A Lonergan házaspár története inspirálta többek között a népszerű és hátborzongató, „Nyílt tengeren” (2003) című filmet.
Nincs benne fröcsögő vér, nem szerepelnek benne mániákus emberrablók vagy földönkívüliek. Mégis, aki ismeri ezt a történetet, bevallja, hogy már a puszta gondolatától is libabőrös lesz. Mert ez tényleg ijesztő. Rettenetesen. És nem csak úgy, ahogy a filmekben megszoktuk.
Eileen és Tom az egyetemen ismerkedtek meg. A lány már akkor is szenvedélyes búvár volt, és szó szerint „megfertőzte” a hobbijával Tomot is. A fiatalok 1988-ban, Texasban házasodtak össze.
A házaspár három évig a Békehadtest (Peace Corps) tagjaként szolgált Tuvalun, majd Fidzsire költöztek. Itt úgy döntöttek, hogy tartanak egy kis szünetet, és egy igazi világ körüli útra indulnak.
1998 januárjának végén Ausztráliában nyaraltak. Addigra már több mint 150 merülés volt a hátuk mögött, azaz profi szinten űzték a búvárkodást. Egyáltalán nem számítottak kezdőnek.
Így nem volt semmi meglepő abban, hogy a nyaralásuk egyik napján befizettek egy turistahajóra, amely a Nagy-korallzátonyhoz vitte őket, hogy a nyílt óceánban merülhessenek.
A hajó személyzete három merülést ígért a turistáknak, nagyjából 64 kilométerre a parttól. Mivel Lonerganék tapasztalt búvárok voltak, nem kértek segítséget a túravezetőtől. Önállóan merültek, miközben az oktató a kezdőkkel foglalkozott.
Délután 3 óra körül Eileen és Tom megkezdte a harmadik merülést. Úgy tervezték, hogy 12 méteres mélységig mennek le. Ezután senki sem látta őket többé...
A merülések végeztével az ötfős legénység gyorsan összeszámolta a turistákat. Miután meggyőződtek arról, hogy mindenki a fedélzeten van, elindultak a part felé.
Később kiderült, hogy elszámolták magukat: egy másik párt véletlenül kétszer adtak hozzá a létszámhoz. Az egyik utas később elmondta, hogy a merülések után egyáltalán nem tartottak névsorolvasást, egyszerűen csak a fejeket számolták meg.
Másnap a legénység ugyanazzal a hajóval indult újabb túrára. Menet közben egy gazdátlan búvárruhát találtak a hajó fenekén, de ez senkit sem izgatott különösebben. Úgy gondolták, biztosan az előző napi túra valamelyik résztvevője hagyta ott.
Pontosan 48 órával Lonerganék túrája után a legénység egy elhagyott táskát is talált a hajón. Benne volt a házaspár összes irata. A személyzet csak ekkor kezdett gyanakodni, hogy esetleg véletlenül a nyílt óceánban hagyták a két turistát. Azonnal a rendőrséghez fordultak.
A kiérkező rendőrök felkeresték azt a szállodát, ahol Lonerganék megszálltak. Ott megerősítették, hogy a házaspár már több mint két napja nem tért vissza a szobájába.
Ekkor vált biztossá: a férj és a feleség soha nem tért vissza arról a végzetes óceáni kirándulásról...
Hatalmas keresőakciót indítottak. Repülőgépekkel, helikopterekkel és magánhajókkal fésülték át az óceánt Lonerganék után kutatva. Átkutattak minden lehetséges helyszínt, sőt, még a tengeri áramlatokat is lekövették, hátha elsodorta őket a víz.
Néhány nappal később, február elején az egyik észak-queenslandi strandon partra mosott a víz egy búvármellényt. A tulajdonos neve is rajta volt: Tom Lonergan.
A hatóságok alaposan megvizsgálták a mellényt, de nem találtak rajta cápaharapásra utaló nyomokat. Ezért úgy döntöttek, hogy folytatják a keresést, bízva abban, hogy talán még élve rátalálnak az eltűnt párra.
Újabb napok teltek el, amikor a kutatócsapatok egy búváruszonyt találtak. Nem sokkal később pedig előkerült egy búvárcsuklya is, amelyen Eileen neve állt.
Ezt követően egy szakadt női búvárruha is partra sodródott. A későbbi szakértői vizsgálatok megállapították, hogy az anyagon lévő szakadásokat egy korall okozta, nem pedig cápafogak.
Végül az egyik strandon felbukkant egy teljesen sértetlen búvárpalack is. A hatóságok feltételezték, hogy ez is Lonerganékhez tartozott.
1998. február 14-én a hatóságok úgy döntöttek, hogy végleg leállítják a keresést.
Természetesen a tragédia után is számos kérdés maradt megválaszolatlanul. Az egyik legfontosabb talán az volt: vajon mennyi ideig sikerült életben maradnia a szerencsétlen házaspárnak a nyílt óceánban? A választ erre végül a puszta véletlennek köszönhetően tudtuk meg.
Bő fél évvel később egy halász megtalálta Tom Lonergan mágneses búvártábláját (az ilyen eszközök segítségével szoktak a búvárok „beszélgetni” a víz alatt). A táblán egy hátborzongató, kétségbeesett üzenet állt:
Hétfő, 1998. január 26. reggel 8:00. Bárkinek, aki segíthet rajtunk! Január 25-én délután 3 órakor cserbenhagytak minket az Agincourt-zátonynál. Kérjük, mentsenek meg minket! Segítsenek, mielőtt meghalunk! Segítsenek!
A hatóságok végül arra a megállapításra jutottak, hogy az óceánban hagyott házaspár halálát nem cápatámadás okozta.
Minden bizonnyal a kiszáradás és a reménytelenség okozta a vesztüket. Teljesen egyedül voltak a végtelen óceánban. Nappal a perzselő hőség, éjszaka a dermesztő hideg kínozta őket, mindezt ivóvíz és élelem nélkül.
A nyomozók úgy vélik, hogy a végső kétségbeesésükben, vagy a kimerültségtől félrebeszélve ők maguk vették le a felszerelésüket, ami a víz felszínén tartotta volna őket. Ezt követően pedig elsüllyedtek és megfulladtak.
A hivatalos álláspont szerint a Lonergan házaspár valamikor 1998. január 26. és február 2. között vesztette életét.
Szörnyű haláluk lehetett. Mit gondolsz a történetről? Oszd meg velünk a gondolataidat hozzászólásban!
