Amikor a búvárok lemerültek az elsüllyedt vontatóhajóhoz, már csak a holttesteket akarták a felszínre hozni. Két és fél nap elteltével, 30 méteres mélységben senki sem számított arra, hogy túlélőre bukkannak. Ez egyszerűen lehetetlennek tűnt. A szerencsés véletlenek elképesztő összjátékának köszönhetően azonban bebizonyosodott: a lehetetlen is lehetséges.
Minden 2013. május 26-án kezdődött, amikor a Jascon-4 vontatóhajó az Atlanti-óceánon horgonyzott, nagyjából 32 kilométerre Nigéria partjaitól. Az időjárás váratlanul elromlott, a viharos tengeren pedig hatalmas hullámok csaptak át a fedélzeten, mígnem a hajó felborult. Minden olyan gyorsan történt, hogy a tizenkét fős legénység többségének esélye sem volt reagálni. A vontatóhajó fejjel lefelé süllyedt a hullámsírba.
Harrison Okene, a hajó 29 éves nigériai szakácsa a katasztrófa pillanatában épp a mosdóban volt. Amikor a hajó süllyedni kezdett, elragadta a betóduló víztömeg. Többször is a válaszfalaknak csapódott a vaksötétben, és egy ponton már azt sem tudta, merre van a lent és a fent.
Akár a túlélési ösztön, akár a puszta szerencse vezérelte, végül eljutott a hajó egy olyan részébe, ahol a mennyezet – ami a felborult hajóban ekkor már a padló volt – és a vízszint között megmaradt egy apró légbuborék. Egy nagyjából fürdőszoba méretű légzseb.
De hogyan nem fogyott el a levegője egy ilyen apró helyen?
Harminc méteres mélységben a víznyomás körülbelül 4 atmoszféra (400 kPa). Ez azt jelenti, hogy a zárt térben rekedt levegő a felszínihez képest a negyedére sűrűsödik össze. Egy olyan levegőmennyiség, amely a felszínen egy egész szobát megtöltene, ebben a mélységben egy apró kabinban is elfér. Sokan egy víz alá nyomott, lezárt palackhoz hasonlítanák a helyzetet, mondván, hogy ott sem változik a belső nyomás. Itt azonban más volt a helyzet: a hajótest nem volt hermetikusan lezárva. A betóduló vízoszlop dugattyúként préselte össze a megmaradt levegőt, a nyomás pedig a fizikából ismert módon minden irányban egyenletesen eloszlott.
Ilyen helyzetben a legfőbb ellenség a szén-dioxid felhalmozódása. Még nyugodt légzés mellett is egy felnőtt ember percenként nagyjából 200 ml CO₂-t lélegez ki. Ha ennek koncentrációja eléri a levegőben az 5%-ot, fejfájás és zavartság lép fel, 10%-nál pedig bekövetkezik az eszméletvesztés, majd a halál. Harrison közel 60 órát töltött ebben a csapdában, és a számítások szerint a rendelkezésére álló oxigén éppen csak elég volt a túléléshez.
Hatalmas szerencséje volt abban is, hogy a jéghideg óceánvíz elnyeli a szén-dioxidot. Ez a fizikai jelenség – a gázok folyadékokban való oldhatósága, melyet a Henry-törvény ír le – egyfajta primitív „gázmosóként” működött, és folyamatosan tisztította a belélegezhető levegőt.
A Guineai-öböl vízhőmérséklete 30 méteres mélységben mindössze 16–18 °C. Ez egy emberi test számára hosszú távon végzetes. Harrison szerencsére talált a sötétben néhány mentőmellényt, és az összeset magára vette – de nem a felhajtóerő miatt, hanem azért, hogy ne fagyjon meg. A hipotermia (kihűlés) ilyen hőmérsékleten lassan alakul ki, de 60 óra alatt garantáltan halálos lett volna.
A történet pszichológiai része talán még a fizikainál is rémisztőbb. Harrison ugyanis nem volt egyedül az elsüllyedt roncsban: tizenegy kollégájának holtteste is ott lebegett a közelben. A jéghideg vaksötétben tisztán hallotta, ahogy a tengeri élőlények és a halak lakmározni kezdenek a halottakból.
A férfi később elmondta, hogy a bezártság és a sötétség miatt idővel hallucinálni kezdett: furcsa fényvillanásokat látott, és nem létező hangokat hallott.
A hosszan tartó elszigeteltséget átélt emberek (például sarki kutatók, barlangászok vagy túszok) pszichológiai vizsgálatai azt mutatják, hogy a túlélés kulcsa sokszor nem a fizikai felkészültség, hanem a tudatosság, az idő strukturálásának képessége. Azok, akik képesek folyamatosan elfoglalni az elméjüket – imádkoznak, énekelnek, vagy fejben számolnak –, sokkal nagyobb eséllyel élik túl az extrém traumát. Harrison is ösztönösen ezt a módszert választotta.
Félig a vízben lebegve, a korlátozott helyhez képest próbált mozogni, és folyamatosan zsoltárokat énekelt a sötétben. Valószínűleg ez segített neki abban, hogy megőrizze a józan eszét.
A harmadik napon a mentőcsapatok búvárokat küldtek a roncshoz. A feladatuk egyértelmű és komor volt: felszínre hozni az áldozatokat. A világon semmi okuk nem volt feltételezni, hogy bárki is életben lehet még odalent.
Nico van Heerden dél-afrikai búvár lassan vágott át a roncsokon a vaksötétben, amikor a semmiből egyszer csak egy emberi kéz nyúlt ki, és megragadta a karját.
A sokat látott búvár később elismerte, hogy pályafutása során számtalan elsüllyedt roncshoz merült már le, de erre a pillanatra semmi sem készíthette fel. A reflexszerű rémülete olyan erős volt, hogy perceknek tűnő másodpercekbe telt összeszednie magát, mire egyáltalán felfogta: egy élő embert talált.
A férfi megmentése azonban sokkal bonyolultabb művelet volt, mint amilyennek elsőre hangzik. Nem lehetett egyszerűen csak ráadni egy maszkot és felvinni a felszínre – ez szinte biztosan a halálát okozta volna.
A 4 atmoszférás nyomáson eltöltött 60 óra alatt ugyanis a belélegzett levegőben lévő nitrogén teljesen telítette a szöveteit. A gyors felemelkedés súlyos dekompressziós betegséget (úgynevezett keszonbetegséget) váltott volna ki nála: a szövetekben hirtelen kiváló nitrogénbuborékok elzárták és szétroncsolták volna az ereit, ami gyötrelmes fájdalommal és azonnali halállal járt volna.
Egy ilyen extrém, hosszan tartó merülés után a 30 méterről történő felemelkedéshez lassú, fokozatos nyomáscsökkentésre van szükség. Harrisont speciális búvárfelszerelésbe öltöztették, majd egy nyomás alatti búvárharangba juttatták, amivel felhúzták a mentőhajóra. Ezt követően még több mint két napot (mintegy 60 órát) kellett töltenie egy dekompressziós kamrában a hajó fedélzetén, mire a szervezete biztonságosan megszabadult a felgyülemlett nitrogéntől.
A felszínen lévő orvosok a legrosszabbra készültek. Amikor azonban letelt a dekompressziós idő, Harrison a saját lábán hagyta el a kamrát. Bár fizikailag kifejezetten gyenge volt, és a kiszáradás tüneteit mutatta, csodával határos módon maradandó károsodás nélkül élte túl a felfoghatatlan megpróbáltatást.
