A modern tudósok nem győznek meglepni minket furcsa, látszólag nem különösebben hasznos kutatásokkal. Nemrég például a mesterséges intelligencia fejlesztéseit felhasználva meghatározták az egészség szempontjából legjobb öltözék ideális kialakítását: harang alakúnak és természetes anyagból készültnek kell lennie.
Az ideális öltözék modellje
A harang alakú öltözék nem új ötlet. A számítógépnek feltették a kérdést, milyen az ideális „öltözék”, és a modell részleteit is megadta: az öltözéknek lefelé kell bővülnie, kellően hosszúnak kell lennie, átlapolt hasítékkal kell rendelkeznie (vagyis a hasíték két részének fednie kell egymást), és nem túl vékony anyagból kell készülnie.
Ennek a kialakításnak határozottan van gyakorlati haszna: a harang alakú öltözék nyugalomban szinte az egész testet fedi, megtartja a meleget és kizárja a hideget. Mozgás közben viszont a „harang” hasítéka szétnyílik, így szellőzést biztosít, és elvezeti a fölösleges hőt és nedvességet.
Érdekesség, hogy sok évvel ezelőtt pontosan ilyen praktikus viseletben jártak mindazok, akik a mérsékelt égövben vagy annál valamivel hidegebb tájakon éltek. Ez az egyedülálló tulajdonságokkal bíró „harangruha” nem volt más, mint egy hosszú köpeny, amilyeneket az antik és középkori festményeken látunk. A köpenyeket az akkori idők legmelegebb anyagából, gyapjúból varrták.
A harang alakú öltözéknek máig fennmaradt változatai is voltak: hasonló szabású például a skót kilt, az a bizonyos kockás „szoknya”, amelyet Skócia hegyvidéki népei viseltek.
A „nagy” és a „kis” kilt
A kilt történelmileg egyáltalán nem szoknya. Sokkal inkább egyfajta sajátos, kissé más szabású „köpeny”. Téglalap alakú szövetdarabból készül, és hasítékkal, átlapolással kialakított „harangformája” van. A derék, a csípő és a lábak köré tekerik, és csatos derékszíjak tartják a helyén. A felső részét viszonylag enyhe időben a bal vállon vetik át, hidegben pedig a fejet és a vállakat takarják be vele. A kilt alsó részét redőkbe szedik, kialakítva magát a szoknyát. Az angol – más források szerint skandináv eredetű – „kilt” szó szó szerint azt jelenti: „becsavarni” vagy „betakarni”.
Kezdetben teljesen érthető volt, hogy a kilt a skótok fő viseletévé vált: a nadrággal ellentétben nem akadályozza a mozgást, ami rendkívül fontos a hegyekben tett hosszú vándorlások során. Ráadásul Skócia éghajlata mérsékelt óceáni. Az év nagy részében ebben a túlnyomórészt hegyvidéki országban hideg és szeles az idő, az időjárás pedig akár tízszer is változhat egyetlen nap alatt. Ezért a „nagy kilt”, vagyis a „feileadh beag”, bizonyult a legoptimálisabb választásnak. A „nagy kilt” hossza elérte a 3–9 métert, szélessége pedig az 1,5–3 métert. Nem korlátozta a mozgást, hálózsákként is használható volt, védett a széltől, az esőtől és a hótól, mindemellett gyorsan száradt.
A nagy kilt viselése azonban nem mindenkinek volt kényelmes: mégiscsak egy meglehetősen nehéz, terjedelmes darabról volt szó, még ha meleg is volt. A 17. századra, amikor a korábbi hegyvidékiek közül sokan már gyárakban és üzemekben kezdtek dolgozni, a katonáknak pedig sokat kellett menetelniük, a „feileadh beag”-ot felváltotta a „feileadh mor”, azaz a kis kilt. A nagytól hosszában és a felső rész hiányában tért el, és egy „sporran” nevű kis táskával egészült ki.
Hogyan nem fáztak a skótok a kiltben alsónemű nélkül?
Történelmileg a kiltet – mind a nagyot, mind a kicsit – a hegyvidékiek bármiféle alsónemű nélkül viselték. Sőt mi több: amikor a 16. században már tömegesen kezdték gyártani a vászon alsóruházatot, tilos volt a kilt alatt viselni, ahogyan bármilyen alsótestre tekert ruhadarabot is. A „hegyi harcosok” mégis rendkívül ritkán kaptak megfázást. Hogyan sikerült ez nekik?
A gyapjúkilt, amelyet tartánból (természetes kockás gyapjúszövetből) készítettek, nemcsak meglepően meleg volt, hanem szinte teljesen vízhatlan is. Eső esetén is száraz maradt a testtel érintkező belső része. Ha viszont egy felföldi figyelmen kívül hagyta az alsónemű viselésének tilalmát, magára vethetett: a pihenés alatti reggeli harmat vagy egy hegyi folyón való átkeléskor a folyóvíz hamar átitatta a vászongatyát, és ekkor a férfitest legsebezhetőbb részei átfagyhattak.
Meglepő módon a kis kilt meztelen testre történő viselésének hagyománya még az első világháború idején is fennmaradt. A felsőbb vezetés szigorúan ügyelt a parancs betartására. A sorakozók során, néha teljesen váratlanul, a tisztek egy golfütőre ragasztott tükröt használtak, hogy ellenőrizzék, minden „szabályszerű-e” a katonák „szoknyája” alatt. Az alsónemű nélküli kilt hagyományával már a második világháború közeledtével hagytak fel, amikor a skót katonák már nadrágos egyenruhát öltöttek. Ebben valószínűleg szerepet játszott a globalizáció és a katonai egyenruhák egységesítésére való törekvés.
A szóbeszéd szerint 1935-ben még egy tréfás szabályt is bevezettek: aki alsóneműt visel a kilt alatt, az tartozik valakinek két korsó sörrel.
Napjainkban a kilt továbbra is a skót identitás szimbóluma, a hagyományos, az ünnepi és akár az esküvői öltözék része. Igaz, egyre gyakrabban kevertszálas anyagból varrják, és többnyire alsóneműt is vesznek alá.
