Úgy tudott mosolyogni, hogy a férfiak elveszítették a fejüket. Úgy tudott sírni, hogy a nézők a teremben vele együtt zokogtak. Hollywood legszebb nőjének nevezték.
Bálványozták, tapsoltak neki, Oscar-díjakkal jutalmazták. A Himalája lábánál született, és egy londoni lakás hideg padlóján halt meg. E két pont között ott volt két legendás szerep, két Oscar-díj és egyetlen élet, amelyet odaadott azért, hogy higgyünk a hősnőinek. Mindenkinél hitelesebben játszotta el az őrületet, mert magában hordozta azt. Csak az a kérdés: vajon Scarlett megmentette őt – vagy a vesztét okozta? És miért vált Blanche DuBois próféciává, nem pedig puszta szereppé?
A hatéves Vivient a Szent Szív zárda bentlakásos iskolájába adták. Kislányként a kőfalak között, a tömjén és a viaszgyertyák illatában élt. Egyetlen dolgot tanult meg ott: ahhoz, hogy észrevegyenek, tökéletesnek kell lenned. Mindenkinél hangosabbnak kell lenned. A kolostori szokást, hogy a ruháit gondosan összehajtja egy széken, és leteríti egy csipketerítővel, egész életén át megőrizte – a külső rendet, amely elfedte a belső káoszt. Rajongott a történelemért, az irodalomért, a zenéért. A növendékek közül egyedüliként vett balettórákat. Már akkor a színpadról álmodott. Csak ott tudott igazán önmaga lenni.
Édesanyja a lánya halála után így emlékezett vissza: „Amikor tizenöt éves volt, egy étteremben ültünk. A jóképű pincér le sem vette róla a szemét, zavarában még a tányérokat is elejtette. Vivien erre így szólt hozzá: »Ön úgy néz rám, hogy legszívesebben megcsókolnám.« Ezért aztán ott helyben, mindenki szeme láttára lekevertem neki egy pofont.” Szép volt, vakmerő, és nem tudott félni. De abban, ahogyan arra a pincérre nézett, már több volt puszta kacérságnál. Ismerte a saját erejét. És félt is tőle. Mert ez az erő nem hatalom volt – hanem ítélet.
1932-ben Vivien beiratkozott a Királyi Drámaművészeti Akadémiára. Megismerkedett egy Herbert Leigh Holman nevű jogásszal. A férfi nem volt kifejezetten jóképű – nagy száj, kidülledő szemek, ügyetlen mosoly jellemezte. Vivien azonban úgy döntött: pontosan úgy néz ki, mint a tökéletes angol úriember. Megígérte a barátnőinek, hogy feleségül megy hozzá. Figyelmeztették: „De hiszen jegyben jár.” Ő így felelt: „Még nem látott engem.” Egy évvel később összeházasodtak. A férfi harminckét éves volt, ő tizenkilenc.
A fiatal feleségre egy tiszteletreméltó családból származó úrinő gondtalan élete várt volna. A tétlenség azonban nem felelt meg Viviennek. Tíz nappal az esküvő után bejelentette, hogy vissza akar térni az Akadémiára. Három héttel a huszadik születésnapja előtt megszületett a lánya, Suzanne. A naplójában mindössze egyetlen sor jelent meg erről: „Gyermeket szültem – egy kislányt.” Az anyaság nem volt a hivatása. Ő maga is gyermek volt még, aki játszani akart. A barátai így emlékeztek: „Mindannyiunk számára teljesen világos volt, hogy ki nem állhatta az otthoni életet, és a színpadról álmodott.”
Sikeresen elvégezte az Akadémiát, és debütált a The Mask of Virtue című darabban. A sztárkarrierhez megtartotta a saját Vivien keresztnevét, vezetéknévként pedig férje második keresztnevét, a Leigh-t választotta. Holman ellenezte a pályafutását, a sors azonban másként rendelkezett. És ami a legkülönösebb: a válásuk után egész életükben meleg barátságot ápoltak. Ő maradt az a férfi, aki még akkor is támogatta, amikor Vivien egy másik férfihoz távozott.
Egy nap a színpadon meglátta az ígéretes színészt, Laurence Olivier-t. Ezt mondta a barátnőjének: „Íme a férfi, akihez feleségül fogok menni. Nem számít, hogy mindketten házasok vagyunk. Akkor is hozzá megyek. Majd meglátod.” A Tűz Anglia felett című film forgatásán találkoztak. Olivier így szólt: „Minden bizonnyal azzal fogjuk végezni, hogy összeverekszünk.”
Alig három hónap elteltével azonban az érzéseik mindenki számára nyilvánvalóvá váltak. Erről a kapcsolatról Olivier később így vallott: „Nem tudtam ellenállni Viviennek. Egyetlen férfi sem tudott volna. Ez nem puszta vágy volt. Olyan szerelem volt, amelyet nem kértem, de amely magával ragadott.” Mindketten őszintén beszéltek törvényes házastársaikkal. Leigh Holman és Jill Esmond sokáig nem egyeztek bele a válásba, de 1940-ben mindketten beadták a derekukat. Vivien és Olivier összeházasodtak. Ideális párrá váltak – a sajtóban csak „Larry és Viv”-ként emlegették őket. Vivien is így hívta a férjét. Az idill mögött azonban már ott rejtőzött a repedés. Vivien mindenre képes volt érte, és folyton azt hangoztatta, hogy ő csupán kezdő színésznő egy lángelme mellett. Visszautasította a jövedelmező ajánlatokat, lebecsülte a saját érdemeit, és az Oscar-díjával támasztotta ki az ajtót a kúriájukban – csak azért, hogy el ne veszítse a szerelmét. Nem tudta, hogy a szerelmet nem lehet áldozatokkal megtartani. Csak elveszíteni lehet.
1938-ban járunk. David O. Selznick producer Scarlett O'Harát keresi. 1400 pályázó versengett a szerepért. Vivien mindennél jobban vágyott rá. A forgatás hónapokig tartott. Napi tizenhat órát dolgozott, négyet aludt, vért köhögött. Együtt élt Scarlett-tel: „Majdnem hat hónapig Scarlettként éltem. Azt akartam, hogy minden mozdulatom, minden gesztusom Scarletté legyen.”
1939-ben megtartották a bemutatót. A film óriási siker lett, Vivien pedig elnyerte vele a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat. A forgatás végére azonban meggyűlölte ezt a szerepet. Hollywood börtönnek tűnt számára.
Laurence Olivier-t őszintén lenyűgözte Vivien Leigh játéka, és így nyilatkozott: „Nem vártam, hogy képes erre.” Pontosan ekkor, az Elfújta a szél forgatása idején szenvedte el első súlyos idegösszeomlását. Ez volt a vég kezdete. Mert ő nem Scarlett volt. Scarlett képes volt azt mondani: „Majd holnap gondolok erre.” Vivien viszont képtelen volt másnapra halasztani a gondolatait. A démonai ma, itt és most, minden egyes percben rátörtek.
1947-ben Tennessee Williams felajánlotta neki Blanche DuBois szerepét A vágy villamosa című drámában. Így szólt: „Ezt a szerepet önnek írtam.” Azt már nem tette hozzá: „Az ön őrületének írtam.” Vivien nem játszott – élt a színpadon. Minden egyes előadás felért egy áramütéssel. 300 előadást játszott végig folyamatos telt házzal. 1951-ben a filmváltozat meghozta számára a második Oscar-díjat is. A díjátadóra nem tudott elmenni – betegen feküdt Londonban. Később így vallott: „Kilenc hónapig voltam Blanche DuBois, és még mindig ő irányít engem.” Évekkel később kijelentette: „Pontosan ez a szerep taszított az őrületbe.” Bipoláris zavar – a kórkép, amelyet akkoriban „mániás depressziónak” neveztek. Elektrosokkal, barbiturátokkal, jeges borogatásokkal kezelték. A legszörnyűbbek az elektrosokk-kezelések voltak. Ő azonban újra és újra alávetette magát nekik. Mert meg akart gyógyulni. Vissza akart térni Larryhez. A színpadra. Normális akart lenni. De soha nem volt normális. Ő volt Vivien. És ez volt a sorsa.
Az 1950-es évek végére Olivier kimerült. Nem bírta tovább felesége idegösszeomlásait, a kórházi kezeléseket, a kétségbeesett öngyilkossági kísérleteket. 1960-ban a sztárpár válása felért egy óriási robbanással, és a század egyik legbotrányosabb válópere lett. Vivien egyedül maradt. Két Oscar-díjjal a polcon. Tuberkulózissal a tüdejében. Összetört szívvel.
Utolsó hét évét John Merivale színésszel töltötte, aki férje, barátja, ápolója és pszichoterapeutája lett egy személyben. Vivien így fogalmazott: „Leigh megtanított élni, Olivier szeretni, John pedig magányosnak lenni.” Mindazonáltal Larryt továbbra is élete szerelmének tartotta: „Inkább egy rövid élet vele, mint egy hosszú nélküle. Sok mindenhez hozzá kellett szoknom ebben az életben, de a legnehezebb Laurence hiányához hozzászokni volt.” És mégis így írt Johnnak: „Édes kisfiam, jó éjszakát. Szeretlek, annyira nagyon szeretlek.”
Egy reggel holtan találták londoni lakásában. Tuberkulózis és kimerültség végzett vele. 53 éves volt. Olivier hosszú éveken át kerülte a találkozást vele. Most mégis eljött.
A gyászszertartáson felcsendültek Shakespeare Kleopátrának szentelt sorai: „Nos, büszke halál, dicsekedhetsz: egy olyan nőt ragadtál el, akihez fogható nincs még egy.”
Hány zseniális nőnek kell még elégnie, mielőtt megtanuljuk észrevenni őket – nem ikonként, nem szerepként, hanem emberként?
