1989-ben a Kola-félszigeti szupermély fúrás elérte a 12 262 méteres mélységet. A Föld magjáig a felszíntől még mintegy 2900 kilométer hiányzott: a rekorder fúrás ennek a távolságnak csupán nagyjából négytized százalékát tette meg.
A bolygó középpontjáig a távolság még nagyobb, megközelítőleg 6371 kilométer. Miért válik mégis ekkora kihívássá a következő néhány kilométer lefúrása is?
Több kilométernyi fúrószár

A kolai szupermély fúrás munkálatai 1970-ben kezdődtek. A kutatók a kontinentális kéreg ősi kőzeteit szerették volna tanulmányozni, a mérnökök pedig azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy elérik a 15 kilométeres mélységet. Ehhez a felszíntől egészen a fúrófejig folyamatosan nyitva és ellenőrzés alatt kellett tartani a teljes fúrólyukat.
Képzelj el egy több kilométer hosszú fúrószárat. Hatalmas a súlya, súrlódik a fúrólyuk falához, és mozgás közben elakadhat. A terhelés csökkentése érdekében a Kola-félszigeten könnyűfém ötvözetből készült csöveket használtak, a fúrófejet pedig a fúróiszap áramlása által működtetett mélységi turbina forgatta.
A fúrófej még ilyen kialakítás mellett is kopott, a cseréjéhez pedig a szárat fel kellett húzni a felszínre, darabokra szerelni, majd újra leengedni. Nagy mélységben ez a művelet rengeteg időt felemésztett, miközben maga a fúrófej néhány óra leforgása alatt mindössze pár métert tudott előrehaladni.
1984-ben súlyos baleset történt: a fúrószár egy része leszakadt és odabent rekedt a fúrólyukban. A munkálatokat a baleset helyszíne felett indított leágazással folytatták, így több kilométernyi szakaszt teljesen elölről kellett megfúrni. Az új elágazás öt év elteltével érte el a rekordmélységet.
Hőség és nyomás

Minél mélyebbre hatol a fúrólyuk, annál jobban felhevülnek a szerszámok és a fúróiszap. Az iszap a fúrófej hűtésére és a felaprított kőzet felszínre juttatására szolgál, emellett segít fenntartani a nyomást a fúrólyukban. Ha elveszíti a szükséges tulajdonságait, vagy elszivárog a kőzet repedéseibe, a munka folytatása rendkívül veszélyessé válik.
A kolai fúrás kellemetlen meglepetést tartogatott: a nagy mélységben tapasztalt hőmérséklet jóval meghaladta az eredeti várakozásokat, és 12 kilométer körül átlépte a 180 Celsius-fokot. A hőség megnehezítette a berendezések működését, a környező kőzetek nyomása alatt pedig egyre nehezebb volt megőrizni a fúrólyuk falainak stabilitását.
Egy másik tanulságos eset a kínai XA-1 kút fúrása volt. A folyamat során gázbeáramlás, fúróiszap-veszteség és a falak beomlása lépett fel. Ezek a problémák szorosan összefüggenek: ha az iszap elvész a környező kőzetben, sokkal nehezebb szabályozni a nyomást és nyitva tartani a járatot.
Rövidítés az óceánon keresztül

Az óceánok alatt a földkéreg jóval vékonyabb, mint a legtöbb kontinens alatt. Ezért merült fel a kutatókban az az ötlet, hogy a tengerfenékről indulva fúrjanak le a Moho-határig, amely mögött már a köpeny kőzetei húzódnak. Így született meg az amerikai Mohole-projekt.
1961-ben a Guadalupe-sziget közelében egy fúróhajó olyan területen dolgozott, ahol a vízmélység körülbelül 3,5 kilométer volt. A csöveket először a teljes víztömegen keresztül kellett leengedni, a hajót pedig a hullámzás és az áramlatok ellenére egyetlen pont felett kellett tartani. Ehhez a tengerfenékre telepített akusztikus jeladókat és a hajó motorjait alkalmazták.
A mérnököknek sikerült átfúrniuk a tengerfenék üledékrétegeit, és bazaltmintákat hoztak fel az óceáni kéregből. A köpenyig azonban még kilométernyi vastag kőzetréteg választotta el őket, miközben a projekt költségei és technikai nehézségei folyamatosan nőttek. 1966-ban a Mohole-projektet leállították, bár a próba bebizonyította, hogy a mélytengeri fúrás elméletileg lehetséges.
Mi található a földkéreg alatt?

Még ha sikerülne is átjutni a földkérgen, ott húzódik a földköpeny, amely közel 2900 kilométeres mélységig terjed. Ez túlnyomórészt szilárd kőzetekből épül fel. A nagy mélységekben fellépő extrém hőmérsékleten és nyomáson ezek a kőzetek képesek rendkívül lassan deformálódni.
Egy ilyen mélységbe vezető úton olyan feltételek között kellene működtetni a berendezéseket, amelyek a ma ismert fúrástechnika számára leküzdhetetlennek tűnnek. Energiát kellene eljuttatni a fúrószerszámhoz, eltávolítani a lemorzsolt kőzetet, szabályozni a nyomást, és összeköttetést tartani a felszínnel olyan távolságokon, amelyek nem hasonlíthatók a mostani fúrási mélységekhez.
A köpeny alatt kezdődik a külső mag, amely legfőképpen folyékony vasból és egyéb elemek keverékéből áll. Ott a roppant mélységhez, nyomáshoz és forrósághoz még az a feladat is társulna, hogy egy folyékony fémolvadékban kellene dolgozni. A jelenlegi fúrások mindezidáig kizárólag a kéreg legfelső rétegében nyújtottak tapasztalatot ezen problémák kezeléséhez.
Hogyan kutatják a tudósok az elérhetetlen mélységeket?

A Föld belső felépítésének megértésében maga a bolygó nyújt segítséget. A földrengéshullámok áthaladnak a mélyebb rétegeken, a határfelületeken pedig módosul a sebességük és a terjedési irányuk. Abból kiindulva, hogy a műszerek hol és mikor rögzítik őket, a kutatók képesek felvázolni a mélyben lévő kőzetek tulajdonságait.
A különféle hullámtípusok eltérő információkkal szolgálnak. A transzverzális szeizmikus hullámok például akadálytalanul áthaladnak a szilárd anyagokon, ám folyadékban nem terjednek tovább. Viselkedésük adta az egyik legfőbb bizonyítékot arra, hogy a külső mag folyékony állapotú.
A fúrásokból kinyert minták segítenek felülvizsgálni és megerősíteni ezeket az elméleteket. A kolai mélyfúrás nagy mélységekben töredezett kőzeteket és a bennük megrekedt sós folyadékok nyomait tárta fel. Ezek a felfedezések elengedhetetlenek annak megértéséhez, miként hat a geológiai szerkezet a szeizmikus hullámok terjedésére.
A kutatók a földköpeny kőzeteiből is szereznek mintákat: egyes térségekben a geológiai folyamatok egészen a tengerfenék közelébe emelték fel őket. Egy kutatóexpedíció például az Atlantis-masszívum környékén hozott fel ilyen kőzetanyagot. Ott nem volt szükség az óceáni kéreg megszokott rétegsorának átfúrására ahhoz, hogy köpenyanyaghoz jussanak.
A mag elérését a hatalmas távolság és mindazon szélsőséges körülmények együttesen gátolják, amelyekkel a szakemberek már a földkéregben is szembesülnek. A fúrások, a szeizmikus mérések és a kőzetminták azonban fokozatosan feltárják előttünk a bolygó szerkezetét, még úgy is, hogy a középpontjától továbbra is rendkívül messze járunk.


