Teljesen félreértettük a stresszt: Nem is kéne öregedned?

Teljesen félreértettük a stressz és az öregedés kapcsolatát. Az öregedés nem az idő múlása, hanem az, hogy milyen alkalmazkodásra fordítjuk az időt. A tested nem használódik el magától. A hanyatlás oka a stresszhez való alkalmazkodási képességed karbantartásának hiánya - mutat rá Sapolsky a "Why Zebras Don't Get Ulcers" világhírű könyvében. Az idő ebben nem ok, hanem a feltétele annak, hogy a szervezet eldöntse, milyen alkalmazkodásra fordítsa a korlátozott erőforrásait.

A megfelelő alkalmazkodást a vadászó-gyűjtögető életmód és a rendszeres, izomnövekedést kiváltó edzés tartja fenn. A sejtekben ugyanis ott van az örökifjúság programja. Olyannyira, hogyha a szervezet már nem képes ezt a programot megfelelően működtetni, a sejt maga is bekapcsolhatja – csakhogy ezzel rákossá válhat  – mutat rá Ecsenyi Áron "Az öregedés egy mítosz - légy olyan, mint a rák" könyvében. Az örökifjúság tehát nem mítosz, hanem biológiai valóság. Az nem mindegy, hogy sejt, vagy szervezeti szinten történik.

Első hallásra ez képtelenségnek hangzik. Egész életünkben azt látjuk, hogy minden ember megöregszik. Azoknál is ezt tapasztaljuk, akik rendszeresen időt fordítanak is az izmaik fejlesztésére. Abból tehát, hogy az izomfejlesztés lassítja az öregedést, nem látszik következni az, hogy bizonyos feltételek mellett teljesen meg is állítja azt.

Valójában azonban az élővilág legfontosabb tanulsága az, hogy az öregedés nem egy kőbe vésett, visszafordíthatatlan folyamat. A természet tele van olyan fajokkal, amelyek egészen másképp öregszenek, mint mi. Az örökifjúság biológiai feltételei adottak. Egyesek alig öregszenek, mások képesek visszafiatalodni, megint mások egész életükben örökifjúak.

Amíg fiatal a szervezet, a sejtek rendeltetésüknek megfelelően működnek. Anyagcseréjük egy hibátlanul hangolt gépezetre hasonlít. Ami elhasználódott, azt könyörtelenül lebontják, hogy helyet adjanak az újnak. Folyamatosan zajlik a regeneráció a sejteken belül és közöttük is. Az immunsejtek éberen őrködnek, késlekedés nélkül száműzve mindent, ami sérült vagy fenyegető. A sejtek közötti térben a kollagén rugalmassá teszi a szöveteket, feszességet ad a bőrnek, és telt ívet az ajkaknak. És bár a neuronok tipikusan nem cserélődnek, amikor szükség van rájuk, szikrázó összhangban koordinálják a tudatos és tudattalan folyamatokat. Az egész test egyetlen közös dallamot játszik: az örök megújulásét.

Az öregedés azzal veszi kezdetét, hogy a sejt anyagcseréje lassul, a károsodások felhalmozódnak, a megújulást fenntartó hajtóerő pedig fokozatosan elgyengül. Egy ideig a test még küzd: regenerál, de egyre nehézkesebben. A bőr megereszkedik, a kollagéntermelés visszaesik, az ajkak elvékonyodnak, az izmok sorvadnak, a memória kihagy, a sebgyógyulás lelassul, az immunrendszer gyengül, az ízületek pedig fájdalmassá válnak.

De ebben semmi szükségszerűség nincs!

Az amerikai homár nem tudja, hogy öregednie kellene. Ahogy telnek az évei, újra és újra kinövi a régi páncélját, és a helyén új szöveteket épít. Nem veszít erejéből. Nem lassul le. Nem az öregedés öli meg. Az ő alkalmazkodása egyetlen szóban összefoglalható: növekedés. Minden évvel, amit megél, tovább nő, és eközben a sejtjei végig fiatalok maradnak. Az örök homár-élettől mindössze csak az fosztja meg, hogy minél behemótabb állattá válik, a kopoltyúja és a vérkeringése annál kevésbé tudnak lépést tartani a rohamosan egyre nagyobbá váló páncél igényeivel. Így idővel, védelem híján könnyű prédájává válik a ragadozóknak.

És nincs egyedül.

A Turritopsis dohrnii, a "halhatatlan medúza", stresszhelyzetben szó szerint visszaalakítja a saját sejtjeit egy korábbi fejlődési állapotba, és újraindítja a biológiai óráját. Az ő alkalmazkodása a visszafejlődés.

A csupaszföldikutya (Heterocephalus glaber), amely rágcsáló létére akár 30 évig is élhet – ez közel tízszerese az azonos méretű emlősök élettartamának.

Még a gerincesek között is akadnak kivételek: bizonyos teknősök és halak szinte egyáltalán nem mutatják az öregedés jeleit. Egyes óriásteknősök több mint 150 évig élnek, miközben még idősebb korban is képesek szaporodni és megtartják testi funkcióikat.

Négy különböző faj, de mindegyik ugyanarra a kérdésre válaszol: mihez alkalmazkodik a szervezet, amikor eldönti, mire fordítja az erőforrásait? A kérdés tehát az, hogy miért nem öregszik minden élőlény ugyanúgy.

James Vaupel demográfus és munkatársai 2004-ben pontosan erre keresték a választ. Végignézték azoknak a fajoknak az adatait, amelyeknél a növekedés az ivarérettség elérése után sem áll le – bizonyos fákét, halakét, teknősökét, kagylókét. Az eredmény minden esetben ugyanaz volt: amíg a növekedés folytatódott, addig ezek a fajok gyakorlatilag ellenállóak maradtak az öregedéssel szemben. A magyarázat egyszerű: ahol egy szervezet mérete, és vele együtt a szaporodási esélye egész életen át tovább bővülhet, ott a természetes szelekció sosem veszít erejéből az évek múlásával. Minden újabb évnyi növekedés ugyanolyan értékes marad, mint az első. Ezáltal azok a gének adódnak tovább, ahol a növekedést feltétel nélkül biztosítják.

Ez rávilágít arra, hogy a növekedés és az öregedés ugyanannak az alkalmazkodási rendszernek két különböző állapota. Ahol a rendszer úgy dönt, hogy a növekedésbe fektetett erőforrás továbbra is megtérül, ott nincs öregedés. Ahol ez a megtérülés megszűnik, ott valami más kezdődik.

És most jön az ember és a legtöbb szaporodó faj, akiknél ez a válasz egy ponton megváltozik: a fejlődési szakasz genetikailag programozottan lezárul. Innentől a további növekedés már csak feltételes: csak akkor indul be, ha erre valódi biológiai szükség vagy lehetőség mutatkozik. Ennek egyszerű oka van. Amint a szervezet elérte azt a méretet, amelynél a további, feltétel nélküli növekedés biológiai haszna elenyészik a kockázataihoz képest, akkor nem hoz nagyobb szaporodási esélyt, mint a feltételhez kötött, ezért azok a génváltozatok szelektálódnak ki, amelyek felismerik ezt a pillanatot, és leállítják a felesleges befektetést.

Vaupel szerint a feltételes növekedés mindig erőforrás-szűke és környezeti kihívások mellett alakul ki, hogy a szervezet gazdálkodhasson az erőforrásaival. Csakhogy ha ez a folyamat nem fektet erőforrást a növekedés feltételeinek a megteremtésébe, akkor ezeknek a feltételeknek a hiányához kezd alkalmazkodni a szervezet. Ez az öregedés: alkalmazkodás, amely saját alkalmazkodóképességének rovására megy.

A legtöbb faj nem azért öregszik, mert hiányozna belőle a megújulás képessége, hanem azért, mert fennmaradásának alkalmazkodási folyamatai újra és újra ugyanazokat az erőforrásokat emésztik fel, amelyek a növekedéssel járó alkalmazkodást is fenntarthatnák. A természetes szelekció nem a hosszú távú erőforrás-megőrzést jutalmazza, hanem azokat a működési módokat, amelyek az adott környezetben nagyobb eséllyel vezetnek túléléshez és szaporodáshoz.

A homár tehát azért nem öregszik, mert az ő alkalmazkodása sosem fordul önmaga ellen: a növekedés, amihez igazodik, egész életében megtérül. A mi alkalmazkodásunk viszont egy ponton irányt vált, és onnantól kezdve csak meghatározott feltételek mentén marad fenn. Ezért, a mi öregedésünk nem elkerülhetetlen sors. A megfiatalodás alapmintája már eleve evolúciósan beépült a biológiánkba. Csak akkor öregszünk, ha életvitelünkkel nem követjük ezt a mintát.

Maguk a sejtjeink is ezekre a jelekre várnak. Az ő környezetük ugyanakkor a test. A jeleket csak azon keresztül tudják értelmezni. Ezek pedig nem azok a jelek, amiket a szervezet érzékszervek útján, evolúciós logikája szerint értelmez. Ezek a jelek sokkal egyszerűbbek. Ezért  megesik, hogy a sejtek akkor is növekedni és osztódni akarnak, amikor ez a szervezet egészének már nem éri meg.

A szervezet igyekszik ezt a folyamatot kordában tartani, és csak elegendő tápanyag, vagy sérülés, fertőzés esetén megengedni. Csakhogy, ahogyan a szervezet alkalmazkodóképessége fokozatosan gyengül, maga ez a szabályozó rendszer is gyengül vele együtt. Egyre nehezebben szűri ki a hibákat, egyre nagyobb eséllyel marad észrevétlen egy-egy kicsúszott sejt. Ha ez megtörténik, akkor a sejt a saját kezébe veszi a növekedési programjait, folyamatosan osztódni kezd, és ezzel kiszipolyozzák a szervezetet is. Ez a rák.

A rák tehát a sejtek örökifjúságuk megőrzése érdekében történő lázadás a szervezettel szemben. Ugyanannak az alkalmazkodási történetnek a másik vége. Ez magyarázza meg, hogy miért rendkívül alacsony a rák kockázata az amerikai homárnál. A sejtjeinek az osztódása nem kompromisszum kérdése, mivel az állat egész életében növekszik.

Mindez rámutat arra, hogy az örökifjúság kulcsa nem a korlátlan sejtosztódás. A sejteknek úgy kell megújulniuk, hogy közben továbbra is támogassák a szövetek és a szervek működését. Nem szabad feladniuk a szövetben betöltött szerepüket. Csak a sejtek és a szervezet igényei közötti egyensúly őrizheti meg hosszú távon az alkalmazkodóképességet.

Ebben az értelemben mindannyiunkban ott lakik egy homár. Ott van bennünk a lehetőség a feltétel nélküli növekedésre, csak evolúciós kompromisszumok miatt ez a lehetőség szigorú felügyelet alatt áll. A kérdés csak az, hogy milyen biológiai feltételek között dönt úgy a szervezet, hogy továbbra is a megújulást részesíti előnyben.

A növekedés nemcsak a testet építi fel. A növekedéssel járó folyamatos regeneráció az, ami a szervezetet felkészítve tartja arra is, hogy rugalmasan reagáljon a veszélyre, a nélkülözésre, a fenyegetésre – vagyis mindarra, amit stressznek nevezünk.

Robert Sapolsky munkássága pontosan ezt a kapcsolatot tárja fel. Kutatásai szerint az öregedés egyik alapvető mozgatórugója az, hogy a szervezet fokozatosan elveszíti azt a rugalmasságát, amellyel korábban válaszolni tudott a stresszre. Amíg a fejlődő szervezet növekedése tart, addig a regeneráció folyamatosan újratölti azt a kapacitást is, amelyre a stresszválasz épül. A növekedés tehát nem csupán méretet, hanem alkalmazkodóképességet is ad, és ennek az alkalmazkodóképességnek szerves része a stresszre adott rugalmas válasz is.

Az amerikai homár ezért különleges: nála a stresszért felelős rákfélék hiperglikémiás hormonja nem kerül tartós konfliktusba a növekedést biztosító hormonális rendszerekkel. Hideg, nyugodt mélytengeri környezetben fejlődött ki, ahol kevés veszély fenyegette és bőséges volt a táplálék. A felhasznált energiája hamar megtérült, ezért az automatikus, hosszú távú megújulás nem jelentett kockázatot. Ebben a stabil közegben a stresszhez való alkalmazkodóképesség megőrzése vált előnyössé. A folyamatos növekedése állandóan újratermeli azt a kapacitást, amelyre a stresszválasz támaszkodik.

A legtöbb állatnál viszont, amint a növekedés feltételessé válik, a stresszre adott válasz rugalmassága is ki lesz szolgáltatva ezeknek a feltételeknek. 

A fajok közötti különbség abban rejlik, hogy a rendelkezésükre álló energiát – a táplálékból, az oxigénből és a környezeti hatásokból származó erőforrásokat – milyen alkalmazkodási stratégiák szerint “fektetik be”. A természetes szelekció nem minden fajnál ugyanazt a kompromisszumot jutalmazza.

A gepárd esetében például a stresszhez való alkalmazkodóképesség hosszú távú megőrzése nem jelentett meghatározó evolúciós előnyt. Számára minden elejtett gazella egy újabb versenyfutás az életben maradásért. A 130 km/órás sebesség tette lehetővé, hogy zsákmányhoz, területhez és utódokhoz jusson, ezért az evolúció a gyors növekedést, a korai szaporodást és az azonnali teljesítményt részesítette előnyben. Azok az egyedek hagytak több utódot, amelyek rendkívül nagy energiát fordítottak a robbanékony teljesítményre, még akkor is, ha ez az élettartam rovására ment.

Ennek az alkalmazkodási stratégiának megvan a fiziológiai ára. Egyetlen sprint alatt a gepárd testhőmérséklete percek alatt 41 °C fölé emelkedhet, a stresszért felelős kortizolszintje pedig az egekbe szökik, hogy mozgósítsa az összes rendelkezésre álló energiát. Rövid, mindössze 10–12 éves élettartama ennek a kompromisszumnak a következménye.

Az ember evolúciós környezetét a vadászó-gyűjtögető életmód teremtette meg. Hormonális rendszerünk ehhez a környezethez alkalmazkodott. Ezért amíg az ember a fejlődési életszakaszban van, és vadászó-gyűjtögető életmódot folytat, különösen ellenálló mind az öregedés, mind a rák kockázataival szemben.

Nassim Nicholas Taleb ezt nevezte antitörékenységnek: amikor a megfelelő intenzitású stressz nem gyengíti, hanem erősíti a rendszert. Ez nem elvont fogalom, hanem sejtek, szövetek és hormonrendszerek együttműködésének eredménye.

A vadászó-gyűjtögető életmódban a nappalok és az éjszakák váltakozása, a fizikai aktivitás, az időszakos táplálkozás és a pihenés olyan ingerkörnyezetet biztosított, amelyhez a hormonrendszerünk évmilliók alatt alkalmazkodott. Ennek fő koordinátora a kortizol volt: kortizol nélkül a szervezetünk működése összeomlana, és meghalnánk.

Reggel a kortizol biztosította az aktív ébrenléthez szükséges energiát, és ez a hatás addig maradt erős, amíg a nagy energiát igénylő mozgások során felszabaduló tesztoszteron fokozatosan vissza nem fogta. Étkezéskor ezt a szerepet egyre inkább az inzulin vette át: elősegítette a tápanyagok beépítését és a raktárak feltöltését. Idővel, a tesztoszteronnal együttműködve, ez a folyamat még hatékonyabban fékezte a kortizolt. Éjszakára így a kortizol görbéje mélyre süllyedt, amit a melatonin megemelkedése is támogatott, olyan környezetet teremtve, amelyben a sejtek és a hormonrendszerek érzékenysége helyreállhatott. Ez a napi hullámzás tette lehetővé, hogy másnap a szervezet ismét pontosan reagáljon a nappali jelekre.

Életmódunkkal alkalmazkodhatunk úgy, hogy ezeket a hormonokat részben egymás de alapvetően a kortizol fékezésére használjuk. Ahhoz, hogy a kortizol estére mélyre süllyedjen, reggel megfelelően meg kell emelkednie, majd átadnia az irányítást a tesztoszteronnak és az inzulinnak. Amíg ezek a hormonális jelek megfelelő mennyiségben és ritmusban érkeznek, tartósan alacsonyan tudják tartani a kortizolt az éjjeli melatonin számára.

Ha azonban valamelyik hormonális inger rendszeresen elmarad, vagy dominánssá válik, idővel a többi hormon ritmusa is kevésbé tud elkülönülni. Ha éjszaka is rendszeresen fény éri a szervezetet, túl gyakran vagy túl későn jutunk táplálékhoz, vagy elmaradnak a tesztoszteron felszabadulását serkentő, nagyobb fizikai terhelések, a hormonális ritmus fokozatosan eltolódhat a túlélés irányába. A kortizol görbéje ellaposodik: reggel túl alacsony, éjjel túl magas lesz. Ez azért problémás, mert a tartósan jelen lévő kortizol elkezdi felőrölni a szöveteket és gátolja a megújulást. Ezért a szervezet egyre kevésbé lesz képes a hormonok ingereire is pontosan reagálni.

Ebben a rendszerben a melatonin, a növekedési hormon, a DHEA és végül a nemi hormonok egymásra épülő szerepet töltenek be. A lánc egyik kiindulópontja a melatonin. Amikor este besötétedik, a melatonin jelzi a szervezetnek, hogy véget ért az aktivitás időszaka, és megkezdődhet a helyreállításra alkalmas éjszakai állapot. A sötétség beköszöntével ez a hormon teremti meg a pihenés és a regenráció feltételeit. A melatonin jelenléte közvetlenül lecsendesíti a stresszközpontokat, így lehetőség nyílik a nappal elszenvedett mikroszkopikus sérülések helyreállítására. Ha a melatonin jele kimarad vagy elmosódik a mesterséges fények és a késői stressz miatt, a kortizol éjszaka is magasan marad, ami megszakítja a helyreállítási folyamatokat, és megakadályozza a hormonális rendszer éjszakai alaphelyzetbe állását.

A növekedési hormon jelzését is a melatonin egészíti ki és teszi teljessé. Különösen mély alvásban jelentős mennyiségben szabadul fel a növekedési hormon, és olyan folyamatokat indít be, amelyek a szövetek felépítéséhez és megújulásához szükségesek. A szerepe azonban ennél tágabb: hozzájárul ahhoz a hormonális környezethez is, amelyben a DHEA és a belőle kiinduló nemi hormonok megfelelően tudnak működni. Ha a növekedési hormon kibocsátása tartósan alacsonyabb, a mellékvese hormonális működésének egyensúlya is kedvezőtlenebb irányba tolódhat, és a DHEA rendelkezésre állása is csökkenhet. Ha viszont a növekedési hormon kibocsátása megfelelő, az kedvezőbb feltételeket teremthet ahhoz, hogy a DHEA-n keresztül a nemi hormonok utánpótlása is fennmaradjon.

A folyamat innen már egy egymást erősítő rendszerként értelmezhető. A férfiaknál meghatározóbb jelentőségű nemi hormon, a tesztoszteron több olyan folyamatot is támogat, amelyek a kortizol tartós túlsúlyával ellentétes irányba hatnak, így a megfelelő tesztoszteronszint alapvető a stabilabb hormonális környezet fenntartásában. Ez a környezet pedig visszahatóan kedvezhet annak, hogy a tesztoszterontermeléshez szükséges kortizol-DHEA arány is fennmaradjon. Ha azonban a regenerációs oldal már a melatonin és a növekedési hormon szintjén gyengül, a tesztoszteron rendelkezésre állása is csökkenhet, ami visszacsatolva eltolja a kortizol-DHEA arányát, ami még kevesebb tesztoszteront jelent. Ez az alkalmazkodási folyamat jelenti a szervezet kortizolhoz való alkalmazkodási képességének romlását, amely általánosan jellemző minden öregedő emberi szervezetre.

A növekedési hormon a fejlődő szervezetben különösen látványos. Gyermek- és serdülőkorban a növekedés önmagában erős biológiai prioritás. A növekedési hormon kibocsátása ebben az életszakaszban sokkal kevésbé függ attól, hogy a szervezetnek éppen szüksége van-e egy újabb növekedési ingerre: maga a fejlődés teremti meg ennek az állapotnak a szükségességét. A csontok, az izmok, az idegrendszer és a kötőszövetek folyamatos átépülése miatt a szervezet számára eleve indokolt a felépítő hormonális környezet fenntartása.

Felnőttkorban ez a helyzet megváltozik. A szervezetnek már nem kell folyamatosan növekednie, ezért a növekedési hormon, majd az erre épülő hormonális lánc fenntartása is szigorúbb feltételekhez kötődik. A felnőtt szervezetnek tulajdonképpen újra és újra jeleznie kell, hogy szükség van az építkezésre. Ez az egyik alapvető különbség a fejlődő és a felnőtt szervezet között: gyermekkorban maga a növekedés szolgáltatja ezt a jelet, felnőttkorban viszont a környezetnek és az életmódnak kell előállítania.

A vadászó-gyűjtögető életmód során a magas nemi hormon- és DHEA-szint tartós fenntartása indokolatlan luxus lett volna cselekvési kényszer nélkül, mert értékes tápanyagokat kötött volna le, miközben a túlélést segítő kortizolszintet visszafogta volna. Ebben válik különösen fontossá az izom fejlesztése. Ha az izmokat rendszeresen olyan kihívás éri, amely újjáépítést és megerősödést követel, a szervezet számára ismét értelmet nyer az építő hormonális környezet fenntartása. Az izomterhelés hatására a test fokozza a növekedési hormon, a DHEA és a tesztoszteron termelését, ezáltal a kortizol kevesebb kárt tud tenni a szövetekben. Az izommunka ezért felnőttkorban a fejlődés egyik helyettesítő ingere.

Ez a feltételegyüttes a felnőtt szervezet egyik sajátos hendikepje is. A tesztoszteronhoz vezető útvonalat már nem lehet egyszerűen adottnak tekinteni úgy, mint a fejlődő szervezetben. Ahhoz, hogy a nemi hormonális háttér megfelelő maradjon, a melatonin, növekedési hormon, DHEA, tesztoszteron láncának több pontját is megfelelően kell működtetni. A felnőtt szervezetnek tehát nem pusztán az izmot kell fejlesztenie, hanem fenn kell tartania azokat a biológiai feltételeket is, amelyek mellett az izomterhelésre adott felépítő válasz újra és újra létrejöhet.

Ebben az értelemben az izomterhelés nem elszigetelt inger. A megfelelő időben végzett terhelés, az azt követő táplálkozás, az inzulin működése, az éjszakai melatoninjel, a növekedési hormon kibocsátása, a DHEA rendelkezésre állása és végül a nemi hormonok termelődése egyetlen összefüggő rendszerként nyer értelmet. Ha a lánc korábbi elemei jól működnek, könnyebb fenntartani a későbbi elemeket is; ha azonban több ponton egyszerre romlik a működés, a felépítő oldal egyre nehezebben tudja ellensúlyozni a kortizol által létrehozott mozgósító állapotot.

Az alkalmazkodás pozitív oldala, hogy az izomszövet visszahat a hormonális rendszer stabilitására. A puszta izomtömeg – a terheléstől függetlenül is – hatalmas fogadófelületet jelent a megtermelt hormonok számára. Minél nagyobb ez a vázizom-kapacitás, annál több szabadon keringő kortizolt és inzulint képes felvenni és hatástalanítani anélkül, hogy azok koncentrációja a vérben tartósan magas maradna és károsítaná a többi szervet.

A tartós kortizol dominancia az izomtömeg zsugorodásával jár. Ennek megfelelően szűkül a hormonokat elnyelő felület, ami még tovább emeli a keringő kortizol és inzulin relatív töménységét. Kisebb izomtömeg esetén ugyanolyan mennyiségű stresszhormon vagy inzulin sokkal töményebben hat a meglévő szövetekre, és a hormonális visszahűlési folyamat is lényegesen tovább tart.

A hormonális ciklusok számán és rendezettségén túl azok célja is meghatározó ebben az egyensúlyban. A szervezet arra van felkészülve, hogy az inzulin a vadászó-gyűjtögető életmódnak megfelelő arányban juttat tápanyagokat közvetlenül (és közvetve a pajzsmirigyhormonon keresztül) a sejtekbe. Az inzulin a raktározás és a tápanyagbeépítés. A megfelelő időben bejutottatott tápanyagokkal az inzulin nem csak leállítja a kortizol által elindított bontó folyamatokat, hanem a regenerációt szolgáló építkezés felé tereli a sejteket. Így az inzulin az izomépítés fő felelőse is. Ha viszont ezek a tápanyagok nem megfelelő mennyiségben jutnak be a sejtbe, akkor az inzulin és a sejt között előbb-utóbb el fog romlani a kapcsolat. Ez paradox módon éppen a kortizol krónikus emelkedését és a nemi hormonok szintjének zuhanását váltja ki. Az inzulin tehát normális esetben a kortizol természetes fékje, de ha a szabályozása elcsúszik, maga is a stressztengely túlműködésének fenntartójává válik.

Éppen ezért a kortizol belső fékjét nem érdemes egyetlen hormonban keresni. A fék valójában egy egymásra épülő rendszer: az inzulin jelzi a rendelkezésre álló tápanyagokat, a melatonin időzíti az éjszakai regenerációs állapotot, a növekedési hormon erre az időszakra építi rá a szöveti helyreállítás egyik fontos hormonális jelét, a DHEA biztosítja a kapcsolatot a mellékvese és a nemi hormonok között, a tesztoszteron már közvetlenül is támogatja az izomszövetek felépítő folyamatait, ami pedig önmagában nagyobb hormonális stabilitást jelent.

A fejlődő szervezetben ennek a rendszernek a fenntartásához maga a növekedés adja a legerősebb indokot. Felnőttkorban viszont az indokot részben nekünk kell megadnunk: megfelelő alvással, megfelelő tápanyag-ellátottsággal és mindenekelőtt olyan fizikai terheléssel, amely valóban újraépítést követel a szervezettől. Ez magyarázza, hogy felnőttkorban miért válik különösen fontossá a hormonális lánc egyes elemeinek összehangolt működése. Amikor a rendszer elcsúszik – legyen szó a krónikus felületes alvás miatt elmaradó melatoninról, a helytelen táplálkozás miatti inzulinrezisztenciáról vagy a megterhelő mozgástól mentes életmódról –, a leépülési spirál beindul. A kérdés innentől az, hogy milyen pontokon és hogyan tudunk az életvitelünkkel beavatkozni abba, hogy ez a lánc a stresszhez való alkalmazkodási képességünk fenntartását szolgálja.