A tengeralattjárós filmekben és könyvekben gyakori a drámai jelenet: a pórul járt búvárhajó a tengerfenéken vesztegel, a legénység kétségbeesetten próbálja kifúvatni a ballaszttartályokat, és csodák csodájára a monstrum lassan, de biztosan elszakad a talajtól, majd megindul a felszín felé.
A valóságban azonban mindez sokkal félelmetesebb és bonyolultabb. Ha egy tengeralattjáró egyszer leül a tengerfenékre, szinte elenyésző az esélye annak, hogy valaha is újra meglássa a napfényt.

A legtöbb esetben ugyanis egy tengerfenékre süllyedt tengeralattjáró soha többé nem emelkedik a felszínre. A fizika törvényei ezt egyszerűen nem teszik lehetővé.
A hírhedt „tapadókorong-hatás”
Sokan tévesen azt hiszik, hogy ilyenkor a hajó óriási súlya a fő probléma. Bár a tengeralattjárók valóban pokolian nehezek, eleve úgy tervezték őket, hogy lebegjenek a vízben, így magához a súlyhoz ennek valójában semmi köze.
Képzeld el, hogy belépsz egy mély sártócsába, és megpróbálod kihúzni a lábad. Ugye, milyen erős ellenállást érzel? A víz alatt valami kísértetiesen hasonló történik, csak éppen sokkal katasztrofálisabb léptékben.
Amikor a tengeralattjáró a fenékre ül, a víz kiszorul a hajótest és a talaj közötti résből. Ha a tengerfenék iszapos vagy homokos, az üledék szó szerint körbeöleli a testet. A fentről nehezedő iszonyatos víznyomás (a légköri nyomás és a vízoszlop együttes súlya) szinte rászorítja a hajót a fenékre, alulról viszont már nincs ott a víz, ami felhajtóerőt fejthetne ki rá, hiszen azt a hajótest teljesen kiszorította.
Ha a talaj kellően viszkózus, egyfajta tapadókorong-hatás lép fel. Ahhoz, hogy elszakadjon a fenéktől, a tengeralattjárónak már nemcsak a saját súlyát kell leküzdenie, hanem a felületi feszültséget és a talaj szívóhatását is. Pontosan olyan ez, mint amikor a gumicsizmádat próbálod kitépni a cuppogós mocsárból.
A gigantikus fémtest úgy süllyed bele az iszapba, mintha mocsárban lenne. Az üledék vákuumszerűen zárja körbe a hajótestet, amit innentől kezdve csak hatalmas, a sajátjánál nagyságrendekkel nagyobb hajtómű-teljesítménnyel lehetne elszakítani a fenéktől.
Ha a tengerfenéken homok vagy kavics található, másfajta veszély is fenyeget: a hajócsavarok és a kormánylapátok könnyedén elakadhatnak. Így a hajó nem képes hátramenetbe kapcsolni, hogy egy kis mocorgással kiszabadítsa magát és leváljon a fenékről. Ha pedig sziklás a talaj, a tengeralattjáró létfontosságú részei, köztük a nyomásálló hajótest is végzetes sérüléseket szenvedhet.
A mélység átka
Ha a tengeralattjáró nagy mélységben ér feneket, a helyzet még kilátástalanabbá válik. A felszínre emelkedéshez a hajó a ballaszttartályait használja: a merüléshez vizet engednek beléjük, a felemelkedéshez pedig nagy nyomású sűrített levegővel szorítják ki onnan a vizet. Papíron mindez végtelenül egyszerűnek és megbízhatónak tűnik.
Igen ám, de például 200 méteres mélységben a víznyomás már eléri a 20 atmoszférát. Ahhoz, hogy ilyen körülmények között kifúvassák a vizet a tartályokból, a levegőnek ennél is nagyobb nyomással kellene rendelkeznie. Ha a fedélzeten lévő sűrített levegő készlete nem elegendő ahhoz, hogy legyőzze ezt az irdatlan külső nyomást, a levegő egyszerűen képtelen kiszorítani a vizet, a hajó pedig a tengerfenéken ragad.

Ezen a ponton még egy nagyon fontos dolgot meg kell értenünk: minden tengeralattjárónak van egy maximális kritikus merülési mélysége. Ha ennél mélyebben fekszik fel a tengerfenékre (például a hajtóművek leállása vagy valamilyen kritikus rendszerhiba miatt), a fémtest pusztulása elkerülhetetlen.
Odajent a víznyomás már olyan óriási, hogy a legvastagabb, leginkább ellenálló hajótest is elkezd ropogni és deformálódni. A víz lassan utat tör magának a tömítéseken és a szelepeken keresztül, majd megindul a beázás. Ilyenkor a hajó már nemcsak azért képtelen felemelkedni, mert az iszap fogva tartja, hanem mert a belsejébe tóduló tengervíz folyamatosan növeli a súlyát. Egy halálos láncreakció indul be: minél több víz jut be, annál nehezebb lesz, így a felszínre jutás esélye a nullára csökken.
A valóság persze még ennél is sokkal ridegebb. A tengeralattjáró egy elképesztően összetett szerkezet, aminek a felemelkedéshez három dologra elengedhetetlenül szüksége van: elektromos energiára (a szivattyúk, szelepek és műszerek működtetéséhez), hatalmas mennyiségű sűrített levegőre, valamint egy hibátlanul működő vezérlőrendszerre.
Csakhogy, ha a hajó baleset – például tűz, rövidzárlat vagy az egyik rekesz hirtelen elárasztása – miatt került a tengerfenékre, ezek a rendszerek szinte biztosan megsérültek. A legénység sötét, lezárt rekeszekben rekedhet, miközben a létfontosságú berendezések teljesen áram nélkül maradnak. Energia hiányában pedig esélytelen kinyitni a biztonsági szelepeket vagy elindítani az életmentő szivattyúkat.
A tengerfenéken heverő tengeralattjáró végső soron Arkhimédész törvényének, a hidrosztatika kegyetlen szabályainak és a saját fizikai korlátainak a túsza. Egy ilyen mélységbe süllyedt monstrum felemelkedése szó szerint felér egy kisebb csodával. Bár a történelem ismer néhány elvétett esetet, amikor a legénység hősies és kétségbeesett lépései – például a nehéz tőkesúly leoldása vagy a ballasztok vészfúvatása – megmentették a hajót a biztos pusztulástól, ezek csupán a szabályt erősítő, rendkívül ritka kivételek.



