32 évvel ezelőtt, 1994. szeptember 23-án került korlátozott moziforgalmazásba az Egyesült Államokban A remény rabjai című dráma, Stephen King regényének adaptációja.
A történet egy szigorított fegyház foglyáról szól, aki vakmerően megszökik. A film a mozikban kezdetben gyengén szerepelt, idővel azonban igazi sikerré vált, és ma is előkelő helyet foglal el a nézők és kritikusok kedvenc alkotásainak rangos listáin. A közönség egy nagyon egyszerű gondolat miatt szereti ezt a történetet: soha ne add fel! A főhős, Andy Dufresne banki tisztviselő pedig talán Hollywood leghíresebb ártatlanul elítéltje lett, a védtelen emberrel szembeni rendszerszintű kegyetlenség szimbóluma.
De mi van, ha azt mondom, hogy több mint három évtizeden át rafináltan manipuláltak? Mit szólsz ahhoz az állításhoz, hogy Dufresne egyáltalán nem egy ma született bárány? Készen állsz arra, hogy elfogadd a gyilkos bankár ügyének ezt a változatát?
Tudom, nehéz átértékelni a cselekményről, a szereplőkről, a helyzetekről és a végső „megváltásról” alkotott képet, de vannak érveim amellett az elmélet mellett, hogy Andy Dufresne valójában hidegvérű pszichopata. Nemcsak brutálisan leszámolt a hűtlen feleségével és annak szeretőjével, hanem a rácsok mögött is, hatalmát élvezve, a körülötte lévők láthatatlan szálait mozgatta. Készen állsz meghallgatni egy dörzsölt gyilkos valóban sötét, akár a börtönfalba vájt alagúthoz hasonló történetét? Akkor vágjunk bele!
Nagyon szeretem azt a mondatot, amelyet Bryan Singer Közönséges bűnözők című filmjéből ismerhetnek a nézők: „Az Ördög legnagyobb trükkje az volt, hogy elhitette a világgal: nem létezik.” Andy Dufresne maga a megtestesült ördög: elhitette a környezetével a saját ártatlanságát, megszerettette magát a nézőkkel, maga mellé állította a rabokat és még a Shawshank személyzetének egy részét is.
Minden úgy lett felépítve, hogy higgyünk a megcsalt férj ártatlanságában; az egész film szinte ordítja, hogy olyan ember került a rácsok mögé, akinek semmi keresnivalója ott. De ne hagyjuk magunkat becsapni, vizsgáljuk meg közelebbről a film cselekményét!
A legfontosabb, amire már az első képkockáktól kezdve érdemes figyelni: a narráció A remény rabjaiban nem Dufresne szemszögéből és nem is egy független megfigyelő nézőpontjából történik. Az egész történetet Morgan Freeman karakterének, a Red becenevű gyilkosnak a világlátásán keresztül kapjuk.
Red persze szimpatikus, mosolygós és humoros figura, csakhogy a film készítői kifejezetten nem túl éles eszűnek mutatják be. Ez látszólag nem különösebben nagy probléma, hiszen az esze elég ahhoz, hogy a börtön legfőbb csempésze legyen, ám Andy Dufresne játékának szépségét már képtelen felmérni. A bankár más ligában játszik.
Figyeld csak meg, milyen arckifejezéssel méri fel Dufresne először jövőbeli fogságának helyszínét és azokat az embereket, akikkel igen hosszú időt kell majd a rácsok mögött töltenie! Andy arcáról tisztán leolvasható a megvetés és a gőg: nem börtönudvart és cellákat lát maga körül, hanem sakktáblát, az emberek pedig különböző értékű bábuknak tűnnek számára.
Dufresne első pillantásra felmérte a terepet, és megkezdte nagyszabású játszmáját. Mit mond erre Red? Az ő esze nem terjed ki a "többdimenziós sakkra", ezért az egykori bankár motivációját és gondolatait mi sem ismerhetjük, csak a részleteket.
A részletek pedig a következők: Andy Dufresne nyilvánvaló szociopata, akinek a környezetében lévő emberek pusztán eszközök személyes céljai eléréséhez. Emlékezz csak vissza: állítólagos legjobb barátjával, Reddel Andy csak akkor ismerkedett meg, amikor szüksége lett rá.
Dufresne nem vágyott társaságra, nem igényelt támogatást; meghatározott dolgokra volt szüksége, meghatározott áron. Pusztán üzlet, semmi személyes, bármit is gondolt erről Red.
Dufresne ugyanígy maga ajánlotta fel a segítségét a börtönőrség tagjainak: mindegyikükhöz megpróbálta megtalálni a megfelelő utat, a kulcsot. A rács túloldalán mindenki meghatározott értékű bábuvá vált Andy számára, a fő célpont pedig Hadley kapitány, a vezér lett, akinek a „leütése” a manipulátor számára becsületbeli üggyé vált.
Csak a naiv Red hihette azt, hogy Dufresne valamiféle védettséget keresett magának azzal, hogy pénzügyi tanácsokat adott az őröknek. Még nevetségesebb az a feltevés, hogy Andy mindezt a rabokért tette, hogy több pihenőidőhöz, könyvekhez, vagy akár sörhöz és zenéhez jussanak. Nem, Dufresne fittyet hányt a fegyencekre: úgy játszotta a partit, hogy nem törődött a veszteségekkel és a nyereségekkel. A végkifejlet számára mindig fontosabb volt a folyamatnál.
Visszatérve arra a tézisre, hogy a film narrátora Red, érdemes rámutatni a cselekmény egy másik fontos részletére is, amelyet általában figyelmen kívül hagynak. Mivel a történetet Red meséli el, el kell ismernünk, hogy mások elbeszélése alapján adja tovább, hiszen a bemutatott jelenetek jelentős részében fizikailag jelen sem lehetett.
Ez azt jelenti, hogy másoktól hallotta az események értelmezését, elsősorban magától Dufresne-től, aki természetesen szépíthetett vagy elhallgathatott dolgokat. Szigorúan véve Red mindössze egyszer volt személyesen jelen Dufresne és a börtönigazgató beszélgetésénél, és ez egy rendkívül különös epizód. Norton megbabonázva néz az elítéltre, és szinte hipnózisban issza Andy minden szavát. Ez újabb bizonyíték arra, hogy az egykori bankár mesterien bánt bármelyik beszélgetőpartnerével.
Egy másik jellemző megfigyelés Andy manipulációja a börtönigazgató pénzével. Norton pénzének olyan számlákra való átutalását, amelyekről aztán maga Dufresne veheti fel, felfoghatjuk a gonosztevő sajátos megbüntetéseként és a főhős kárpótlásaként a rácsok mögött eltöltött évekért. De összeegyeztethető egy ilyen húzás a „jó ember” fogalmával?
Ha Andy ártatlan lett volna, nem annyira a börtönigazgató pénzének ellopásával kellett volna törődnie, mint inkább egy olyan felmentő eljárás előkészítésével, amely tisztázza a nevét. De nem: Dufresne a szökés után az eltűnést választotta, mintha valóban bűnös lett volna. Ráadásul még a pénzt is kisajátította, újabb bűncselekménnyel tetézve a lajstromát.
És mi a helyzet Tommyval, valamint a másik börtönből származó pszichopata gyilkosról szóló történetével? Ó, ez Dufresne egyik legkiválóbb munkája, a fő mesterműve a falba vájt lyukon kívül! Emlékszel még arra, hogy a fiatal tolvaj teljesen szétesve került Andy szárnyai alá? Nemcsak a hosszú éveken át tartó fogságra nem volt felkészülve, de az életre sem: például sem írni, sem olvasni nem tudott.
Dufresne több hónapot töltött Tommyval; úgy vélem, ez idő alatt ültette el új „barátja” fejében a saját ártatlanságának gondolatát, valamint a pszichopatáét, aki állítólag megölte a golfklub tulajdonosát és annak szeretőjét. Ezután már csak meg kellett szilárdítania az ártatlanságába vetett hitet mindenki másban. Hogyan lehet ezt elérni? A fő tanú meggyilkolásával: Dufresne ügyesen kényszeríti Nortont és Hadley-t arra, hogy bemocskolják a kezüket vérrel, ezzel végérvényesen horogra akasztva őket.
Igen, persze, bármilyen ravasz manipulátor is volt Dufresne, rengeteg időt kellett a rácsok mögött töltenie. Andy fogságának minden egyes napján mozgatta a sakkbábukat a táblán, hogy közelebb hozza a szabadulás napját. Csak idézd fel, milyen arckifejezéssel mászik ki a hős a csatornából a szökése után! Arca diadalt tükröz, és mániákusan nevet: ez nem egy ártatlan ember megmenekülése, hanem egy valódi bűnöző ördögi tervének megvalósulása, aki végleg elérhetetlenné vált.
És ismétlem: Andy nem indult el igazságot szolgáltatni, ahogyan egy becsületes ember tette volna. Ez nem szerepelt a tervei között; pontosan tudta, hogy valóban bűnös, ezért választotta a Csendes-óceánt, ezt a víztömeget, amely nem emlékszik se jóra, se rosszra, de mindig készen áll bárkit a karjaiba zárni.
Az elméleten természetesen lehet vitatkozni. A szerzője is gyakran inkább játékos találgatásként tekint az ilyen elképzelésekre: számára ezek arra adnak lehetőséget, hogy ismert történeteket új nézőpontból vizsgáljon. Andy gonosztevőként való olvasata így nem ront a filmen, inkább gondolatébresztő értelmezési kísérletként szolgál.
Hát pont így van a könyvben...