A modern tudósok nem győznek meglepni minket furcsa, látszólag nem különösebben hasznos kutatásokkal. Nemrég például a mesterséges intelligencia segítségével meghatározták az egészség szempontjából legideálisabb öltözéket: eszerint harang alakúnak és természetes anyagból készültnek kell lennie.
Az ideális öltözék modellje
A harang alakú öltözék valójában nem új ötlet. Miután a számítógépnek feltették a kérdést, hogy milyen az ideális ruhadarab, a gép megadta a modell részleteit: az öltözéknek lefelé bővülnie kell, megfelelő hosszúságúnak kell lennie, átlapolt hasítékkal kell rendelkeznie (vagyis a hasíték két részének fednie kell egymást), és nem készülhet túl vékony anyagból.
Ennek a kialakításnak határozottan megvan a maga gyakorlati haszna: a harang alakú öltözék nyugalmi állapotban szinte az egész testet elfedi, megtartja a meleget és kizárja a hideget. Mozgás közben viszont a „harang” hasítéka szétnyílik, ami megfelelő szellőzést biztosít, és elvezeti a felesleges hőt, illetve nedvességet.

Érdekesség, hogy sok évszázaddal ezelőtt pontosan ilyen praktikus viseletben jártak mindazok, akik a mérsékelt égövben, vagy annál valamivel hidegebb tájakon éltek. Ez az egyedülálló tulajdonságokkal bíró „harangruha” nem volt más, mint egy hosszú köpeny – pontosan olyan, amilyeneket az ókori és középkori festményeken is láthatunk. A köpenyeket az akkori idők legmelegebb anyagából, gyapjúból varrták.
A harang alakú öltözéknek máig fennmaradt változatai is léteznek: hasonló kialakítású például a hagyományos skót kilt, vagyis az a bizonyos kockás „szoknya”, amelyet Skócia hegyvidéki lakói viseltek.

A nagy és a kis kilt
A kilt történelmileg egyáltalán nem szoknya, sokkal inkább egyfajta sajátos, kissé rendhagyó szabású köpeny. Téglalap alakú szövetdarabból készült, és a hasítéknak, illetve az átlapolásnak köszönhetően vette fel a már említett „harangformát”. A derék, a csípő és a lábak köré tekerték, majd csatos bőrövekkel rögzítették. Felső részét enyhébb időben a bal vállukon vetették át, hidegben viszont a fejüket és a vállukat is betakarták vele. A kilt alsó részét sűrű redőkbe szedték, ezzel alakítva ki magát a „szoknyát”. Az angol – más források szerint skandináv eredetű – kilt szó szó szerint azt jelenti: becsavarni vagy betakarni.
Teljesen érthető, hogy a kilt miért vált a skótok első számú viseletévé: a nadrággal ellentétben nem akadályozta a mozgást, ami a hegyekben tett hosszú vándorlások során létfontosságú volt. Skócia ráadásul mérsékelt óceáni éghajlattal rendelkezik, így a túlnyomórészt hegyvidéki országban az év nagy részében hideg és szeles az idő, és egyetlen nap alatt akár többször is gyökeresen megváltozhat az időjárás. Erre a kihívásra a „nagy kilt”, vagyis a feileadh mòr bizonyult a legtökéletesebb megoldásnak. A nagy kilt hossza elérhette a 3–9 métert, szélessége pedig az 1,5–3 métert. Nem korlátozta a mozgást, éjszaka hálózsákként is funkcionált, megbízhatóan védett a széltől, az esőtől és a hótól, ráadásul hamar meg is száradt.

A nagy kilt viselése azonban nem mindenkinek volt kényelmes: elvégre egy meglehetősen nehéz és terjedelmes darabról beszélünk, még ha kiválóan melegített is. A 18. századra, amikor a hegyvidékiek egy része már manufaktúrákban dolgozott, a katonáknak pedig hosszú távokat kellett menetelniük, a feileadh mòrt lassan felváltotta a feileadh beag, vagyis a kis kilt. Ez csupán abban tért el a nagy elődjétől, hogy rövidebb volt, hiányzott a felső, vállon átvethető része, és egy „sporran” nevű hagyományos bőrtáskával egészítették ki.
De vajon hogyan nem fáztak meg a skótok alsónemű nélkül?
Történelmileg a kiltet – mind a nagyot, mind a kicsit – a hegyvidéki klánok tagjai alsónemű nélkül viselték. Sőt mi több: hiába kezdték el a 16. századtól egyre tömegesebben gyártani a vászon alsóruhákat, a kilt (vagy bármilyen más alsótestre tekert ruhadarab) alatt szigorúan tilos volt ilyesmit hordani. A zord időjárás ellenére a „hegyi harcosok” mégis rendkívül ritkán fáztak meg. De vajon mi volt a titkuk?

A hagyományos tartánból (vagyis sűrű szövésű, kockás gyapjúszövetből) készült kilt nemcsak meglepően meleg volt, hanem szinte teljesen vízhatlan is. Még egy kiadós esőzés során is csontszáraz maradt a testtel közvetlenül érintkező belső felülete. Ha viszont egy hegyvidéki skót fittyet hányt a szabályokra, és mégis alsónadrágot húzott, hamar megjárta: a hajnali harmatban vagy egy hegyi patakon való átkeléskor a jéghideg víz pillanatok alatt átitatta a vászongatyát, így a férfiak legsebezhetőbb testrészei könnyedén átfagyhattak volna.
Meglepő módon a kis kilt meztelen testre történő felöltésének hagyománya egészen az első világháborúig fennmaradt, a felsőbb vezetés pedig szigorúan meg is követelte a szabály betartását. A reggeli sorakozók során a tisztek egy golfütő végére ragasztott apró tükörrel néha még azt is leellenőrizték, hogy a katonák „szoknyája” alatt minden szabályszerű-e. Az alsónemű nélküli kiltes egyenruhákat végül a második világháború közeledtével nyugdíjazták, és a skót katonák is hagyományos nadrágos egyenruhát kaptak. Ebben minden bizonnyal komoly szerepet játszott a globális hadviselés megváltozása és a katonai egyenruhák egységesítésére való törekvés is.
A városi legendák szerint a katonák körében még egy tréfás házi szabály is élt abban az időben: aki lebukott, hogy alsóneműt hord a kiltje alatt, az két korsó sörrel tartozott a többieknek.
Napjainkban a kilt továbbra is a skót nemzeti identitás egyik legfőbb szimbóluma, amely a hagyományos ünnepi, vagy éppen az esküvői öltözékek elengedhetetlen része. Igaz, manapság már sokszor kevertszálas anyagokból varrják, és a viselői a legtöbb esetben már alsóneműt is húznak alá.



