Ezt a munkát szinte kizárólag az „érinthetetlenek” végzik. Hivatalosan ráadásul teljesen törvénytelen.
Amikor egy férfi reggel elindul dolgozni, nem tudhatja biztosan, látja-e még valaha a családját. Ők a csatornatisztítók.
Indiában és Pakisztánban az ilyen munkára szinte csak a legszegényebbek, a kasztrendszer legalján lévő érinthetetlenek vállalkoznak. Ez a szakma ugyanis nem csupán elképesztően piszkos, de szó szerint halálos is.
A feladat látszólag egyszerű: le kell ereszkedni a csatornába, és puszta kézzel kihúzni onnan a köveket, a szemetet, és mindent, ami akadályozza a víz elfolyását.
A csatornatisztítók a teljes munkanapjukat mellkasig a bűzös trutymóban töltik, ráadásul általában csak egy szál alsónadrágban vagy rövidnadrágban. A legtöbben még a pólójukat is leveszik – sajnálják a ruhát, hiszen az túl drága mulatság lenne.
Miféle védőfelszerelésről vagy kezeslábasról beszélünk? Ezeknek az embereknek még a napi betevőre is alig futja.
A bűz és a mérgező gázok koncentrációja olyan erős, hogy egy ember pillanatok alatt megfulladhat, vagy a mérgezés következtében elveszítheti az eszméletét, és azonnal belefullad a pöcegödörbe.
Gyakori, hogy amikor alámerülnek, a víz mélyén éles fadarabok, üvegszilánkok vagy más hegyes tárgyak rejtőznek. Egy ilyen szennyes, baktériumoktól hemzsegő vízben szerzett nyílt seb pedig szinte garantáltan súlyos fertőzéshez, rosszabb esetben amputációhoz vezet.
Ráadásul a csatorna sötétje a skorpiók és a mérges százlábúak kedvenc búvóhelye, amik kifejezetten veszélyesek a csupasz bőrre.
Megdöbbentő, de a csatornatisztítók 80%-a sosem éri meg a 60 éves kort. A legtöbben a szervezetükben felgyülemlő méreganyagok vagy egy elfertőződött, be nem gyógyuló seb miatt vesztik életüket.
A kormány megpróbált segíteni, de végül mindent csak rontott a helyzeten.
Az állam még 2013-ban úgy döntött, hogy nem hagyja tovább, hogy az emberek ilyen embertelen munkával tegyék tönkre magukat. A megoldás? Fogták, és egyszerűen lebetonozták az aknafedeleket, hogy senki ne férhessen hozzá a csatornákhoz.
Csakhogy egyedül a fővárosban több mint ötezer akna található. Ha ezek eltömődnek, a szennyvíz a házakba folyik vissza. A lakóknak ilyenkor nem marad más választásuk, mint fű alatt behívni egy érinthetetlent, akik amúgy is folyamatosan az utcákat járják, munkára vadászva.
Az indiaiak csatornahasználati kultúrája – finoman szólva is – hagy némi kívánnivalót maga után. Az emberek simán lehúzzák a műanyag zacskókat, a használt pelenkákat, sőt, olykor még az üvegeket is. Az aknafedelek lebetonozása helyett a kormánynak először talán egy évtizedes átnevelő kampányt kellett volna indítania.
Az eredmény? A munka csak még keményebb lett. Most a betont is ugyanazoknak az érinthetetleneknek kell feltörniük kalapáccsal és pöröllyel. A bérük egy fillérrel sem nőtt, a fizikai teher viszont a többszörösére duzzadt. Ennyit a nagy állami segítségről.
Ez a munka ráadásul szemernyit sem segít megtörni a kasztrendszert, amely „papíron” már több mint 70 éve megszűnt létezni. Az érinthetetleneket a mai napig megvetik a beléjük ivódott szag miatt. A háztulajdonosok, akik felbérlik őket, gyakran még a munka végeztével sem engedik be őket az udvarra kifizetni a bérüket, annyira beleette magát a bűz a hajukba és a bőrükbe.
Ha az indiai kormány érdemben akarna lépni, állami közszolgálattá tenné a csatornatisztítást. Megfelelő védőfelszerelést biztosítanának, és kifejezetten a legszegényebbeknek adnának hivatalos, tisztes állást. Így a státuszuk is emelkedhetne a társadalomban. Tiszta egyenruhában, modern felszereléssel dolgozva talán ők lennének a szegény indiai utcák megmentői, de legalábbis emberként tekintenének rájuk.
Te mit gondolsz erről a megdöbbentő szakmáról? Oszd meg velünk a véleményed kommentben!
