A rendszeres olvasóink talán már ismerik a filmadaptációkhoz való hozzáállásomat. Egy pofonegyszerű szabályt követek: az irodalom és a filmkészítés két teljesen különböző művészeti ág, így nem kötelesek szorosan egymást másolni. Sőt, kifejezetten jót tesz nekik, ha párhuzamos utakon járnak, ezáltal tágítva mind a nézői, mind az olvasói élményt.
Éppen ezért próbálom sosem összehasonlítani a könyveket az azokból készült filmekkel. A filmnek igenis el kell térnie az eredeti, nyomtatott forrástól, különben mi értelme lenne az egésznek? A saját fantáziámra hagyatkozva is el tudom képzelni a főhős külsejét és a világot, amelyben mozog. Röviden: a film egy önálló alkotás, és a könyv is egy különálló, kerek egész.
Kivéve persze, ha nem. A Hail Mary-küldetés (Project Hail Mary) esetében ugyanis kivételt teszek, és mégis szeretném egy kicsit összehangolni a kettőt...

Andy Weir regénye csodálatos élményt nyújt: elmerülést a rég elfeledett, klasszikus irodalmi kalandok hangulatában, amilyet annak idején Jules Verne, Robert Louis Stevenson vagy éppen Alekszandr Kazancev tudott teremteni. A főhőssel együtt érzelmek egész skáláját éljük át, miközben fejest ugrunk a túlélés, a megismerés és a lehetetlennek tűnő akadályok leküzdésének történetébe.
Akárcsak A marsi (amely Mentőexpedíció címmel futott a mozikban Ridley Scott rendezésében) esetében, az olvasó itt is egy egyedülálló expedíció közvetlen résztvevőjévé válik: teljesen átitatja a felfedezők szelleme, mindeközben pedig észrevétlenül elmélyíti a fizikai, matematikai, kozmológiai és ökológiai ismereteit.

Azt viszont meg kell hagyni, hogy egy közel 500 oldalas regényt kétórás mozifilmbe sűríteni pokolian nehéz feladat – valamiről elkerülhetetlenül le kell mondaniuk az alkotóknak. A Hail Mary-küldetés a mozivásznon zseniálisan megőrzi a történet gerincét, viszont jó néhány olyan apró részletet kihagy, amely még árnyaltabbá és érthetőbbé tenné a képernyőn zajló eseményeket.
Szerencsére akkor sincs ok a pánikra, ha nem olvastad Weir könyvét; legfeljebb néhány apróság maradt a levegőben. Most megpróbálom betömni a film után tátongó űrt: lesznek köztük olyan részletek, amelyek valódi mélységet adnak a cselekménynek, míg mások egyszerű, de annál zseniálisabb érdekességek. Íme azon ritka esetek egyike, amikor a mozi megválaszolatlan kérdéseire létezik konkrét, hivatalos válasz!

Szóval... Csatoljátok be az öveket, irány a világűr!
Honnan származnak az asztrofágok?
Phil Lord és Christopher Miller filmje rögtön fejest ugrik az események sűrűjébe, és a látványos rohanás közepette mintha elfelejtene megmagyarázni egy apró, de annál fontosabb dolgot: honnan is ered a cselekményt beindító, mindent elpusztító fenyegetés. A filmből kiderül, hogy az asztrofágok (ezek a mikroszkopikus méretű csillagfalók) a Tau Ceti rendszerben bukkantak fel, és onnan terjedtek el a galaxisban. Ryland Grace asztronauta és földönkívüli haverja, Rocky pontosan azért utaznak oda, hogy ellenszert találjanak ezekre az űr-élősködőkre. A mozi futólag meg is említi, hogy az Adrian nevű bolygó az asztrofágok igazi szülőhazája, de nagyjából ennyiben is maradunk.
A könyvben szerencsére jóval több idő jut ennek kibontására. Weir részletesen elmeséli, hogy az Adrian bolygón az asztrofágokat egy másik faj, a tauamőba tartotta kordában – a köztük lévő tökéletes ökológiai egyensúly akadályozta meg, hogy a helyi csillag áldozatul essen. Egy ponton azonban az asztrofágoknak sikerült kitörniük a saját anyarendszerükből, és akadálytalanul megfertőzték a szomszédos égitesteket. Pontosan úgy viselkednek, mint a földi, invazív fajok: gondoljunk csak arra, amikor egy idegen környezetbe behurcolt óriásvarangy- vagy rovarpopuláció pillanatok alatt letarolta a helyi ökoszisztémát.

Mi teszi az asztrofágokat ennyire veszélyessé?
A film valahogy nem adja át teljes súlyában, mekkora fenyegetést is jelentenek ezek a kozmikus mikroorganizmusok. Persze a fő hangsúly azon van, hogy az asztrofágok elnyelik a csillagok energiáját: a csillagászok tehetetlenül nézik a szomszédos naprendszerek kihunyását, és joggal rettegnek attól, hogy a mi Napunk is erre a sorsra jut. A központi csillagunk által kisugárzott energia legkisebb csökkenése is azonnali, drasztikus lehűléshez vezet a Földön, amit szélsőséges éghajlatváltozás, a mezőgazdaság teljes összeomlása, globális éhínség és pusztító háborúk követnek.
Létezik azonban az asztrofágoknak egy másik, legalább ennyire rémisztő tulajdonsága, amelyről a film érdemtelenül megfeledkezik. Ezek a kis élősködők ugyanis nem csupán „megeszik” a Nap energiáját, hanem magukban is raktározzák azt, így gyakorlatilag felfoghatatlan rombolóerejű, mikroszkopikus bombákká válnak. Minden egyes asztrofág egy apró nukleáris töltettel ér fel: elég volt belőlük egyetlen robbanás, hogy megölje a Tau Cetihez induló eredeti legénység tagjait. Paradox módon viszont pontosan ezek a parányi, túlhevített biológiai reaktorok szolgálnak üzemanyagként Grace űrhajójának csillagközi utazásához is.

Hogyan mentette meg Rocky Grace-t?
A történet legnagyobb ütőkártyája egyértelműen a földi Ryland Grace és a pók-szerű eridiani kőzetlény, Rocky zseniálisan megírt kapcsolata. A végtelen űr sötétjében egymásra találó két magányos kutató olyan mély tisztelettel és barátsággal viseltetik egymás iránt, hogy nézőként (vagy olvasóként) a körmünket rágva izgulunk értük minden egyes apró porszemnél, ami a Tau Ceti rendszerben a gépezetbe kerül. A legkritikusabb pillanat akkor jön el, amikor a Hail Mary az üzemanyag-szivárgás miatt teljesen elveszíti az irányítást, hősünk pedig egy halálos gravitációs csapdába esik, és moccanni sem bír. A veszettül pörgő űrhajóban végül Rocky menti meg a helyzetet, ám a film nem igazán megy bele, hogyan volt erre egyáltalán fizikai lehetősége.
A regény ezt persze logikusan levezeti: Andy Weir azzal indokolja az „élő kőzetlény” gravitációval szembeni bődületes teherbírását, hogy az eridianiaiak a miénknél pokolian sűrűbb légkörű és sokszorosan nagyobb nyomású bolygón élnek. Ezért Rocky testének szinte meg sem kottyant az a gravitációs nyomás, ami egy emberi testet már péppé zúzott volna, így gond nélkül el tudott jutni a létfontosságú kapcsolókig. Számára a legfőbb akadályt a „mérgező” emberi atmoszféra, vagyis az oxigén jelentette, de volt elég ereje, hogy ezen is túllendüljön a barátja megmentése érdekében.

Egyáltalán meddig él egy eridiani?
A cselekmény egy pontján Grace és Rocky intimebb témákra eveznek, és szóba kerül a magánélet is. A kis kőzetlény boldogan újságolja, hogy van párja, akivel már 18 éve élnek együtt. De felmerül a kérdés: emberi léptékkel mérve meddig is tart egy eridiani élete? A könyvből megtudjuk, hogy ez a lenyűgöző faj akár több mint 600 évig is elélhet. Ez rögtön meg is magyarázza Rocky végtelen türelmét: minden gond nélkül elmolyolhat évekig az Adrian nevű bolygó körüli pályán, tanulmányozva a környezetet, hiszen az ő életciklusában ez az idő alig számít valamit.
Weir a regényben ezt a brutális élettartam-különbséget egy rendkívül drámai pillanat felvezetésére is felhasználja. Mivel az emberek jóval rövidebb ideig élnek, Rocky és Grace szinte biztosan soha többé nem találkozhatnának. Grace-nek ugyanis fizikailag sem lenne elég ideje visszarepülni a Földre, megmenteni azt, majd újra visszatérni újdonsült barátjához, mielőtt utolérné az öregség. Lord és Miller adaptációja nem fekszik rá erre az egzisztenciális szorongásra – elvégre egy hollywoodi szuperprodukciónak mégiscsak a reményről kell szólnia, nem pedig az idő okozta tragikus, visszafordíthatatlan elválásról.

Mennyi időt töltött Rocky a Tau Ceti közelében?
Ha már a végtelen időnél és az életkornál tartunk, íme egy újabb észbontó részlet. Amikor Grace megérkezik a Tau Ceti rendszerbe, hogy megvizsgálja az Adrian bolygót, teljesen ledöbben, hogy ott már békésen kering egy idegen űrhajó. Bár a film nem rágja a szánkba, hogy az eridiani asztronauta mikor is érkezett a helyszínre, a könyv letaglózó pontossággal fogalmaz: Rocky nem kevesebb mint 46 földi éven át „várt” ott Ryland felbukkanására.Igen, jól olvasod: ez azt jelenti, hogy Rocky sokkal, de sokkal hamarabb parkolt le a találkozási ponton, mint hogy emberi barátja egyáltalán megszületett volna a Földön!
Csak gondolj bele az arányokba: mialatt Rocky a kis hajójában ücsörögve kísérletezett, Grace megszületett, lediplomázott, tudományos karriert futott be, tanár lett, besorozták, felkészült az űrutazásra, és még át is szelte a csillagközi teret... A tudományos fantasztikumban persze imádnak a relativitáselmélettel játszani – gondoljunk csak a Csillagok között (Interstellar) ikonikus befejezésére, ahol Matthew McConaughey végül biológiailag „fiatalabb” lett a saját lányánál. Bár A Hail Mary-küldetés megközelítése sokkal földhözragadtabb, ez a 46 éves várakozás a fémkaszniban legalább annyira szédítő.

Na és mi lett a Föld sorsa?
A mozi fináléja a klasszikus hollywoodi optimizmusra épít: Grace feláldozza a visszatérését, hogy megmentse Rockyt és az ő civilizációját, miközben az asztrofág-ellenszert is sikeresen eljuttatja a Földre. Ezzel a nézők is megnyugodhatnak, hiszen kiderül, hogy a bolygónk megmenekült.
A regényben azonban Weir ezt nem rágja így a szánkba. Arról például konkrétan egy szót sem ejt, mi zajlik épp a szülőbolygónkon. Az utolsó fejezet még tovább pörgeti az idő kerekét: megtudjuk, hogy a már ötvenes éveiben járó Ryland Grace éli mindennapjait az Eriden. Mivel nincsen csillagközi internet, hősünknek esélye sincs megtudni, vajon célba ért-e a küldeménye, így próbál bele sem gondolni az otthona sorsába, nehogy beleőrüljön a bizonytalanságba. Egy napon azonban Rocky, aki rendszeresen meglátogatja barátját annak elszigetelt, emberi klímájú „üvegházában”, örömhírrel érkezik. Az eridiani csillagászok műszerei egyértelműen kimutatták: a mi Napunk fénye ismét teljes pompájában ragyog, azaz a földiek sikerrel tenyésztették ki a tauamőbát, és legyőzték az asztrofágokat. És egy igazi tudós számára ennél több bizonyíték nem is kell a boldogsághoz.

Hogyan élt túl Grace az Eriden?
Lord és Miller adaptációja elegánsan elsiklik egy egészen apró, de életbevágó részlet felett: hogyan maradt életben a főhős egy biológiailag és kémiailag teljesen idegen, sötét, hatalmas nyomású bolygón? A film egy-egy képsorával mintha azt sugallná, hogy Ryland valami high-tech vegán farmot dobott össze magának, a könyv azonban jóval szaftosabb (és egyben gyomorforgatóbb) választ ad.
A regény kendőzetlenül leírja, hogy az elképesztő biológiai különbségek miatt Grace kis híján éhen halt az Eriden. Mivel az eridiani „ételek” mérgezőek lettek volna számára, a vendéglátók először azzal próbálkoztak, hogy egy speciálisan tápláló tauamőba-keverékkel tartsák életben hősünket. Amikor ez kudarcot vallott, az Erid legkiválóbb tudósai dugták össze a (szó szerint) kőkemény fejüket, és egy meglehetősen bizarr, de hatékony megoldással álltak elő: klónozták az asztronauta saját izomszövetét. Igen, jól olvasod: Ryland Grace gyakorlatilag saját magát ette, hogy ne haljon éhen! Bár egy sci-fi regény lapjain zseniális húzás, lássuk be: a hollywoodi mozivásznakon – és a mozipénztáraknál – kiverte volna a biztosítékot, ha Ryan Gosling a saját húsából falatozna ebédre.

Kik rejtőznek még odafent?
Ha egyetlen kaland során felfedezünk egy csillagfaló űrmikrobát, annak természetes ragadozóját, ráadásul még egy hihetetlenül intelligens, öntöttvas vázú kőzetlényt is, óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon mennyire lehet zsúfolt az univerzum? Míg a filmnek esze ágában sincs ezen merengeni, a könyvben Rocky és Grace órákon át vitatkoznak azon, nyüzsöghet-e még az élet a csillagok között.
Bár kézzelfogható bizonyítéka egyiküknek sincs, az eridiani egy rendkívül briliáns következtetést von le: nagy valószínűséggel a Tejútrendszer tele van értelmes élettel, csupán azok eltérő technológiai szinten rekedtek. Az emberiségnek és az eridianiaiaknak elképesztő szerencséjük volt: a két civilizáció nagyjából pont ugyanazon a technológiai fejlettségi szinten tartott, így képesek voltak kilépni a csillagközi térbe és találkozni egymással. Több mint valószínű, hogy a kozmoszban rengeteg más kultúra is létezett; ám aki túlságosan is „fiatal” és primitív volt, az csendben kihalt az asztrofágok pusztítása miatt, aki pedig kellően fejlett (például képes a hiperhajtóműves utazásra), az már régen fogta magát, és messzire menekült a megfertőzött naprendszerekből. Ez az elegáns elmélet tökéletesen meg is magyarázza a regény olvasóinak, miért épp csak ez a két, kétségbeesett faj találkozott a Tau Ceti közelében.

Ezekkel a lenyűgöző részletekkel toldja meg tehát Andy Weir a saját kis univerzumát a papírlapokon. Remélem, ezek az apróságok számodra is még kerekebbé és élvezetesebbé tették a történetet!
Találkozunk legközelebb is egy jó film mellett!

