A világon rengeteg olyan híd van, amelytől eláll az ember lélegzete. Egyesek lebegő fonalakra hasonlítanak, mások több tíz kilométer hosszú betonmonstrumokra. A kínaiak gond nélkül építenek 36 kilométeres viaduktokat a tengeröblökön át, a dánok pedig hét kilométeres függőhidakat a Nagy-Bælt szoros felett.
Az olaszok viszont sehogy sem képesek hidat építeni a Messinai-szoroson keresztül a szárazföldi Olaszországból Szicíliába, ahol a partok közötti távolság nevetségesen rövid, mindössze 3 kilométer. Komppal fél óra alatt át lehet kelni, tiszta időben pedig egyenesen úgy tűnik, mintha karnyújtásnyira lenne a túlsó part. Híd viszont még sincs. Miért?
A Messinai-szorosról mindenki hallott, aki olvasta Homérosz Odüsszeiáját. A mítosz szerint pontosan itt tanyázott a két szörnyeteg, Szkülla és Kharübdisz. Kharübdisz naponta háromszor tonnányi vizet szippantott örvénybe, míg a szikla barlangjában rejtőző Szkülla hat fejével kapta el a figyelmetlen tengerészeket. Odüsszeusznak választania kellett, melyikükhöz hajózzon közelebb: elveszítette legénysége egy részét, de túlélte.
Az ókori görögök nem véletlenül találták ki ezt a rémtörténetet. A szoros valóban veszélyes: a mai napig erős örvények és furcsa áramlatok alakulnak ki benne, mivel a víz szinte ide-oda áramlik a két tenger – a Tirrén- és a Jón-tenger – között. Ez azonban még semmiség ahhoz képest, ami a víz alatt rejtőzik.
A fő ok, amiért a híd mindmáig nem épült meg, nem a pénz és nem is a lustaság, hanem a geológia. Közvetlenül a Messinai-szoros alatt húzódik egy tektonikai törésvonal: az Afrikai-lemez folyamatosan feszül az Eurázsiai-lemeznek. Ez a két gigantikus kőzettömeg egymáshoz dörzsölődik, ami félelmetes erejű földrengéseket idéz elő.
Európa történelmének legpusztítóbb földrengése pontosan itt következett be. 1908-ban a szicíliai Messina és a szárazföldi Reggio Calabria városa alig 30 másodperc leforgása alatt vált romhalmazzá. Ezt egy kb. 13 méter magas szökőár követte. Különböző becslések szerint 80 és 200 ezer közé tehető a katasztrófa áldozatainak száma.
Egy ilyen adottságú területen hidat építeni komoly műszaki kihívás: minden egyes pillérnek önmagában is bírnia kell a talajelmozdulásokat, miközben az egész szerkezetnek stabilnak kell maradnia. Maga a híd ötlete ugyanakkor egyidős a történelemmel.
Az átkelést legelőször Lucius Caecilius Metellus római konzul kísérelte meg még az időszámításunk előtti 2. században. Szicíliából Rómába kellett juttatnia a karthágóiaktól zsákmányolt harci elefántokat. Hidak természetesen még nem léteztek, így a rómaiak üres hordókat és deszkákat felhasználva egy hatalmas pontonhidat ácsoltak össze. Az elefántok sikeresen átkeltek, a megoldás pedig különös esetként és katonai bravúrként vonult be a történelembe.
Komolyabban az 1860-as években, az egységes Olaszország megszületésekor merült fel az építkezés gondolata, ám a tárgyalások nem vezettek eredményre. Később Benito Mussolini látott benne lehetőséget: neki nem puszta híd kellett, hanem a fasiszta Olaszország nagyságát hirdető, a rezsim erejét demonstráló monumentális ív. A második világháború kitörésével aztán az ívek terve hamar háttérbe szorult.
A 2000-es években úgy tűnt, végre valóra válik az álom. Silvio Berlusconi miniszterelnök nagyszabású tervet jelentett be: egy 3300 méteres középső fesztávolságú függőhidat, hat közúti sávval és két vasútvonallal. A mintegy 6 milliárd eurós költségvetésű projekt szimbolikus alapkőletételére 2009-ben sor is került.
Ám ekkor közbelépett az olasz bürokrácia „Kharübdisze” és a szervezett bűnözés „Szküllája”. Ügyészek és gazdasági szakemberek nyíltan a korrupció leendő emlékművének titulálták az elképzelést, amely több gazdasági kárt okozna, mint amennyi hasznot hajtana. Végül 2013-ban Mario Monti kormánya befagyasztotta a munkálatokat, mondván, a válság idején mindez felérne egy pénzügyi öngyilkossággal.
A vitáknak emellett van egy erős kulturális háttere is. Sok szicíliai egyáltalán nem vágyik arra, hogy a szigetét „hozzákapcsolják” a kontinenshez. Évszázadokon át idegen hódítók – görögök, arabok, normannok, spanyolok, majd a távoli római kormányzat – irányították őket. A tengerszoros természetes határvonal maradt, amely segített megőrizni a sziget egyedi identitását, a híd pedig óhatatlanul felforgatná a megszokott életritmust.
A történet most újabb fordulathoz érkezett. 2023–2024-ben Giorgia Meloni kormánya ismét napirendre tűzte a beruházást, amelynek büdzséjét ma már 14,6 milliárd euróra teszik. A terv pártolói szerint a híd ellenállna egy 7,5-es magnitúdójú földrengésnek és a hurrikánerejű szélnek is. Az ellenzők szerint viszont – a világ más, szeizmikusan aktív térségeihez hasonlóan – sokkal egyszerűbb és költséghatékonyabb lenne egy alagutat építeni a szoros alatt, ám egy monumentális híd romantikája láthatóan nem hagyja nyugodni a politikusokat.
