Mindössze néhány kilométerre Cassis híres sziklás öbleitől, ahová évente turisták és búvárok tömegei érkeznek, mintegy 320 méteres mélységben hatalmas ipari hulladékréteg fekszik. Ez az úgynevezett vörösiszap – a bauxit timföldgyártás során keletkező feldolgozási maradéka.
1966 óta a gardanne-i gyárból származó hulladékot egy speciális csővezetéken keresztül közvetlenül a Cassidaigne nevű tenger alatti kanyonba engedték. Különböző becslések szerint az évtizedek során több tízmillió tonna ilyen hulladék halmozódott fel ott: a tudományos munkák mintegy 20 millió tonna szilárd maradványt említenek, egyes francia források szerint pedig ez a mennyiség eléri a hozzávetőleg 32 millió tonnát is.
Miért döntöttek egyáltalán úgy, hogy a tengerbe engedik a hulladékot?
A gardanne-i üzem Bayer-eljárással állított elő timföldet bauxitból. Az érc feldolgozása után óriási mennyiségű, vasvegyületekben gazdag, vöröses színű ásványi üledék maradt hátra.
Kezdetben a hulladékot a szárazföldön tárolták, ám a termelés növekedésével a lerakóhelyek kezdtek elfogyni. Az 1960-as években a hatóságok és az ipari szereplők más megoldást kezdtek keresni.
Végül úgy döntöttek, hogy felépítenek egy csővezetéket, amely a gyárteleptől a tengerig húzódik. A rendszer teljes hossza mintegy 47 kilométer volt, a kivezetési pont pedig körülbelül 7,7 kilométerre feküdt a parttól, mintegy 320 méteres mélységben.
Az akkori elképzelések szerint a nagy mélység viszonylag biztonságossá tette volna ezt a módszert. Később kiderült, hogy a hulladék képes a kibocsátási ponttól jóval messzebbre is eljutni.
Mit tartalmaz ez a „vörösiszap”?
A név szinte ártalmatlannak hangzik, ám korántsem csupán vörös agyagról van szó.
A bauxitfeldolgozás maradványaiban különféle fémek és nyomelemek találhatók, többek között titán, vanádium, alumínium, króm, ólom és arzén. Koncentrációjuk és környezeti kockázatuk eltérő, de az ilyen anyagok évtizedeken át tartó tengerbe jutása nem múlhatott el nyomtalanul.
A kutatások kimutatták, hogy a hulladékréteg a kanyon mentén több tíz kilométerre szétterjedt. A vörös üledék nyomait a cső végétől több mint 50 kilométerre is kimutatták, méghozzá akár két kilométernél nagyobb mélységekben is.
A kutatók a szennyezés tengeri élőlényekre gyakorolt hatását is rögzítették, beleértve bizonyos nyomelemek szintjének megváltozását az érintett területen élő halakban.
A szilárd hulladék tengerbe engedését csak 2016-ban állították le
A folyamat közel fél évszázadon át tartott.
Nemzetközi kötelezettségvállalásai keretében Franciaország már az 1990-es években célul tűzte ki a szilárd maradványok tengerbe engedésének megszüntetését. A vörösiszap tengerbe ürítését végül 2016. január 1-jén fejezték be végleg.
A csővezeték azonban ezután sem tűnt el. Egy ideig még folytatták rajta keresztül a már folyékony ipari szennyvíz kibocsátását, bár a tisztítási követelmények egyre szigorúbbá váltak. A Calanques Nemzeti Park tájékoztatása szerint 2020 szeptemberétől a kibocsátásokat sikerült összhangba hozni az európai előírásokkal.
A tengerfenéken lévő, korábban lerakott több tízmillió tonnányi hulladékot viszont senki sem hozta fel.
Miért nem takarítják el egyszerűen?
Első pillantásra a megoldás magától értetődőnek tűnik: ha a szennyeződés felhalmozódott a fenéken, össze lehet gyűjteni.
Itt azonban elképesztő méretű területről, hatalmas mélységről és több tízmillió tonna anyagról van szó. Bármilyen kísérlet az üledék tömeges felszínre hozására újra felkavarná a szennyező anyagokat, és szétterítené azokat a tengerben.
Ezért ma a fő hangsúly a kanyon állapotának nyomon követésére irányul, valamint annak vizsgálatára, hogyan áll helyre fokozatosan az ökoszisztéma a szilárd kibocsátások leállítása után.
A Calanques Nemzeti Park megjegyzi, hogy az utóbbi években egyes területeken javulás tapasztalható a fenéklakó közösségek állapotában, bár a korábban lerakódott hulladékréteg sem tűnt el.
Így egy különös ökológiai mementó jött létre az ipari korszakból: Franciaország egyik legszebb partvidékének közelében, több száz méteres mélységben máig ott fekszik egy hatalmas hulladékréteg, amelynek felhalmozását még az 1960-as években kezdték meg, és amely vélhetően még nagyon hosszú ideig ott is marad.
