A 8 legjobb film, amiben egy mellékszereplő túlszárnyalta a főszereplőt

Mindannyian ismerjük azt a furcsa érzést, amikor beülünk a moziba a kedvenc, plakátról mosolygó A-listás sztárunk kedvéért, de a stáblista legördülésekor már csak és kizárólag arra az egy, zseniális mellékszereplőre tudunk gondolni, aki valósággal felrobbantotta a vásznat.

Vannak olyan zseniális színészek, akiknek elég néhány percnyi játékidő, egy jól eltalált, cinikus félmosoly vagy egy hátborzongató monológ ahhoz, hogy pillanatok alatt eltüntessék a rivaldafényből a film eredeti hősét. Összegyűjtöttük azokat a legendás alakításokat, ahol a forgatókönyv ugyan egészen mást diktált, de a puszta tehetség és a lehengerlő karizma teljesen újraírta az erőviszonyokat, és a mellékszereplőkből végül halhatatlan popkulturális ikonokat faragott.

A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka című filmet eredetileg úgy tervezték, hogy Orlando Bloom álljon a középpontjában. A Gyűrűk Ura sikere után feltörekvő csillagnak számított – egy fiatal és vonzó színésznek, aki köré a stúdió bátran felépíthetett egy egész franchise-t. Johnny Deppnek ezzel szemben abban az időben inkább szűkebb, hűséges rajongótábora volt, de nem számított fővonalbeli szupersztárnak.

Az első képkockáktól kezdve, amikor Elizabeth Swann, Joshamee Gibbs és James Norrington rátalálnak a hajóroncson a fiatal Will Turnerre, éppen az ő karaktere válik a néző fő kalauzává. Az egyszerű kovács, aki még nem is sejti kalóz származását, a Depp által megformált különc Jack Sparrow kapitánynak köszönhetően fokozatosan merül el a kalózok világában. Miközben Will felfedezi ezt az új, kalandokkal teli életet, Jack Sparrow az őrült karizmájával, furcsa modorával és kiszámíthatatlan viselkedésével teljesen magával ragadja a nézők figyelmét: összezavarja, és ezzel egyidejűleg el is bűvöli őket.

A forgatókönyv Will Turnernek adja a fő szerelmi szálat és a személyes fejlődéstörténetet, ám már az első filmben nyilvánvalóvá válik, hogy az alkotás igazi szíve maga Jack. Johnny Depp vibráló és emlékezetes alakításának köszönhetően a karaktere azonnal háttérbe szorított mindenki mást. A film Deppnek a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-jelölést hozott, és ezt követően A Karib-tenger kalózai végérvényesen Jack Sparrow kapitány franchise-ává vált. Orlando Bloom, akinek a fő sztárnak kellett volna lennie, fokozatosan a háttérbe szorult a neki szánt filmsorozatban.

Dave Lizewski egy teljesen hétköznapi középiskolás srác, akit Aaron Taylor-Johnson alakít. Hatalmas képregényrajongó, és egy nap úgy dönt, hogy a való életben is szuperhős lesz belőle. Nincsenek szuperképességei, nincs harci kiképzése, és kezdetben az egész meglehetősen komikusan és naivan fest. Dave egyszerűen felvesz egy jelmezt, és kimegy az utcára bűnt üldözni. Idővel megismerkedik egy igazi bosszúálló párossal – egy apával és a lányával. Az apa, a Vérprofi néven ismert volt rendőr, akit Nicolas Cage formál meg, egy Batman stílusú, kérlelhetetlen bűnüldözővé vált. Kemény, karizmatikus figura, aki emlékezetes játékával valóban számos jelenetet ellop.

A film igazi sztárja azonban, aki szó szerint mindenki mást elhomályosított, a lánya, Kis Dög lett, akit a fiatal Chloë Grace Moretz játszik. Mindössze tizenegy éves, de már tökéletesen képzett harcos: fürge, könyörtelen és elképesztően hatékony az összecsapásokban. Nézni, ahogy egy kislány villámgyorsan és kegyetlenül elbánik a nála kétszer nagyobb és nehezebb felnőtt férfiakkal, egyszerre sokkoló, vicces és lebilincselő. Tökéletesen keveredik benne a gyermeki külső és a felnőttes, szinte professzionális szintű kegyetlenség. Valójában Kis Dög bizonyul a legélénkebb és legemlékezetesebb figurának az egész univerzumban. Talán az életkora és a tetteiben megnyilvánuló vadság közötti éles kontraszt teszi ezt. Vagy talán az, hogy egy olyan gyermekről van szó, akit akarata ellenére rántottak be egy brutális világba, ahol összefonódnak a képregények és a zord valóság. Bárhogy is legyen, végül ő lép az előtérbe, és ő hagyja a legmélyebb benyomást – elhomályosítva még Nicolas Cage-et is, aki viszont a főszereplőt szorította háttérbe.

George Lucas a Star Wars megalkotásakor Joseph Campbell híres művére, Az ezerarcú hősre támaszkodott. A könyv részletesen elemzi a hős archetípusos útját, amely évszázadokon át újra és újra megjelenik a különböző népek mítoszaiban és legendáiban. Lucas ezt a struktúrát tette meg űrsagája alapjául, a történet főszereplőjévé pedig a fiatal Luke Skywalkert választotta. Luke egy egyszerű farmerfiúként indul a távoli Tatuin bolygóról, majd fokozatosan a Lázadók Szövetségének kulcsfigurájává válik. Fejlődése, harca és önismereti útja alkotta az egész eredeti trilógia gerincét.

E klasszikus hősi ív mellett azonban váratlanul fényesen ragyogott fel egy egészen más karakter: a Harrison Ford által életre keltett Han Solo. Han Solo cinikus csempészként tűnt fel az első filmben, aki kezdetben csak a pénzre és a saját bőrére gondol. Ő lő először, minden helyzetben szellemesen visszavág, és igazi kalandorként, afféle űrcowboyként viselkedik. Ez a merész, karizmatikus és némileg pimasz karakter tökéletesen kiegészítette Luke komolyabb és idealistább történetszálát. Han a semmihez sem fogható fellépésével, jellegzetes félmosolyával és azzal a könnyedséggel, amellyel a film legemlékezetesebb mondatait kiejtette, azonnal megragadta a közönséget. Bár Mark Hamill méltón alakította Luke-ot, rendkívül nehéz volt felvenni a versenyt Harrison Ford természetes karizmájával és sármjával. Ford annyi természetességet, vonzerőt és belső erőt vitt a szerepbe, hogy Han Solo gyorsan a teljes franchise legkedveltebb és legismertebb alakjává vált. Népszerűsége akkorára nőtt, hogy hosszú évek múltán még egy önálló filmet is szenteltek neki Solo: Egy Star Wars-történet címmel – bár magát Harrison Fordot abban már nem láthattuk.

Négy barát Las Vegasba utazik egy esküvő előtti legénybúcsúra. Másnap reggel egy romokban heverő hotelszobában ébrednek, semmire sem emlékeznek az elmúlt éjszakából, és ami a legrosszabb: magát a vőlegényt sem találják sehol. A társaságból különösen kiemelkedik Alan, a menyasszony fivére, akit Zach Galifianakis alakított. Karakterét annyira különcre és emlékezetesre formálta meg, hogy szó szerint mindenki mást felülmúlt. A film bemutatása előtt a szereplőgárda legismertebb tagja Bradley Cooper volt. Ő játszotta Philt, a magabiztos iskolai tanárt, akire Alan valósággal felnéz és bálványozza. Phil az igazi falkavezér benyomását keltette: vonzó, karizmatikus, tipikus főhős. A nézők elvárásai kezdetben mind rá irányultak.

Ahogy azonban kibontakoznak az események, éppen Alan válik a film igazi sztárjává. Magára kötözi a szobában talált csecsemőt, sokkolóval kábítják el, hidegvérrel beismeri, mit művelt a legelején, hogy „jobban teljen az este”, és még számtalan más őrültséget követ el. Furcsa, esetlen és mindeközben hihetetlenül mulatságos viselkedése teljesen leköti a figyelmet. Zach Galifianakis akkora erővel és természetességgel személyesítette meg ezt a figurát, hogy Alan lett a mozi legfőbb vonzereje.

Christoph Waltz a Django elszabadul című filmben nyújtott zseniális játékával érdemelte ki a második Oscar-díját. Ebben a westernben a német fejvadász, dr. King Schultz alakját keltette életre. A cselekmény szerint Schultz a Brittle fivérekre vadászik, és közben véletlenül találkozik egy Django nevű rabszolgával, akit Jamie Foxx formál meg. Djangónak van egy szeretett felesége, aki a kegyetlen ültetvényes, Calvin Candie birtokán raboskodik. A fiatal rabszolga tragikus történetén meghatódva Schultz elhatározza, hogy segít rajta. Kitanítja Djangót a fejvadász mesterségre, és ketten együtt veszélyes útra indulnak, hogy felszabadítsák a feleségét.

Jamie Foxx remekül helytállt a főhős szerepében, de Christoph Waltz játéka szó szerint megbabonázza a nézőt. Az ő Schultz-figurája az intellektuális fölény, a kifinomult modor, a szilárd erkölcsi alapelvek és a hideg, kiszámított kegyetlenség lenyűgöző ötvözete. A legtöbb jelenetben, ahol Foxx-szal közösen jelennek meg, Schultz irányítja a beszélgetést, és teljesen uralja a vásznat. Karakterére terelődik minden figyelem, háttérbe szorítva a többi színészt. A film csúcspontján Schultz segít Djangónak visszaszerezni a feleségét, majd a döntő pillanatban végez a főgonosszal, miközben higgadtan annyit mond: „Bocsásson meg, nem tudtam ellenállni.” Ezután maga is eléri a végzetét. Schultz e végső tette robbantja ki a mindent elsöprő finálét, amely a hősnek és a nézőknek egyaránt elhozza a régóta várt feloldozást.

Ridley Scott Prometheus című filmjében, amely a klasszikus Alien-franchise előzményeként szolgál, egy kutatócsoport távoli űrutazásra indul, hogy meglelje az emberiség teremtőit – a „Tervezők” néven ismert titokzatos lényeket. Az expedíciót a Weyland vállalat idős vezetője, Peter Weyland finanszírozza. A hajó fedélzetén tartózkodik David, a Weyland által létrehozott android is, aki Weyland fogadott fiaként és személyes segítőjeként tevékenykedik. David szerepét Michael Fassbender játszotta el ragyogóan.

A fedélzeten lévő emberekkel ellentétben David már jól ismeri a teremtőjét, és ez a tudás formálja sajátos világképét. Nem csupán passzívan szemléli az expedíciót, hanem fokozatosan a megszállottjává válik annak az elképzelésnek, hogy ő maga hozzon létre életet. Tettei és motivációi Fassbender finom, hipnotikus játékán keresztül bontakoznak ki: a néző nem utálni akarja Davidet, hanem inkább feszült figyelemmel kíséri lépéseit, próbálva megfejteni a nem emberi elme logikáját. Weyland halála után David felhagy az emberiség szolgálatával, és nyíltan ellene fordul. Az emberek önpusztításának valódi előidézőjévé válik, ami tökéletesen illeszkedik az Alien-filmek átfogó filozófiájához – ahhoz a gondolathoz, miszerint az emberiség végső soron önmagát pusztítja el.

A kritikusok elismeréssel méltatták Fassbender munkáját, David karaktere pedig az egész sorozat egyik legemlékezetesebb és legerősebb figurájává vált. Ez különösen figyelemre méltó annak fényében, hogy maga a Prometheus, valamint folytatása, az Alien: Covenant összességében meglehetősen vegyes fogadtatásra lelt mind a nézők, mind a sajtó részéről. Az eredeti tervek szerint a főszereplőnek a Noomi Rapace által alakított Elizabeth Shaw-nak kellett volna lennie – egy régésznek és kutatónak, akinek érzelmi és felfedezői íve az eredeti filmek Ellen Ripley-jének modern változatát idézte volna. A nézőknek az ő megélésein és felismerésein keresztül kellett volna átérezniük a központi történetet. David erőteljes, karizmatikus szála és Fassbender kiemelkedő játéka azonban teljesen magára vonta a fókuszt. Az android történetszála annyira dominánsnak és meghatározónak bizonyult, hogy az Alien: Covenant folytatásban Shaw alakja szinte teljesen eltűnt a cselekményből – Rapace a fő történetben már vissza sem tért a szerephez, karakterét pedig kiírták a történetből.

A John Wick-filmek rendszerint teljes mértékben a címszereplőre koncentrálnak, amint azt maga a franchise címe is mutatja. A negyedik részben azonban hirtelen feltűnik egy vadonatúj karakter, aki szó szerint elhomályosít mindenki mást, és magához ragadja a nézők teljes figyelmét. A legendás színészről, Donnie Yenről van szó, aki a Caine nevű bérgyilkost alakítja, akinek az a feladata, hogy végezzen John Wickkel.

Szemben azzal, ahogyan a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történetben Yen képességeit meglehetősen visszafogottan aknázták ki, itt a karaktere rendkívül élénk és emlékezetes lett. Caine ezúttal is vak kardforgatómester, ám valódi karizmával és személyiséggel vértezték fel. Caine szellemes, ironikus, és sajátos humorérzékkel bír. Kifejezetten élvezi, amikor Popeye stílusában mér hatalmas felütéseket az ellenfeleire, azonnal kiütve őket. Miközben John Wick négy film után már némileg megszokottá vált, Caine egy könnyedebb, frissebb megközelítést hoz az életunt bérgyilkos toposzához. Alakja egyszerre lett kőkemény és mélyen emberi. Különösen emlékezetes Caine érzelmi történetszála – a szabadság iránti őszinte vágyakozása. Ez a szál legalább annyira, ha nem még jobban megérinti a nézőt, mint John Wick fő történetszála, és javarészt éppen Caine-nek köszönhető, hogy a negyedik rész többletmélységet és érzelmi erőt kapott.