Az egész univerzum egy apró pontban sűrűsödött össze, majd ez a pont felrobbant, és szerteszét repültek belőle a leendő galaxisok. A dokumentumfilmekben általában így ábrázolják az ősrobbanást. A kép mindaddig érthetőnek tűnik, amíg el nem kezdünk kérdéseket feltenni.
Hol volt ez a pont? Mi késztette arra, hogy felrobbanjon? És miért mondják nekünk olyan magabiztosan, hogy előtte egyáltalán semmi sem létezett?
A probléma az, hogy ez az ismerős kép összemossa a valódi felfedezéseket a feltételezésekkel. Néhány részletet műszerekkel is ellenőrizni tudunk. Másokat a történet egyszerűsítése kedvéért adnak hozzá, és gyakran éppen ezek keltenek téves képzeteket a világegyetem kezdetéről.
Hol robbant fel minden?

Egy szokásos robbanás után meg lehet találni azt a helyet, ahonnan a törmelékek szétrepültek. Ezért adódik a vágy, hogy megtaláljuk az ősrobbanás központját is: azt a pontot a kozmikus térképen, ahol minden elkezdődött. A világegyetem tágulásának elfogadott modelljében azonban nem létezik ilyen cím.
Óriási távolságokon maguk a galaxisok közötti térközök növekednek. Szemléltetésként jó példa a mazsolás tészta: amíg kel, a mazsolaszemek távolodnak egymástól. Bármelyikről nézve úgy tűnik majd, mintha a többi éppen tőle távolodna.
Ha ezt a folyamatot visszafelé pörgetjük, a távolságok lecsökkennek, az anyag pedig sűrűbbé és forróbbá válik. Egykor az általunk megfigyelhető teljes kozmikus térrész valóban rendkívül szűk volt. Ám a mérete önmagában semmi véglegeset nem árul el az egész világegyetem méreteiről: az jóval nagyobb, sőt akár végtelen is lehetett.
Ezért a semmi közepén felrobbanó pont képe félrevezető. Arra késztet, hogy egy olyan környező teret képzeljünk el, amelybe a világegyetem tartalma állítólag szétrepült. A kozmológiai modell nem igényel ilyen képet.
Az ősrobbanás nyoma mindennap eljut hozzánk

Honnan tudjuk akkor, hogy a korai kozmosz forró és sűrű volt? Megmaradt a nyoma: egy ősi sugárzás, amely a mai napig mindenhonnan érkezik. Ezt kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásnak nevezik.
A fiatal univerzumban az anyag izzó volt, a szabad elektronok pedig folyamatosan szórták a fényt. A fénysugár mintha sűrű ködön próbált volna áthatolni: nem jutott messzire. Körülbelül 380 ezer évvel a forró szakasz kezdete után a kozmosz kellően lehűlt, az elektronok atommagokhoz kötődtek, és ez a köd feloszlott.
A fény ekkor szabadon kezdhetett terjedni. A tér tágulása milliárdnyi évek alatt megnyújtotta a hullámait, így a mai műszerek a mikrohullámú tartományban fogják be őket. Ennek az ősi háttérnek a hőmérséklete körülbelül 2,7 fokkal van az abszolút nulla felett.
1965-ben Arno Penzias és Robert Wilson egy furcsa rádióantenna-zajként fedezte fel ezt a sugárzást. Próbáltak megszabadulni a zavaró jeltől, de az makacsul megmaradt. A zaj forrásának végül maga a kozmosz bizonyult.
Ez komoly bizonyíték a világegyetem forró múltjára. Ám a háttérsugárzás egy olyan kozmoszt mutat meg nekünk, amelynek már volt ideje több százezer éven át hűlni. Belőle nem lehet egyszerűen kiolvasni, mi történt a legelső pillanatban, és hogy létezett-e egyáltalán ilyen pillanat.
Ki bizonyította be, hogy minden egy pontból indult?

A híres pont akkor jelenik meg, ha az általános relativitáselmélet egyenleteinek segítségével folytatjuk a visszatekerést. A legegyszerűbb modellekben a sűrűség addig nő, amíg a végtelen felé nem kezd tartani. Ezt az állapotot szingularitásnak nevezik.
A szó tekintélyt parancsolóan hangzik, de van vele egy bökkenő. Amikor a számítás végtelent ad ki, az azt jelentheti, hogy túlléptünk azon a határon, ahol az még képes helyesen leírni a természetet. Például olyan körülményekre próbáljuk alkalmazni a megszokott törvényeket, amelyekhez teljesebb elméletre lenne szükség.
A kozmosz legkorábbi állapotaiban a kvantumhatásoknak kell meghatározó szerepet játszaniuk – azoknak a folyamatoknak, amelyek a legapróbb léptékeken szabják meg a természet viselkedését. A fizikusoknak ezeket a gravitációval még nem sikerült egységes, ellenőrzött elméletben egyesíteniük. Ezért a biztos visszatekerés ezen a szakaszon véget ér.
A szingularitást senki sem fotózta le, és távcsővel sem észlelték. Egy matematikai modellben bukkan fel. Ebből nem lehet automatikusan arra következtetni, hogy a fizikusok megállapították a tér, az idő és az anyag megszületését az abszolút semmiből.
Mi történhetett a forró kozmosz előtt?

Az 1980-as évek elején Alan Guth fizikus előállt a kozmikus infláció ötletével. Eszerint a korai világegyetem a hihetetlenül gyors tágulás egy nagyon rövid időszakán ment keresztül. A másodperc apró töredéke alatt a távolságok sok billiószorosukra nőhettek.
Ennek a tágulásnak az oka egy különleges mező energiája lehetett. A mezők a fizikában még ott is képesek létezni, ahol nincs jelen a megszokott anyag. Például az elektromágneses mező is terjed az üres téren keresztül.
A feltételezett inflációs mezőnek sem volt szüksége előzetesen létező csillagokra vagy atomokra. Energiája képes lehetett a teret rohamtempójú növekedésre kényszeríteni. Ezért a részecskék forró keveréke előtt létezhetett egy egészen más tartalmú kozmosz.
Ezután az infláció véget ért, a mező energiája pedig átalakult részecskékké és sugárzássá. Az univerzum megtelt forró anyaggal. Elkezdődött az a szakasz, amelyből később az atomok, a csillagok és a galaxisok létrejöttek.
Éppen itt fontos tisztázni, mit nevezünk ősrobbanásnak. Ha a forró szakasz kezdetéről van szó, akkor az infláció megelőzhette azt. Ha ezzel a névvel az univerzum teljes korai történetét illetik, akkor az inflációt is beleértik. Ugyanazon kifejezés kétféle értelmezése miatt néha még a hasonló magyarázatok is ellentmondásosnak tűnnek.
Miért volt szükségük a fizikusoknak erre a tágulásra?

Az inflációt konkrét rejtélyek magyarázatára alkották meg. Az egyik a háttérsugárzás hőmérsékletével függ össze: az égbolt egymással ellentétes részein ez szinte azonos. Egy infláció nélküli, egyszerű modellben azonban ezeknek a távoli területeknek nem lett volna idejük kölcsönhatásba lépni és kiegyenlíteni a feltételeiket.
Ez olyan, mint két csésze tea, amelyek messze állnak egymástól. Ahhoz, hogy hőt cseréljenek, szükség van az energiaátadás valamilyen módjára és elegendő időre. A korai kozmoszban az ilyen átadás sebessége korlátozott volt, az idő pedig látszólag túl kevésnek bizonyult.
Az infláció kézenfekvő megoldást kínál. A mai távoli területek korábban közel lehettek egymáshoz, és volt idejük kölcsönhatásba lépni. Ezután a gyors tágulás hatalmas távolságokra repítette őket, megőrizve a hasonló körülményeket.
Egyúttal azt is megmagyarázza, miért tűnik a tér a számunkra elérhető léptékben szinte teljesen síknak. Egy hatalmas gömb felületének kis része is síknak tűnik: a görbületet nehéz közelről észrevenni. Erős tágulás esetén a tér eredeti görbülete gyakorlatilag észrevehetetlenné válhatott a megfigyelhető tartományunkban.
Mi van, ha messze nem csak egyetlen ősrobbanás történt?

Egyes inflációs modellek különösen érdekes folytatást kínálnak. A gyors tágulás lezárulhat bizonyos térrészekben, miközben máshol tovább tart. Ahol véget ért, ott a mező energiája forró anyaggá alakul, és kezdetét veszi a saját kozmikus története.
Ekkor a mi univerzumunk pusztán egyike az ilyen területek sokaságának. Valahol máshol újabb forró kozmoszok jönnek létre, a köztük lévő tér pedig folyamatosan tágul tovább. Így születik meg a multiverzum elképzelése.
Ez szinte kész cselekmény egy fantasztikus műhöz, a fizikusoknál viszont abból a kísérletből ered, hogy leírják a korai kozmosz viselkedését. Ugyanakkor a multiverzum csupán bizonyos inflációs modellekből következik. Saját világegyetemünk létezése önmagában még nem bizonyítja a szomszédosak létezését.
Az „örök” szót az „örök infláció” kifejezésben szintén könnyű félreérteni. Egy ilyen folyamat a jövőben vég nélkül folytatódhat. Ez azonban még semmi véglegeset nem árul el arról, hogy volt-e legelső pillanata a múltban.
Megtanultuk olvasni az ősi fényt, és rekonstruálni belőle a kozmosz múltját. De ennek a történetnek az első oldaláig még nem jutottunk el.
Neked mit nehezebb elképzelni: a létezés legelső pillanatát, vagy egy olyan múltat, amelynek egyáltalán nincs kezdete?


