10 dolog, amit sok keresztény nem tud Jézusról

Gyerekkoromban, amikor a templomi közösségben nőttem fel, énekeltünk egy éneket, amely úgy írta le Jézust, mint „szelíd Jézus – szerény és jóságos”. Emiatt az a kép alakult ki bennem róla, hogy egy engedelmes, meghunyászkodó, csendes, passzív és alapvetően visszahúzódó alak volt. Most, hogy visszagondolok rá, ennek a képnek a közvetítése valószínűleg egy stratégia része volt, amellyel a tízéves énemet próbálták jó viselkedésre nevelni.

Legyél jól nevelt és udvarias.

Ám Jézus egyáltalán nem ilyen volt.

A valóságban Jézus – kulturális, társadalmi és vallási értelemben – igazi bajkeverőnek számított. Tegyél magadnak egy szívességet: nyisd ki a Bibliát, és nézd meg, milyen is volt Jézus valójában. Könnyen lehet, hogy néhány berögzült elképzelésed szertefoszlik.

Egy adott ponton ugyanis megalkottuk a magunk képére formált „Jézust”, majd elkezdtük ezt a képet ráerőltetni a világra. Sajnos azonban az a Jézus, akiről a vasárnapi iskolában tanultál, nagy valószínűséggel nem létezik.

Ha egyházi közegben nőttél fel, nem beszélhetek a te tapasztalataidról. De íme tíz olyan dolog, amit nekem nem tanítottak meg Jézusról a vasárnapi iskolában, és amelyek alapjaiban változtatták meg azt, ahogyan a valós személyét látom:

Szeretném, ha tennél egy próbát. Menj fel a Google-ra, és keress rá a képek között arra, hogy „Jézus”. A találatok között megjelenő ábrázolások azt mutatják, milyennek képzelik az emberek a külsejét. Mit veszel észre?

Igen, pontosan!

A leggyakrabban fehér bőrű férfiként ábrázolják, szőke hajjal és kék szemmel – ami, ha őszinték akarunk lenni, tökéletesen megfelelt volna Hitler árja faji ideáljának.

Csakhogy Jézus zsidó volt.

Kellemetlen.

És mivel Jézus zsidó volt, szinte biztosan zsidó vonásokkal rendelkezett: olajbarna bőrrel, barna szemmel és fekete hajjal. Igen, Jézus nagy valószínűséggel sokkal inkább hasonlított arra a közel-keleti férfira, aki a környékeden él – tudod, arra, akire gyanakvással és megvetéssel nézel, akiről a fehér keresztény barátaidnak panaszkodsz, mondván, hogy az arabok elfoglalják az országot. Igen, az a férfi sokkal jobban hasonlít Jézusra, mint te.

Ha Kr. u. 30-ban Jeruzsálem utcáin sétáltál volna, hogy megkeresd Jézust, és úgy döntöttél volna, hogy fennhangon kiabálod a nevét – „Jézus! Jézust keresem! Látta valaki Jézust?!” –, nagy valószínűséggel találtál volna egy Jézust, csak éppen nem feltétlenül azt, akit kerestél.

Íme egy érdekes történelmi tény: Jézus neve, amelyet leggyakrabban Jesuaként írunk át, meglepően gyakori volt az első századi Galileában. Akár hiszed, akár nem, a régészek 71 olyan Jesua sírját tárták fel, amelyek nagyjából Jézus életének és halálának idejéből származnak. És ami még érdekesebb: a Jesua név még az Ószövetségben is előfordul – ha nem bánod, pontosan harmincszor –, és négy különböző személyre utal. Az egyik Jesua Mózes testvérének, Áronnak a leszármazottja volt (2Krónika 31:15), egy másik Jesua pedig a babiloni fogságból Jeruzsálembe visszatérő volt foglyokkal tartott (Ezsdrás 2:2).

Ráadásul a Jesua név angol megfelelője a Joshua. Hány Joshuát ismersz? Valószínűleg rengeteget!

Nem tudom, nálatok hogyan bánnak a menekültekkel, de a szülőhazámban – saját szégyenünkre – hajlamosak vagyunk hónapokra idegenrendészeti fogdákba zárni őket, amíg meg nem állapítjuk, hogy megalapozott-e a kérelmük. Ha nem, visszaküldjük őket a háború sújtotta hazájukba.

Jézus mindazonáltal menekült volt.

Jézus és szülei, Mária és József kénytelenek voltak elmenekülni Izraelből a viszonylagos biztonságot nyújtó Egyiptomba egy államilag elrendelt gyermekgyilkossági parancs miatt. Ez a megrázó epizód Máté evangéliumában olvasható (Mt 2,13–15):

„Megjelent az Úr angyala Józsefnek álmában, és így szólt: »Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes keresni fogja a gyermeket, hogy megölje.« József felkelt, éjjel vette a gyermeket és anyját, elment Egyiptomba, és ott maradt Heródes haláláig.”

Heródes király, akinek az őrülete páratlan volt, minden két év alatti gyermeket lemészároltatott, nehogy valamelyikük később veszélyt jelentsen a hatalmára. Jézus – és vélhetően még néhányan mások – el tudta kerülni ezt a sorsot.

Heródes király halála után Jézus és családja végül visszatért Izraelbe, ahol Jézus ugyanazt tette, mint a többi fiatal férfi az első századi Palesztinában: inasnak állt az apja mesterségében tizenhárom éves korától kezdve (attól az életkortól, amikor a zsidó fiúkat már férfinak tekintették).

Mivel Jézus harmincéves koráig nem kezdte meg a nyilvános szolgálatát, ez azt jelenti, hogy jó 17 évet töltött hétköznapi munkával, pirkadattól napestig. Ács lett. Feltételezhető, hogy ennyi idő alatt mesterivé vált az alkotásban, és talán nem is volt szokatlan Jeruzsálemben valahol „József és fiai” által készített bútorra bukkanni.

Nem meglepő, hogy mire a nyilvános működése elkezdődött, Jézus már igazán készen állt egy kiadós pihenőre.

Igen, Jézus nagy családban élt. Bár ő volt az elsőszülött, Máriának és Józsefnek később más gyermekei is születtek. Nem tudjuk pontosan, hányan voltak, de a Biblia négy fivért említ név szerint: Jakabot, Józsefet, Júdást és Simont, valamint közelebbről meg nem határozott számú lánytestvért is (Mt 13,53–56).

Ha azt hitted, hogy a te családod dinamikája bonyolult, képzeld el, milyen lehetett Máriának és Józsefnek, amikor az egyik gyermekük kijelentette, hogy ő Isten Fia. Kétségtelen, hogy Jézust afféle „fekete báránynak” tartották a családban, és legalább egyszer az anyja és a fivérei elmentek oda, ahol éppen tanított, hogy megpróbáljanak észhez téríteni őt (Mk 3,31–35).

Minden bizonnyal Jézus testvérei kissé feszélyezve érezték magukat a viselkedése miatt, és amennyire tudjuk, életében egyikük sem követte őt, és nem is hitt benne. Halála után azonban mindannyian hívőkké váltak, ami erős érv a feltámadt Jézus mellett. Fivére, Jakab, aki életében különösen élesen bírálta őt, később Jeruzsálem első püspöke lett, megírta Jakab levelét, és végül mártírként adta életét a hitéért. Ez aztán a fordulat!

Nem kétséges, hogy Jézus testvéreinek feszengése részben a társaságának és az általa látogatott eseményeknek is szólt. Jézust olyan emberként ismerték, aki nem vetette meg az italt, különösen olyanok társaságában, akiket mások kissé kétes alakoknak tartottak.

Máté 11,19-ben ez áll: „Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és azt mondják: »Íme, egy falánk és borissza ember, a vámszedők és bűnösök barátja!«”

Igen, Jézus belső köréhez tartoztak vámszedők, prostituáltak és még olyan emberek is, akiknek meggyűlt a bajuk a törvénnyel – a szenvedélyes, korabeli buzgók, azaz zelóták. Időt töltött velük, vendégségbe ment hozzájuk, megosztotta velük az asztalát, és igazán szerette őket, minden feltétel nélkül. Pontosan ilyen ember volt.

Egészen megdöbbentő, de Jézusnak nem volt állandó helye, amit otthonnak nevezhetett volna. Magáról mondta: „A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania” (Mt 23,10–12). Miután Jézus feladta az ácsmesterséget, és elkezdett tanítani meg prédikálni, hátrahagyta az otthonát és a vele járó összes kényelmet.

Ehelyett mások kedvességére és vendégszeretetére támaszkodott, akik hittek az üzenetében. Utazásai során gyakran talált barátságos menedékre Márta, Mária és Lázár tágas otthonában Betániában, Jeruzsálem közelében. Az evangéliumok tanúsága szerint sokan megnyitották előtte az otthonukat. Egyes bibliatudósok még azt is feltételezik, hogy Simon Péterrel és családjával élhetett együtt Kapernaumban (Mt 8,14–15; 17,24–27).

Jézus nemigen tisztelte a társadalmi, kulturális vagy vallási konvenciókat. Sokkal jobban érdekelte az emberek megszólítása, szolgálata és segítése, és ha ehhez a hagyományokat kellett áthágni, hát úgy tette.

Számos tabut fel lehetne itt sorolni. Már említettem, hogy azok az emberek, akikkel Jézus érintkezett, nem számítottak méltónak egy tiszteletre méltó zsidó rabbihoz. A nőkkel szembeni viselkedése azonban különösen szembetűnő volt.

Lukács 10-ben Jézus megengedi egy Mária nevű nőnek (akkoriban úgy tűnik, rengeteg Mária volt!), hogy a lábaihoz üljön, miközben tanít. Első pillantásra ez megalázónak tűnhetne a nő számára, de valójában egy kiemelt pozíció volt: a tanítvány ült így a rabbi előtt. Ezzel egyenrangúvá tette a férfiakkal! Az a tény, hogy sok nő tartozott Jézus „belső köréhez”, kulturális forradalomnak számított.

Aztán Lukács 7-ben egy asszony lép Jézushoz, a bűnbánat könnyeivel áztatja a lábát, és a saját hajával törli meg – mindezt a farizeusok jelenlétében! Azokban az időkben a nőknek még beszélniük sem volt szabad a rabbikkal, nemhogy megérinteni őket. Ez óriási botrány volt! Jézus mégis gyengéden felsegíti a földről, és visszaadja méltóságát.

János 4,1–30-ban olvasható a történet Jézus és a szamáriai asszony rövid találkozásáról. Nemcsak nő volt, hanem egy olyan népcsoport tagja is, amelyet a zsidók általában mélységesen megvetettek. Jézus mégis beszélgetést kezdeményez vele, és olyan kegyelemmel fordul felé, amilyet valószínűleg még sosem tapasztalt.

És még hosszan sorolhatnám. Jézus sosem engedte, hogy a társadalmi elvárások gátat szabjanak a szeretetnek.

Legyünk teljesen világosak: Jézust bűnözőként végezték ki. Ezt azzal érte el, hogy újra és újra, szándékosan megszegte a kor vallási törvényeit – legalábbis a vallási vezetők szemében. Valójában azoknak az értelmezéseknek ment neki, amelyeket a vallási vezetők bizonyos bibliai parancsolatok köré építettek.

Jézus korának vallási vezetői szigorúan ragaszkodtak az úgynevezett sabbat, a szombatnap betartásához. Isten a pihenés napjaként rendelte el a szombatot – ami, ha engem kérdezel, nagyszerű ötlet.

A vallási vezetők azonban fogták ezt a jó és éltető elgondolást, és abszurd szabályok tömkelegével terhelték meg az embereket, hogy biztosítsák a tényleges pihenést: megszabták, mekkora távolságot lehet megtenni, mielőtt az „munkának” minősülne, mekkora terhet szabad vinni, és milyen ételt lehet készíteni. Még a vízforralás is tilos volt szombaton.

Így könnyen elképzelhető, mekkora felháborodást váltott ki, hogy Jézus sorozatosan megszegte a szombati tilalmakat. Valójában Jézus legalább hét csodáját szombaton hajtotta végre. Ahelyett, hogy örültek volna a gyógyulásoknak, a vallási vezetők dühöngtek amiatt, hogy Jézus a pihenés szent napján gyógyító „munkát” mert végezni. Jézus szembeszállt velük: „Szabad-e szombaton jót tenni vagy rosszat tenni, életet menteni vagy veszni hagyni?” Nem tudtak mit felelni, de legbelül forrtak a haragtól.

Jézus nem volt hajlandó felhagyni a jó cselekedetekkel pusztán azért, mert a hét egy bizonyos napjáról volt szó – és ezért törvényszegőnek bélyegezték.

„Az életük nem jó példa számotokra. Mondják, hogy mit tegyetek, de ők maguk nem teszik meg. Olyan nehéz szabályokat hoznak, amelyeket az embereknek nehéz megtartaniuk. Másokat kényszerítenek a betartásukra, ők maguk viszont egyetlen ilyen szabályt sem igyekeznek követni.” (Mt 23,3)

Ez volt Jézus figyelmeztetése az embereknek kora bizonyos vallási vezetőiről. Nem rejtette véka alá a véleményét. Átlátott rajtuk, és nevükön nevezte a dolgokat. És tudod mit? Az, hogy így kimondta az igazságot, végül az életébe került.

Persze végső soron a rómaiak végezték ki Jézust. De kora tiszteletreméltó, Bibliát forgató, istentiszteletre járó, szabálykövető vallási vezetői szolgáltatták ki a hatalomnak – erről ne legyenek illúzióid.

Mit tanulhatunk hát Jézusról ebből a tíz elfeledett tényből? Amikor végignézem ezt a listát, lenyűgöz az embersége – az, hogy mennyire közvetlenül ismerte a mindennapi emberi nehézségeket.

Egy olyan emberről beszélünk, aki gyermekként menekültként hagyta el hazáját. Egy olyan emberről, aki átélte a bonyolult családi viszonyokat és a testvérek közötti rivalizálást. Egy olyan emberről, akinek a keze kérges volt a szerszámok sokéves használatától. Egy olyan emberről, aki pontosan tudta, mit jelent meg nem értettnek, megvetettnek és elutasítottnak lenni. Olyan emberről, aki ismerte a fájdalmat, a szenvedést és a halált. Végső soron egy olyan személyről van szó, aki képes mélyen együttérezni az életünkkel – még ma is.

Nemcsak az embersége nyűgöz le, hanem az is, ahogyan megbirkózott az emberi léttel járó kihívásokkal, miközben megmutatta isteni természetét.

Elutasította kora mesterségesen felépített vallási rendszereit és struktúráit, és helyettük olyan kegyelmet és együttérzést árasztott, amely valóban isteni volt. Rendkívüli képességet mutatott a gyógyításra, a megbocsátásra, a helyreállításra, a szeretetre és az emberek feltétel nélküli elfogadására. Ha Jézus fő célja az volt, hogy megmutassa Isten szerető természetét, bátran kijelenthetjük, hogy ezt maradéktalanul teljesítette – sőt, még annál is többet.