Bizonyos beszélgetések után egészen furcsa érzés marad az emberben. A másik fél sokat, magabiztosan, sőt választékosan beszélt, példákat hozott fel, vitatkozott, tanácsokat osztogatott, a végén valamiért mégis hiányzott a mondandójából a valódi mélység.
Máskor pedig épp az ellenkezője történik. Valaki teljesen hétköznapi szavakat használ, nem próbál lenyűgözni senkit, nyugodtan beismeri, ha valamit nem tud, és hirtelen kiderül, hogy órákon át élvezetes vele beszélgetni.
Az intelligencia ugyanis nem mindig úgy fest, ahogy azt a filmekben vagy a könyvekben elképzeljük. A diploma, a tökéletes memória és a villámgyors válaszok képessége még nem feltétlenül jelent érett gondolkodást. Sokkal többet elárul valakiről az, hogyan reagál a mindennapi helyzetekre.
Mutatunk is néhány olyan szokást, ami különösen jól rávilágít erre.
1. Mindig biztos a dolgában (még akkor is, ha valójában fogalma sincs róla)
Az önbizalom önmagában persze nem rossz dolog. A probléma ott kezdődik, amikor valaki egyetlen másodpercig sem számol a tévedés lehetőségével.
Megnézett két videót a neten, és máris virológus. Elolvasott egy gyorstalpaló pszichológiai bejegyzést, és azonnal diagnosztizálja a rokonait. Hallott egyetlen félinformációt, és rögtön messzemenő következtetéseket von le belőle az egész emberiségre nézve.
Bármilyen témáról legyen szó, neki azonnal van egy kész válasza.
„Hiszen ez teljesen egyértelmű.”
„Bármelyik normális ember megérti.”
„Mit kell ezen egyáltalán vitatkozni?”
Az érett gondolkodás azonban kissé máshogy működik. Egy igazán intelligens ember képes kimondani, hogy: „Nem tudom”, „Utána kell néznem”, vagy „Lehet, hogy tévedek”.
És ez egyáltalán nem a gyengeség jele. Épp ellenkezőleg: az a képesség, hogy felismerjük saját tudásunk határait, a leghasznosabb intellektuális szokások egyike.
2. Az újdonság inkább felbosszantja, mintsem felkelti az érdeklődését
Vannak olyan emberek, akik 50, 60 vagy akár 70 éves korukban is képesek nyitottak maradni a világra. Megtanulják használni az okostelefont, kipróbálnak egy új applikációt, olyan témákba ássák bele magukat, amiket korábban nem értettek, és sosem szégyellik megkérdezni a fiatalabbakat: „Mutasd meg, légy szíves, ez hogyan működik”.
Aztán vannak, akik bármilyen újdonságra így reagálnak:
„Régen is megvoltunk nélküle.”
„Ez az egész csak ostobaság.”
„Mire jó ez nekem?”
Az ilyen reakciók mögött sokszor nem is az érdektelenség áll, hanem az, hogy az illető egyszerűen nem akar kezdőnek, „tudatlannak” tűnni. Hiszen a tanulás első lépése mindig annak beismerése, hogy valamit (még) nem tudunk. Sokak számára ez egyszerűen túl kellemetlen érzés. Emiatt a világuk szép lassan beszűkül: ugyanazok a megszokott beszélgetések, ugyanazok a bejáratott vélemények, ugyanazok a kőbe vésett következtetések ismétlődnek nap mint nap.
Mindent, ami pedig ismeretlen számukra, azonnal haszontalanságnak bélyegeznek.
3. Számára csak a végletek léteznek
Az összetett, komplex helyzetek átlátása időt és energiát igényel. Egy rugalmatlan gondolkodású ember azonban mindig azonnali választ akar.
Ki a jó és ki a rossz?
Ki a hibás és kinek van igaza?
Ez az ember egy zseni, az meg ostoba.
Ez a nő egy angyal, amaz meg egy szörnyeteg.
Ha valaki egyszer hibázott, az onnantól kezdve egy életre le van írva. Ha valakinek nem egyezik a véleménye az övével, az egyértelmű bizonyíték arra, hogy az illető egy idióta.
Ezzel a fekete-fehér hozzáállással csak az a bökkenő, hogy a való élet soha nem ennyire egyszerű. Lehet úgy szeretni valakit, hogy közben dühösek is vagyunk rá. Lehet hatalmasat hibázni anélkül, hogy attól még rossz emberré válnánk. És bizony lehet igazunk az egyik vitában úgy, hogy a másikban hatalmasat tévedünk.
Az érzelmi és szellemi érettség ott kezdődik, amikor megtanuljuk elviselni az élet ellentmondásait, és belátjuk: nem kell mindent azonnal jóra vagy rosszra, feketére vagy fehérre osztani.
4. Bármilyen érzelemből azonnal cselekvés lesz
Valaki flegmán válaszolt? Azonnal kétszer olyan gorombán kell visszavágni. Valaki nem értett egyet vele? Azonnal a földbe kell döngölni.
Ötnél többen állnak a kasszánál? Máris jön a hangos felháborodás. Bevágott elé egy másik autós? Még napokig arról mesél, mekkora idióta volt az illető.
Az ilyen emberek gyakran szeretik ezt a viselkedést „erős jellemnek” beállítani:
„Én egyszerűen ilyen őszinte, egyenes ember vagyok.”
„Én mindenkinek a szemébe mondom a magamét.”
„Ami a szívemen, az a számon.”
Csakhogy az őszinteséget az önkontroll teljes hiányával összetéveszteni óriási tévedés.
A kellemetlen igazságokat ugyanis kulturáltan, nyugodtan is lehet közölni. Lehetünk úgy is dühösek, hogy közben nem alázzuk a sárga földig a másikat, és lehetünk ellenvéleményen anélkül is, hogy a beszélgetés egy harmadik világháborúba torkollna.
Az a képesség, hogy képesek vagyunk egy pillanatnyi szünetet tartani egy erős érzelem és a rá adott reakció között, sokkal többet elárul az intelligenciánkról, mint bármilyen hangzatos diploma.
5. Mindig, mindenért a többiek a hibásak
A főnök egy idióta, aki direkt hátráltat. A férj/feleség teljesen tönkretette az életét. A gyerekek hálátlanok, a barátok meg irigyek. A szülők tehetnek róla, mert gyerekkorában nem adtak meg neki mindent, a kollégák pedig egytől egyig azon mesterkednek, hogyan tegyenek be neki.
Természetesen az életben vannak olyan igazságtalan helyzetek és körülmények, amikre tényleg nincs ráhatásunk. Létezik árulás, balszerencse, és olyan tragédiák is, amelyeket lehetetlen kivédeni.
Van azonban egy nagyon fontos kérdés, amit egy érett gondolkodású ember még a legrosszabb helyzetben is feltesz magának: „Rendben, de mit tehetek én most ebben a szituációban?”
Nem azon rágódik, hogy „Ki a hibás?”, hanem arra fókuszál, hogy „Mi múlik rajtam?”
A bűnbakok folyamatos keresése ugyan átmeneti megkönnyebbülést nyújthat a léleknek, csakhogy aki folyamatosan másokra mutogat, az szépen lassan teljesen kiadja a kezéből a saját élete feletti irányítást.
Hiszen ha mindig mindenről a külső körülmények tehetnek, akkor neki nem marad más, mint a tehetetlen sodródás.
6. Mások eltérő véleményét azonnal személyes sértésnek veszi
Képzelj el egy teljesen hétköznapi szituációt. Csak annyit mondasz az ismerősödnek: „Nekem valamiért nem annyira tetszett ez a film.”
Erre ő rögtön támadásba lendül: „Neked fogalmad sincs a jó moziról, te aztán tényleg semmit sem értesz a filmekhez!”
Nyugodtan, kulturáltan vitatod valaki álláspontját – az illető pedig máris felemeli a hangját és vérig sértődik.
Felteszel egy egyszerű kérdést – a másik fél pedig azonnal sündisznóállásba vonul és védekezni kezd, mintha megvádoltad volna valamivel. Ez olyankor történik meg, amikor valaki képtelen különválasztani a saját véleményét a saját személyiségétől.
Ha ugyanis valaki nem ért egyet egy gondolatoddal, az nem jelenti azt, hogy téged, mint embert utasítana el. Ezt a különbséget azonban sokaknak pokolian nehéz felismerniük. Éppen ezért náluk a logikus érvek helyett a gúnyolódás, a közbevágás, a személyeskedés és a durcás sértődés veszi át a főszerepet.
Egy velünk ellentétes álláspont nyugodt, higgadt meghallgatása egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy egyet is kell értenünk vele. Csupán annyit jelent, hogy képesek vagyunk elviselni a gondolatot: „Igen, ő másképp látja a világot, mint én, de ettől még egyikünk sem rossz ember, és az én világképem sem fog összeomlani”.
És most jöjjön egy kellemetlen, de annál fontosabb kérdés: Te hányszor vetted már észre ezeket a szokásokat a saját viselkedésedben?
