A múmia visszatér a kalandfilmek igazi klasszikusa, és a műfaj egyik legkedveltebb alkotásának folytatása. Bár a második rész sok szempontból eltér az elsőtől, hűen megőrizte mindazt, amiért a nézők 1999-ben beleszerettek az első mesterműbe.
Stephen Sommers 2001-ben egy jóval pörgősebb történettel állt elő. A múmia visszatér cselekménye az első film eseményeit szövi tovább, és rengeteg közönségkedvenc karakter visszatér a vászonra. Evelyn és Rick immár egy tágas házban élnek Londonban, miután annak idején egy zsák kinccsel a hátukon hagyták el Hamunaptrát. A folytatásban már házasok, ráadásul született egy fiuk is, Alex, aki mindkét szülőjétől örökölt valamit.
Bár a második rész érezhetően különbözik az elsőtől, a legtöbb rajongó számára időtálló, etalonnak számító kalandfilm maradt. Mindkét produkció ma is remekül működik: olyan nagyszabású, misztikus fantasyt nyújtanak a nézőknek, amely manapság szinte teljesen kiveszett a mozikból.
Most, hogy A múmia visszatér már 25 éves lett, épp itt az ideje újra megnézni! A film ma is legalább annyira élvezetes, mint ahogy a rajongók emlékeznek rá, a színészgárda pedig egyenesen verhetetlen. Ugyanakkor, ha egy kicsit kritikusabb szemmel nézzük újra, feltűnhet néhány kellemetlenség a történetben.
Evelyn és Nefertiri kapcsolata kissé logikátlan
A második rész egyik nagy csavarja, hogy Evelyn valamilyen misztikus módon kötődik Nefertirihez – hol leszármazottként, hol egyenesen a reinkarnációjaként emlegetik. Bár ez kétségtelenül erős konfliktust teremt Anck-su-namunnal, logikai szempontból az egész teljesen darabokra hullik.
A filmből kiderül, hogy Evelyn szinte megszólalásig hasonlít Nefertirire, a fáraó lányára. Ha ez a hasonlóság és spirituális kapocs már az első rész eseményei alatt is létezett, Imhotepnek – aki ott volt az ókorban – azonnal észre kellett volna vennie a kísérteties egyezést.
Tegyük fel, hogy szemet hunyunk a cselekmény logikátlansága felett, és azt mondjuk: Imhotep már A múmiában is tudott erről a kötődésről, csak egyszerűen hallgatott róla. De ez még mindig nem ad választ arra a rejtélyre, hogy a korábban könyvmoly Evelynből mitől vált hirtelen képzett, nindzsákat is megszégyenítő harcossá pont a második rész eseményeire.
A „sors” túlságosan is kényelmes magyarázat mindenre
Még ha hajlandóak vagyunk is lenyelni Evelyn és Nefertiri furcsa kapcsolatát, nehéz nem észrevenni a többi gyanúsan kényelmes „egybeesést” a múltból. A legnyilvánvalóbb példa Rick O'Connell, akiről hirtelen kiderül, hogy ő maga is medzsai harcos. Azzal még nincs baj, hogy a tetoválásának mélyebb jelentése van, de ettől tényleg rögtön egy ősi próféciákban megjövendölt megmentővé kell válnia?
Ugyanez igaz Anubisz karkötőjére is: valami egészen elképesztő véletlen folytán pont azon kevesek egyikének a csuklójára pattan rá, aki valóban képes is használni azt. Persze, egyáltalán nem meglepő, hogy a kis Alex rengeteget tud az ókori Egyiptomról, de valljuk be: ez a mágikus ékszer szinte bárki más kezén teljesen haszontalan maradt volna.
A folytatásban az egész O'Connell családot mintha maga a végzet rángatná dróton. Egy ősi, misztikus gonoszról szóló filmben ez önmagában még nem is lenne annyira zavaró, csakhogy markánsan eltér az első rész hangulatától. Ott ugyanis a főhősök pusztán a saját kapzsiságuk és kíváncsiságuk miatt, teljesen véletlenül engedték szabadjára a halhatatlan főpapot, majd kétségbeesetten megpróbálták helyrehozni a saját hibájukat.
Alex nevetségesen talpraesett egy nyolcéveshez képest
Ahogy korábban is szóba került, teljesen érthető és logikus, hogy Alex rajong az ókori Egyiptomért. Apja, Rick meg is jegyzi a film elején, hogy a fia lassan több időt tölt a British Museumban, mint otthon.
A neveltetését elnézve a történelmi tudása teljesen indokolt, ám a cselekmény során a kisfiú lényegében egymaga felér egy komplett akcióhőssel. Alex újra és újra képes túljárni Imhotep felfegyverzett talpnyalóinak az eszén. Mesterlövészeket megszégyenítő pontossággal használja a csúzliját, és olyan zseniális stratégiai megérzései vannak, amelyekkel egy egész Egyiptomon átívelő nyomravezető rendszert épít ki a szüleinek homokvárakból.
Való igaz, hogy mindkét szülője legjobb tulajdonságait örökölte, és mellé még a klasszikus hollywoodi „gyerekkaraktereket védő pajzsot” is megkapta. Ez nem jelenti azt, hogy rossz karakter lenne, de azért kicsit túlzás, hogy sokszor érettebben, okosabban és talpraesettebben viselkedik, mint a film összes felnőtt szereplője együttvéve.
Imhotep indítékai gyökeresen megváltoztak
A két film közötti talán legszembetűnőbb különbség a főgonosz, Imhotep motivációiban rejlik. Az első részben a néző kifejezetten együtt tudott érezni a szerelmes férfival: az általa elkövetett, vérfagyasztó szörnyűségek ellenére a végső célja mindvégig csupán a szeretett nő, Anck-su-namun feltámasztása volt.
A folytatásban ugyan ez a lángoló szerelem továbbra is hajtja, ám váratlanul előtérbe kerül egy teljesen új vágy: a korlátlan hatalom iránti csillapíthatatlan éhség, amely szinte a semmiből bukkan fel.
Imhotep egyszer csak a fejébe veszi, hogy legyőzi a Skorpiókirályt, és átveszi az irányítást Anubisz legyőzhetetlen démoni serege felett. Ezt persze rá lehet fogni a medzsaiak elleni bosszúvágyra, ám az új, világuralomra törő ambíciói sokkal sablonosabb, tipikus képregénygonosszá degradálják őt a korábbi, tiltott szerelemért küzdő, tragikus alakhoz képest.
Mégsem az „örök szerelem” győzedelmeskedik
A film legvégének egyik legerősebb és legérzelmesebb jelenetében Rick O'Connell és Imhotep a szakadék szélén kapaszkodva, a szó szoros értelmében a pusztulás küszöbén találják magukat. Egyikük sem tud külső segítség nélkül megmenekülni a lezuhanástól. A helyzetet látva Evelyn gondolkodás nélkül, az életét kockáztatva rohan a férje segítségére, hogy felhúzza őt.
Anck-su-namunnak a túloldalon pontosan ugyanilyen lehetősége adódna, hogy megmentse Imhotepet, ő azonban gyáván sarkon fordul, és inkább elmenekül, hogy a saját bőrét mentse. Megrendítően tragikus és emberi pillanat ez: tudva, mekkora felfoghatatlan áldozatokat hozott a főpap a választottjáért évezredeken át, kifejezetten szívbemarkoló látni az arcát, amikor szembesül a nő árulásával. Mindazok után, amin keresztülment, a megtört Imhotep ekkor először egyszerűen feladja a harcot, és egy könnycseppel a szemében önként a pokolba veti magát.
Dwayne Johnson nevetségesen kevés játékidőt kapott
A múmia visszatér rögtön egy epikus nyitójelenettel indul, amely bemutatja a Dwayne „The Rock” Johnson által megformált Skorpiókirályt. A cselekmény gyorsan felvázolja bukásra ítélt hadjáratát a világ meghódításáért, és azt a bizonyos sorsdöntő, sötét alkut Anubisszal, az alvilág istenével.
A remek szereposztás és a karakter izgalmas háttértörténete ellenére Johnson bűnösen kevés időt tölt a vásznon (főleg, hogy a moziplakátokon úgy hirdették, mint a film egyik fő attrakcióját). Csak a legvégén tér vissza, ám a figurájából teljesen hiányzik az a mélység és kidolgozottság, amit Imhotep kapott az első filmben. A színész helyett a nézők mindössze egy ember-skorpió hibrid digitális másolatát kapják meg, amelynek minőségéről érdemes külön is szót ejteni.
Johnson végül egy évvel később, 2002-ben kapta meg a neki járó reflektorfényt, amikor a mozikba került az önálló spin-off, A Skorpiókirály. Ez a film már sokkal alaposabban kibontotta a figurát, és egy klasszikus kardozós-szandálos eredettörténetet kínált a Múmia univerzumán belül, jóval Imhotep kora előtt.
A számítógépes CGI trükkök ma már egyenesen fájnak a szemnek
Talán a legkegyetlenebb igazság, amivel 25 év elteltével szembesülnünk kell A múmia visszatér újranézésekor, hogy a speciális effektek egy része mára egészen kínosan elavult. A végső formáját felöltő Skorpiókirály animációja már a 2001-es premieren sem nyűgözött le sokakat, mai szemmel nézve pedig már kifejezetten komikus.
A régebbi filmek CGI trükkjeinek tökéletlenségei felett a nosztalgia miatt általában könnyű szemet hunyni, de itt Dwayne Johnson rászerkesztett arca annyira gumiszerű és élettelen, mintha egy 90-es évekbeli videojátékból lépett volna elő. A digitális skorpiótest mozgásából teljesen hiányzik a súly és a fizika, a környezettől elütő rossz világítás miatt pedig a szörnyeteg egy pillanatig sem tűnik a jelenet szerves részének.
Ezen a hírhedt CGI bakin még a franchise legelszántabb rajongói is a mai napig szívesen élcelődnek. Ez már csak azért is hatalmas kihagyott ziccer, mert az alapötletben megvolt a lehetőség, hogy valami igazán hátborzongató és félelmetes szörnyeteg szülessen belőle. Ehelyett a PlayStation-grafikás Skorpiókirály kizökkenti a nézőt, és a folytatás egyik leggyengébb pontjává vált – szerencse, hogy ezzel párhuzamosan Rick és Imhotep késes összecsapása mérföldekkel feszültebb, praktikusabb és időtállóbb pillanat maradt.
