezeket a terveket.
A vonalat foglyok és menekültek építették
A történet legsötétebb fejezetét azok az emberek jelentik, akiknek a kezével a pályát fektették.
Az építkezésre kényszermunkásokat küldtek, köztük a polgárháború után elmenekült spanyol köztársaságiakat, antifasisztákat és a Vichy-hatóságok által internált zsidókat.
A körülmények rendkívül kegyetlenek voltak. Nagy hőségben, vízhiány közepette és kezdetleges szerszámokkal kellett dolgozniuk.
A levéltári források rendkívül szűkös fejadagokról, rossz barakkokról és a megfelelő higiénia szinte teljes hiányáról tanúskodnak. Bizonyos szakaszokon mindössze nagyjából napi egy liter vizet kaptak az emberek.
1943 tavaszán Béchar környékén még mindig mintegy ezer olyan spanyol köztársasági tartózkodott, akiket az építési munkálatokhoz rendeltek ki.
A 3000 kilométerből csak egy kis szakasz valósult meg
A fordulatot a szövetségesek 1942 végi észak-afrikai partraszállása hozta el.
A politikai és katonai helyzet gyökeresen megváltozott, így a hatalmas transzszaharai fővonal építése lekerült a napirendről.
A tervezett mintegy 3000 kilométer helyett mindössze körülbelül 365 kilométernyi vágányt sikerült megépíteni. Ráadásul különféle becslések szerint a távolabbi szakaszon lehelyezett 40–70 kilométernyi pálya soha nem látott rendszeres vonatforgalmat.
Kisebb munkálatok a háború után is folytak. Az 1940-es évek végére a vasút elérte a Béchardtól nagyjából száz kilométerre délre fekvő Abadlát.
1953-ban Abadlát még a vonal tényleges végpontjaként írták le: a vasút végül nem jutott tovább ennél.
A sínek megmaradtak, a térség sorsa viszont megváltozott
A vonal egy részét később elbontották, 1963-ban pedig a használata végleg megszűnt.
A vasúti pálya egyes szakaszai ennek ellenére fennmaradtak. Néhány helyen a sínek még ma is kilátszanak a homokból, noha több mint nyolc évtizede nem gördült rajtuk végig vonat.
A térségre teljesen más sors várt. Abadla közelében jött létre később a francia Hammaguir katonai kísérleti bázis, ahol rakéta- és űrkísérleteket végeztek.
Így az a vidék, amelyen át transzafrikai személy- és tehervonatokat terveztek indítani, végül katonai kísérleti övezetté vált.
A sivatagban pedig több tucat kilométernyi vas maradt: a francia gyarmati korszak egyik legambiciózusabb, legköltségesebb és végül szinte teljesen haszontalan közlekedési projektjének nyomaként.
