Bár úgy tűnhet, mintha csak a régi orvosi szakkönyvek egyik bizarr fejezete lenne, egy évszázad elteltével ez a kór ismét visszatért a harcterekre. Nem kíméli sem az újoncokat, sem a veteránokat – számára teljesen mindegy, hogy a győztes vagy a vesztes oldalon állsz.
A hírhedt „lövészároklábról” van szó: pontosan arról a betegségről, amely az első világháború nyirkos árkaiban tizedelte a katonákat. A baj nem a golyózáporral, hanem az esővel és a sárral érkezik, és a legéleterősebb embereket is képes egy életre rokkanttá tenni.
Nedves csapda a lábaknak
A „lövészárokláb” a lábfej szöveteinek elhalásos károsodása, amelyet a tartós nedvesség és a hideg – jellemzően 0 és 15 °C közötti – együttes hatása okoz. Míg a közeli rokona, a fagyás metsző hideget és szelet követel, ennek a kórnak más a mechanizmusa. A lövészárkok fagypont feletti, dagonyás sara ugyanis tökéletesen csapdába ejti a nedvességet, és egyszerűen nem engedi megszáradni a lábat.
A folyamat pofonegyszerű, de annál kegyetlenebb: a bakancsba zárt, átázott lábak folyamatos nyirkosságnak és mozdulatlanságnak vannak kitéve. A talp és a lábfej erei a hő megőrzése érdekében összehúzódnak, a vérkeringés pedig szinte teljesen leáll. A sejtek így nem jutnak oxigénhez, és szépen lassan elhalnak.
A fagyástól való eltérés ugyan árnyalt, de sorsdöntő: a lövészároklábnál éppen a nyirkos, de fagypont feletti hőmérséklet a legveszélyesebb. Ilyen körülmények között a bőr gyorsan felázik és rendkívül sebezhetővé válik, a szövetek pedig szinte a szemünk láttára roncsolódnak. Nagyjából 10–14 óra elteltével a katona zsibbadást és furcsa bizsergést kezd érezni. Ezt követően vizenyők, ödémák alakulnak ki, a bőr vészesen felduzzad, majd megreped, és tátongó sebeket hagy maga után.
Első világháború: a meg nem tanult lecke
A kór rendszerszintű pusztításával a világ először az első világháború idején szembesült.
A 19. századig a katonák nem ültek hónapokig derékig a sárban. Az újfajta, állóháborús taktika és Flandria ragadós sara azonban megtette a magáét. A statisztikák még ma is megdöbbentőek: 1915-ben egyedül a brit hadseregben 20 ezer esetet regisztráltak. A katonák lába szabályosan elrohadt az átázott bakancsokban, és sokáig senki sem tudta, mit kezdjen ezzel a rémálommal.
A tragédia valódi mértéke azonban csak a háború végén vált világossá. A lövészárokláb az amerikai hadseregben 2 ezer, míg a brit seregben 75 ezer katonát tett harcképtelenné, sok esetben pedig az életüket is követelte. És mindezt nem a golyók vagy a gránátok okozták, hanem a puszta nyirkosság és a sár.
1918-ban, hosszas kísérletezések után a brit hadsereg végül bevezette az úgynevezett „tábori csizmát” – egy speciális, magas szárú lábbelit, amely szinte térdig ért. Milliók számára azonban ez az intézkedés már túl későn érkezett.
Modern történelem: amikor a pokol visszatér
A háborúk azonban hajlamosak megismételni önmagukat, és ez alól a lövészárokláb sem volt kivétel. 1982-ben, a Falkland-szigetekért vívott brit–argentin konfliktus során a betegség ismét hallatott magáról: a harcok alatti összes személyi veszteség mintegy 14 százalékáért ez a kór felelt.
Hasonló poklot jártak meg az amerikai tengerészgyalogosok a vietnámi háborúban, ahol a katonák sokszor hetekig gázoltak a rizsföldek meleg vizében. A betegség ott a „trópusi immerziós láb” (dzsungel-láb) nevet kapta. Bár a környezet más volt, lényegében ugyanaz a roncsoló, felázásos és ödémás folyamat ment végbe, mint az első világháború lövészárkaiban, csak épp trópusi kiadásban.
Amputáció vagy halál?
Mi történik a felázás után? Először a lábak elzsibbadnak, majd vízhólyagok sokasága borítja el őket, és a végtag a felismerhetetlenségig feldagad. A legálnokabb az egészben azonban az, hogy a kezdeti szakaszban a fájdalom szinte teljesen hiányzik: az elszorult idegek és erek miatt a beteg egyszerűen már nem is érzi a saját lábfejét.
Ám amint beköszönt az „enyhülés” és a vérkeringés újra beindul, elszabadul a pokol. A fájdalom ilyenkor annyira elviselhetetlenné válik, hogy a beteg nemritkán az eszméletét is elveszíti a kíntól. Elhanyagolt esetekben ráadásul üszkösödés (gázgangréna) lép fel; a szövetek rohadni kezdenek és megtelnek méreganyagokkal.
Szakszerű orvosi ellátás – időben elvégzett amputáció vagy intenzív terápia – nélkül a lövészárokláb szövődményeiből fakadó halálozási arány szinte 100 százalékos.
Hogyan lehet védekezni ellene?
A megelőzés elméletben fájdalmasan egyszerű, a frontvonalon viszont szinte lehetetlen küldetés: a lábakat minden áron szárazon és tisztán kell tartani. Ehhez naponta 3–4 pár váltózoknira lenne szükség (melyeket a katonák gyakran a testükön, például a hónaljuk alatt kénytelenek szárítani), valamint speciális víztaszító krémeket, impregnálószereket kellene alkalmazni.
Emellett kerülni kell a dohányzást és a koffeint is (mivel a nikotin és a koffein egyaránt érösszehúzó hatású, ami sokszorosan felgyorsítja a szövetelhalást). Ha a láb már károsodott, csak lassan, fokozatosan szabad felmelegíteni, szigorúan óvva a nyílt lángtól és a túlzott hőtől, a végtagot pedig a duzzanat enyhítése érdekében fel kell polcolni.
A legfontosabb „orvosság” azonban csupán ennyi: egyetlen pár száraz lábbeli, és a lehetőség, hogy a katona legalább kétnaponta egyszer levehesse a vizenyős, sáros bakancsát. Első pillantásra ez természetes dolognak tűnik – egy lövészárokban azonban olyan luxus, ami csak keveseknek adatik meg.
