Minden fegyveres konfliktus kitermeli a maga hőseit, de ugyanígy felszínre hozza a legkegyetlenebb árulókat is, akik minden erkölcsi gátlást levetkőzve fordulnak saját honfitársaik ellen.
A második világháború, a történelem legpusztítóbb vérontása sem volt kivétel. Amikor a náci Németország hadüzenet nélkül lerohanta a Szovjetuniót, a megszállók elképzelhetetlen szenvedést zúdítottak a helyi lakosságra, és olyan sötét korszak vette kezdetét, ahol az emberi élet fabatkát sem ért.
A német hadigépezet hamar kimutatta a foga fehérjét. A náci propaganda felsőbbrendűségi tudattal fertőzte meg a katonákat, akik a meghódított népeket puszta rabszolgának, vagy egyenesen kiirtandó tehernek tekintették. Mégis, a brutális valóság ellenére akadtak szép számmal olyan szovjet állampolgárok, akik hajlandóak voltak lepaktálni az ellenséggel – ki a puszta túlélés reményében, ki pedig aljas haszonlesésből.
Az árulók motivációi és szerepei változatosak voltak. Voltak, akik csupán a helyi közigazgatásban vállaltak adminisztratív munkát, mások viszont fegyvert fogtak, és beálltak a kollaboráns rendőrség vagy az átállt alakulatok soraiba, hogy saját honfitársaikat mészárolják le. Bár a németektől ezért cserébe extra fejadagot és egyenruhát kaptak, a lelkük mélyén pontosan tudták: mindent eladtak, ami valaha emberré tette őket.
A pszichológia jól ismeri a jelenséget: a bűntudat elfojtása gyakran vezet extrém szadizmushoz. A kollaboránsok sokszor még maguknál a náciknál is kegyetlenebbek voltak. Igyekeztek mindenkit besározni, mintha a puszta pusztítás igazolná a saját árulásukat. A német tisztek hamar felismerték ezt a sötét hajlamot, és előszeretettel bízták a legpiszkosabb feladatokat, a kivégzéseket és a fogolytáborok felügyeletét a saját népük ellen fordult árulókra.
Ezek az emberek valósággal őrjöngtek, ha valaki ellenállt annak az aljasságnak, amit ők már magukévá tettek:
„Egyszer láttam, ahogy két elfogott orosz katonát kínoztak. A kollaboránsok azt akarták, hogy a foglyok lőjék le egymást. Az egyiknek puskát nyomtak a kezébe, de ő ahelyett, hogy tüzelt volna, az árulók arcába köpött. Ekkor a két orosz pribék gondolkodás nélkül, hidegvérrel szitává lőtte mindkettőjüket...” (Egy 10 éves szemtanú, Szasa Luc tanúvallomásából, 1944. leningrádi archívum)
Ez a megrázó visszaemlékezés egy 1944-es nyomozás során bukkant fel, miután a szovjet csapatok visszafoglalták Pecsori városát. A helyi fotóműterem idős tulajdonosa egy csoportképet adott át a katonai elhárításnak (a hírhedt Szmersnek), amelyen első pillantásra pózoló német tisztek voltak láthatók. A sokat látott nyomozóknak azonban azonnal szemet szúrt egy apró, de annál beszédesebb részlet.
A fotón az egyik egyenruhás alak ugyanis egy jellegzetes orosz gombos harmonikát (bajant) tartott a kezében. A németek köztudottan a hagyományos, billentyűs harmonikát preferálták. Bár lehetséges lett volna, hogy csak egy zsákmányolt hangszerrel fotózkodik, a tapasztalt elhárítótisztek tudták: a képen látható férfi valójában egy honfitársuk, aki az ellenség egyenruhájába bújva szolgálja a megszállókat. A hajtóvadászat azonnal megindult.
A nyomok a Leningrád melletti Oregyezs településre vezettek. Itt került sor arra a drámai szembesítésre, amikor a korábban idézett kisfiú, Szasa elé tették a megtalált fényképet.
„A nyomozó az asztalra tette a képet, és halkan csak ennyit kérdezett: 'Ismered valamelyiküket?'. A tiszt később elmondta, élete végéig kísérteni fogja a jelenet. A kisfiú reszketve hajolt a papír fölé. Az ujja lassan elindult a fotón, majd rábökött az egyik arcra. A szemeiben puszta rettegés tükröződött, ahogy hirtelen, torkából szakadva felkiáltott: 'Ő az! Ő lőtte le őket! Ő az a gyilkos!'...”
Szasa vallomása átszakította a gátat, és a faluban egyre több túlélő mert beszélni. Kiderült, hogy a fotón szereplő »német« katonák jelentős része valójában gátlástalan orosz kollaboráns volt. A nyomozás során sikerült azonosítani a legbrutálisabb elkövetőket, köztük a csoport legkegyetlenebb hóhérát, Vaszilij Dolint, akik besúgóként és kivégzőként szolgálták ki a nácikat, minden emberi mivoltukat levetkőzve.
Összességében kiderült, hogy a fényképen a német Biztonsági Szolgálat (SD) helyi tábori csendőrségének hírhedt büntetőosztaga, a »Hans Hasselblach-csoport« pózolt. A szovjet hatóságok megesküdtek, hogy a csoport minden élő tagját felkutatják és bíróság elé állítják. Ami a leginkább megdöbbentette a nyomozókat, hogy a levéltári iratok szerint még ebben a velejéig romlott társaságban is akadtak, akiknek egy idő után túl sok volt a vérontás:
„A Hasselblach-csoportban az elmúlt hónapban öt olyan munkatársat azonosítottak, akik megtagadták a parancsok teljesítését, vagy vonakodtak civileket kivégezni. Őket a csoport magját alkotó fanatikusok elrettentő példaként, azonnal agyonlőtték.” (Részlet a korabeli titkosított német jelentésekből)
A háború lezárása után, a történelem groteszk fintoraként a Hasselblach-csoport legkegyetlenebb tagjai közül sokan egyszerűen felszívódtak, és elkerülték a felelősségre vonást. Néhányan olyan mesterien hamisították meg a papírjaikat, hogy a szovjet hadseregben szolgáltak tovább, mások tisztes családapaként éltek a civil életben. Voltak, akik nevetségesen enyhe büntetéssel megúszták a számonkérést, míg a legdörzsöltebbek nyugatra – Németországba vagy a tengerentúlra – menekültek.
Az igazságszolgáltatás malmai lassan őröltek. Elsőként Nyikolaj Lisznyevszkijt fogták el, aki bevallotta, hogy 1945 tavaszán amerikai fogságba esett. Egykori tettestársairól nem sokat tudott, de egy érdekes részletet elárult: az amerikai hírszerzést élénken érdekelte a csoport fentebb említett hóhéra, Vaszilij Dolin. Lisznyevszkijből több információt már nem tudtak kiszedni, ugyanis röviddel a kihallgatása után a cellájában önkezével vetett véget az életének.
Később egy másik tagra, Valentin Gildenbrantra is rábukkantak, aki egy álnév mögé bújva Brüsszelben élt, és – ami a legszürreálisabb – egy menekülttáborban tanított gyerekeknek testnevelést. A szovjetek kiadatási kérelmét azonban a nyugati szövetségesek formai okokra hivatkozva kerek perec elutasították.
A szovjet elhárításban ekkor állt össze a kép. Miért védték a szövetségesek ilyen hevesen ezeket a tömeggyilkosokat? Visszagondolva Lisznyevszkij vallomására, logikusnak tűnt a feltételezés: az amerikai hírszerzés, a CIA elődje, minden bizonnyal beszervezte Dolint és társait. Az egykori nácikollaboránsokat a kiéleződő hidegháborúban tökéletesen fel tudták használni a Szovjetunió elleni kémjátszmákban.
Egy ilyen sötét múltú háborús bűnös beszervezése gyerekjáték volt a nyugati titkosszolgálatoknak: elég volt csak megzsarolniuk azzal, hogy ha nem működik együtt, azonnal átadják a szovjeteknek. Bár mindez ekkor még csak feltevés volt, a hatóságok országos hajtóvadászatot indítottak Vaszilij Dolin ellen, aki a feltételezések szerint alvó ügynökként térhetett vissza hazájába.
Dolin története igazi történelmi thriller. Egy kis orosz faluban született, asztalosként dolgozott, belépett a Komszomolba, és a helyiek visszaemlékezései szerint sosem vetette meg az italt. 1940-ben bevonult a flottához, a háború kitörésekor pedig a leningrádi fronton harcolt, ahol német fogságba esett. Ezután az élete sötét fordulatot vett:
„1941 telén Dolin váratlanul hazasétált a faluba. Azt mondta, a németek egyszerűen elengedték. Az édesanyja sírva könyörgött neki, hogy meneküljön az erdőbe a partizánokhoz, nehogy besorozzák, de ő hidegen csak annyit válaszolt: »ne üsd bele az orrod abba, ami nem a te dolgod«. Másnap reggel már a német parancsnokságon dolgozott...” (Részlet a bírósági aktákból, egy korabeli szemtanú vallomása)
A nyomozók közben elfogták a csoportkép egy újabb szereplőjét, Mozovecet. Ő megerősítette a legrosszabb gyanút: Dolin nem egy egyszerű besúgó volt. A nácik fantáziát láttak a gátlástalan férfiban, és beiskolázták a hírhedt Abwehr (a német katonai hírszerzés) kiképzőközpontjába. Dolin hivatásos diverzánsként és gyilkosként végzett, akit a frontvonal mögött, mélyen a szovjet területeken vetettek be.
A háború után Dolin valóságos kaméleonként élte túl az éveket. Folyton álneveket használt, rendszeresen váltogatta a lakóhelyét, és a legkülönfélébb munkákat vállalta az ország különböző pontjain: volt rakodómunkás a Donyec-medencében, villanyszerelő Pszkovban, és lakatos Észtországban. Mindent megtett, hogy a radar alatt maradjon.
A profi kiképzést kapott egykori ügynököt szinte képtelenség volt sarokba szorítani. Kétszer ugyan lekapcsolták kisebb bolti lopásokért és garázdaságért, de a rendőrség nem gyanította, hogy egy keresett háborús bűnös ül a cellában, így hamar elengedték. Bújócskája során gátlástalan többes életet élt: legalább három különálló családot alapított, feleségei és gyermekei pedig mit sem sejtettek egymásról, sem pedig a családfő véres múltjáról.
A hurok végül évtizedekkel később, a Távol-Kelet egy isten háta mögötti falujában szorult meg a nyakán, ahol egy sertéstelepen húzta meg magát. Amikor a különleges alakulatok rátörték az ajtót, a férfi arcizmai sem rezdültek. Leningrádba szállították, de a hírhedt hóhér az utolsó pillanatig profiként játszotta a szerepét:
„Soha nem öltem meg senkit... A majorságban csak gazdasági feladatokat láttam el. Jó asztalos vagyok, tudok a fával bánni, a németek pedig ezt megbecsülték. Ennyi a bűnöm.” (Részlet Vaszilij Dolin kihallgatási jegyzőkönyvéből)
Dolin hónapokon át ült a kihallgatótisztekkel szemben, és a legmegdönthetetlenebb archív fotók és tanúvallomások súlya alatt is rezzenéstelen arccal hazudott. Tagadta a gyilkosságokat, tagadta az Abwehr-képzést, és hevesen tiltakozott az ellen is, hogy az amerikaiak valaha is beszervezték volna.
Amikor már tucatnyi túlélő azonosította, taktikai okokból beismert egyetlen kivégzést, de azt is a németek kényszerítésére fogta. A zsákmányolt náci akták azonban feketén-fehéren bizonyították, hogy Dolin neve ott szerepelt a kivégzőosztagok önkéntes hóhérai között. Amikor ezzel szembesítették, az egykori gyilkos a legszánalmasabb kifogáshoz nyúlt: azt állította, hogy a fegyvere »félrehordott«, így a sortűznél biztosan a mellette állók golyói ölték meg az áldozatokat, nem az övéi.
A szovjet hadbíróságot nem hatotta meg a cinikus védekezés. Bár a CIA-kapcsolatot sosem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani, a hazaárulás és a tömeggyilkosságok miatt a sorsa megpecsételődött. Vaszilij Dolint halálra ítélték. A férfi, aki korábban gátlástalanul gyilkolta a saját honfitársait, az utolsó heteiben tucatjával írta a könyörgő kegyelmi kérvényeket Moszkvába – mindhiába. 1966 nyarán a kivégzőosztag golyója vetett véget az életének.
A történelem azonban ritkán szolgáltat tökéletes igazságot. A fényképen szereplő háborús bűnösök egy része sosem állt bíróság elé. Az Egyesült Államok például több egykori kollaboránst is befogadott és védelmezett a hidegháborús érdekek miatt, megtagadva a kiadatásukat. Mégis, a nyugatra szökött árulók élete sem volt fenékig tejfel: a szovjet hírszerzés gondoskodott róla, hogy a nyugati sajtó időről időre megkapja a terhelő aktáikat. A csoport egyik Belgiumban bujkáló tagja például egy ilyen leleplező botrány után kénytelen volt Franciaországba szökni, ahol végül egy bányában, nyomorban és kimerültségben halt meg.
Egy másik társuk, a korábban profi labdarúgó Pavel Makarov Angliában próbált szerencsét, és tehetsége révén már egy hajszálra volt attól, hogy a Manchester United játékosa legyen. Ám amikor a szovjet elhárítás célzottan kiszivárogtatta a náci múltját a brit lapoknak, a futballkarrierje azonnal kettétört, ő maga pedig örökre eltűnt a nyilvánosság elől.
Bár a történelem viharaiban sok vérszomjas kollaboránsnak sikerült elkerülnie a kötelet és álnév mögé bújva leélnie az életét, egy dolgot sosem tudtak maguk mögött hagyni. A sötét múlt árnyéka, a lebukástól való állandó, gyomrot összerántó rettegés és az elárultak kísértetei egészen az utolsó szívdobbanásukig velük maradtak.
