Ez az egykori tó nagyobb volt, mint a Föld összes mai tava együttvéve.
Valamikor a távoli múltban – részben a mai Magyarország területén – hullámzott egy tó, amihez képest a gigantikus Bajkál-tó legfeljebb csak egy apró pocsolyának tűnne.
Ez volt a Paratethys – egy elképesztő méretű víztömeg, amely az Alpok lábától egészen a mai Kazahsztánig terjedt. Kétségtelenül ez volt a Föld történetének valaha létezett legnagyobb tava.

Hogyan alakult ki ez az óriástó?
Körülbelül tizenkétmillió évvel ezelőtt, a miocén korban, amikor a Föld kontinensei még egészen máshogy festettek, mint napjainkban, a tektonikus mozgások és a közép-európai hegységek felemelkedése miatt az ősi Tethys-óceán egy része egyszerűen leszakadt a fő víztömegről.
Az Alpok, a Kárpátok, a Toros-hegység és a Kaukázus hegyláncai elzárták a frissen kialakult medencét a nyílt óceántól. Így született meg a Paratethys, bolygónk történetének rekordméretű és hihetetlenül különleges tava.

Jöjjön egy kis matematika, csak hogy igazán átérezzük ennek az ősi óriásnak a méreteit. A Paratethys területe fénykorában meghaladta a 2,8 millió négyzetkilométert, ami még a mai Földközi-tengernél is nagyobb. A benne lévő víz térfogata pedig több mint 1,77 millió köbkilométer volt – ez tízszerese a Föld összes mai tava vízkészletének.
Mini bálnák és hatalmas változások
Ahol víz van, ott élet is van – és ez alól a Paratethys sem volt kivétel. Az itteni élőlények azonban egészen különleges utat jártak be, és kénytelenek voltak alkalmazkodni a nyílt víztől teljesen elszigetelt környezethez.
Sok óceántól elszakadt tengeri állat az evolúció során egyszerűen „összement”, és tengeri rokonaik miniatűr változatává vált. Erre az egyik legjobb példa a Cetotherium riabinini, amely mindössze három méteres hosszával a valaha élt legkisebb sziláscetek közé tartozott.

A biológusok szerint az állatok így próbáltak alkalmazkodni az állandóan zsugorodó és táguló élettérhez. Az óriástó az évmilliók során többször is jócskán megduzzadt, máskor pedig szinte teljesen kiszáradt. Mivel zárt rendszerről volt szó, a vízszintet kizárólag a beleömlő folyók határozták meg, ezek vízhozamát pedig az éghajlat folyamatos ingadozása irányította.
A Paratethys végének kezdete
Ahogy mondani szokás: semmi sem tart örökké. Nagyjából 7,65–7,9 millió évvel ezelőtt, az úgynevezett nagy herszoni kiszáradás idején a klíma drasztikusan megváltozott, ami megpecsételte a gigantikus tó sorsát. A vízszint ekkor döbbenetes mértékben, mintegy 250 méterrel zuhant.
A Paratethys elveszítette víztérfogatának egyharmadát és kiterjedésének kétharmadát. A medence középső részén – ott, ahol ma a Fekete-tenger hullámzik – drasztikusan megnőtt a víz sókoncentrációja, ami tömeges kihaláshoz vezetett; egész fajok tűntek el örökre, mindössze megkövesedett maradványaikat hagyva az utókorra.

Miközben a vízi élővilág fuldoklott, a szárazföldön új lehetőségek nyíltak. A visszahúzódó Paratethys kiszáradó medrében buja, termékeny legelők alakultak ki, melyek a szárazföldi állatfajok evolúciójának vadonatúj melegágyává váltak. Ezeken a síkságokon indultak fejlődésnek a mai juhok, kecskék és antilopok ősei. A tó egykori déli partvidékén, a mai Nyugat-Irán környékén pedig még a zsiráfok és elefántok ősi rokonai is megjelentek.
A kutatók összesen négy rendkívül hosszú és kemény szárazsági időszakot azonosítottak, melyek feltehetően arra kényszerítették ezeket a növényevőket, hogy délnyugat felé, az afrikai kontinensre vándoroljanak. A Paratethys eltűnése tehát közvetetten még egy másik földrész állatvilágának evolúcióját is átformálta. Igazi őskori pillangóhatás volt ez.
Hogyan ért véget végleg a Paratethys története?
Nagyjából 6,7–6,9 millió évvel ezelőtt a tektonikus erők jelentősen megemelték a Földközi-tenger nyugati részén fekvő hegységeket. Ezzel párhuzamosan, az északi féltekén meginduló erőteljes eljegesedés miatt a világóceánok vízszintje 100-120 métert zuhant.
Mindezek eredményeként a Földközi-tenger kapcsolata egyszerűen megszakadt az Atlanti-óceánnal, és a medence alig néhány ezer év leforgása alatt szinte teljesen kiszáradt. Csupán néhány folyók által táplált, hihetetlenül sós tó maradt a helyén – ezt a drámai eseményt a tudomány messinai sókrízisként ismeri.

A szomszédos Paratethysben ezzel szemben egyre csak emelkedett a vízszint a Kaukázus hegyláncainak növekedése miatt. Egy ponton az irdatlan víztömeg átszakította a Boszporusz környéki természetes földgátat, és egy hatalmas, 200-250 méter magas vízesés formájában a kiszáradt Földközi-tenger medencéjébe zúdult. Természetesen ez a folyamat nem egyetlen nap alatt zajlott le, de geológiai léptékkel mérve mégis piszkosul gyorsan.
Az óriás öröksége: mi maradt a Paratethys után?
A valaha felfoghatatlanul hatalmas Paratethysből napjainkra csupán elszigetelt maradványok maradtak: a Fekete-, az Azovi- és a Kaszpi-tenger, a mára szinte teljesen kiszáradt Aral-tó, valamint az iráni Urmia-tó és a Namak-tó.
Ezeknél a víztömegeknél azonban sokkal fontosabb, hogy a Paratethys visszahúzódása örökre megváltoztatta a régió tájképét és ökológiáját.
A Kaszpi-mélyföld, valamint a Kaszpi-tenger és az Aral-tó közötti hatalmas pusztaság gyakorlatilag nem más, mint a régi megató egykori medre. Ennek egyik leglátványosabb példája a Közép-Ázsia nyugati részén elterülő Üsztjürt-fennsík: egy kietlen, repedésekkel szabdalt síkság, amelyből furcsa sziklaalakzatok magasodnak a magasba – ezek voltak az egykori szigetek.

Másrészt a hátrahagyott talaj valami elképesztően termékeny lett. A tó fenekén az évmilliók során felhalmozódott vastag üledékréteg páratlan ásványi anyagokkal és tápanyagokkal dúsította fel a földet. Számos kutató úgy véli, hogy ez az egyedülálló minőségű talaj játszotta a legfőbb szerepet abban, hogy a régióban kialakultak és virágzásnak indultak a korai mezőgazdasági civilizációk. Ha jobban belegondolunk, talán – közvetve vagy közvetlenül – éppen ennek a sokmillió évvel ezelőtt létezett tónak köszönhetjük, hogy a magyar őseink annak idején úgy döntöttek, ezen a vidéken telepednek le.

