Képzeld el: nyolcszázezer évet ugrasz előre az időben, és egy olyan Földre érkezel, ahol végre úgy tűnik, gondtalanul lehet élni. Körös-körül zöldellő táj, az emberek sétálgatnak, gyümölcsöt esznek és szórakoznak. Senki sem siet munkába, nem háborúzik az erőforrásokért, és senki sem követeli egy újabb számla befizetését.
Igaz, e csodálatos világ lakói rettegnek a sötétségtől. A föld alatt gépek zúgnak, éjszakánként pedig hatalmas szemű, sápadt lények másznak elő onnan. Néha a megjelenésük után a felszíni lakók egyike eltűnik, de a többiek inkább hallgatnak erről.
Első pillantásra Az időgép egy egészen megszokott történetet mesél el: szimpatikus embereket föld alatti szörnyetegek terrorizálnak.
A morlockok eredete azonban jóval kényelmetlenebbé teszi ezt a képet. Különösen akkor, amikor kiderül, miért hagyják egyáltalán a zsákmányukat ilyen felhőtlenül élni.
A jövő, amelyben az emberiség túlságosan kényelmesen berendezkedett
H. G. Wells regényében az időutazó a 802 701. évbe érkezik meg. A civilizáció hihetetlen vívmányaira számít, ám apró, törékeny lényekkel találkozik, akiket eloiknak neveznek. Barátságosak, szépek, és olyan gyerekekre hasonlítanak, akik felnőttek nélkül kaptak meg egy egész világot.
Az eloik hatalmas építmények és a korábbi civilizáció maradványai között élnek. Szinte semmit sem tudnak a körülöttük lévő világról, a bonyolult kérdések iránt gyorsan elveszítik az érdeklődésüket, az idejüket pedig játékkal töltik. Az ősök vívmányai szó szerint a lábuk előtt hevernek, de senki sem akarja megérteni ezt az örökséget.
Az utazó eleinte egy meglehetősen tetszetős magyarázatot talál. Az emberiség legyőzte a betegségeket és az éhezést, megteremtette a biztonságot, és megszabadult a nehéz fizikai munkától. Ha pedig minden szükséges dolog már rendelkezésre áll, látszólag nincs különösebb ok az erőlködésre sem.
Hamarosan azonban szembetűnővé válik, milyen messzire vezetett ez a gondatlanság. Amikor egy Weena nevű lány fuldokolni kezd a vízben, a többi eloi meg sem próbálja megmenteni. Csak az időutazó ugrik a vízbe, akinek más halála még mindig olyan esemény, amely beavatkozást kíván.
Ebben a jövőben az emberek elfelejtettek megküzdeni a veszéllyel. Hozzászoktak ahhoz, hogy mindent készen megkapnak, és fokozatosan elveszítették azokat a képességeket, amelyekkel az őseik egykor felépítették a civilizációt. Még a kíváncsiság is feleslegesnek bizonyult: minek bármit is kideríteni, ha a holnap éppolyan kényelmesnek ígérkezik, mint a mai nap?
Ki gondoskodott erről a paradicsomról?
A csodálatos jövőnek van egy különös gazdasági problémája. Az eloik ruhát viselnek, de senki sem készíti azt. Olyan javakat élveznek, amelyeknek eredete egyáltalán nem érdekli őket, a felszín alatt pedig folyamatosan működik valamilyen gépezet.
A rejtély nyitja a mély aknákban és alagutakban rejlik. Ott élnek a morlockok, akik a föld alatti berendezéseket működtetik. Miután meglát egyet közülük, az időutazó alig tudja elfogadni az egyszerű tényt: ez a lény szintén az emberiség leszármazottja.
Több százezer év alatt az emberek két külön fajra szakadtak. Az egyik a felszínt népesítette be, és hozzászokott az élvezetekhez. A másik a föld alá kényszerült, ahol tovább dolgozott, és alkalmazkodott a napfény nélküli élethez.
Wells kora társadalmi berendezkedését vitte végig a legriasztóbb végkifejletig. Míg a tehetős réteg gyönyörű házakban és kertekben élvezte a napjait, a munkások bányákban, gyárakban és zsúfolt negyedekben élték le az életüket. Sci-fi nélkül is hatalmas távolság feszült közöttük, holott mindkét csoport még ugyanahhoz a fajhoz tartozott.
Az időgépben ez a távolság nemzedékek ezrein keresztül növekszik. A termelés egyre mélyebbre szorul a föld alá, és vele együtt az emberek is odalent kötnek ki. A felszínre jutás kiváltsággá válik, a lenti élet pedig lassanként örökletes végzetté alakul.
Képzelj el egy családot, amelynek minden nemzedéke a föld alatt születik, a föld alatt dolgozik, és szinte soha nem látja a napot. Fent eközben más családok élnek, akiknek mindez biztosítja a kényelmet. Hatalmas időtávlat elteltével a különbségek már a leszármazottaik testében is megrögzülnek.
Így alakulnak ki a morlockok és az eloik. Az emberiség szó szerint két külön fajt nevel ki a két különböző életformából, a gazdagok és szegények közötti megosztottság pedig biológiai formát ölt.
Miért váltak a morlockok ilyen rémisztővé?
A regénybeli morlockok jelentősen különböznek a 2002-es filmadaptáció robusztus szörnyeitől. Wells művében kistermetűek, sápadtak, világos szőr fedi őket, és rendkívül fürgék. Mozgásuk hol majomra, hol pókra emlékezteti az utazót, és villámgyorsan képesek leereszkedni a sötét aknákba.
Hatalmas szemük segít nekik eligazodni ott, ahol egy átlagos ember semmit sem látna. Az erős fény viszont szenvedést okoz nekik: még egy meggyújtott gyufaszál is visszavonulásra készteti a morlockokat. Ami az időutazó számára csupán gyenge fényforrás, a föld alatti lakónak komoly fegyverré válik.
Minden egyes félelmetes vonásuk azokhoz a körülményekhez kötődik, amelyekben az őseik éltek. A sápadtság, a fényérzékenység és az alagutakban való mozgás képessége egy olyan lény alakjában áll össze, amely számára a felszín már rég idegen közeggé vált.
A morlockok mindeközben megőrizték gyakorlati készségeiket. Karbantartják a gépeket, összehangoltan cselekszenek, és képesek csapdát állítani az embernek. Az ellopott időgépet egy szfinx talapzatába rejtik el, majd csaliként használják a tulajdonosa számára.
Emberi mércével mérve mindkét ág hanyatláson ment keresztül. Az eloik elveszítették erejüket és önállóságukat, a morlockok pedig olyan alvilági lényekké váltak, akiknek élete a megszokott munka és az élelemszerzés körül forog. Ám az utóbbiakban maradt annyi kezdeményezőkészség, hogy kihasználják a szomszédaik tehetetlenségét.
Miért etették a morlockok azokat, akiket később felfaltak?
Az időutazó eleinte szolgáknak gondolja a morlockokat. A felállás ismerősnek tűnik: fent élnek az urak, lent dolgoznak azok, akik fenntartják a létezésüket. Az eloik éjszakától való rettegése azonban fokozatosan megdönti ezt a magyarázatot.
A morlockok a felszíni lakókra vadásznak, és megeszik őket. Eközben továbbra is ellátják az eloikat ruházattal, és fenntartják megszokott életüket. Olyan rendszer alakul ki, amelyben a jövőbeli áldozat eltartása tökéletesen megfér a későbbi megölésével.
Egy ember számára ez a társítás rémisztőnek tűnik. Egy állattartó számára viszont nincs benne semmi meglepő: a jószágnak biztosítják azokat a feltételeket, amelyek között élhet és szaporodhat. A zsákmány jóléte segít fenntartani az élelemforrást.
Amikor a korábbi húsforrások kimerültek, a morlockok a védtelen felszíni lények felé fordultak. A kiszolgálásuk régi beidegződése megmaradt, de e viszony értelme gyökeresen átalakult. Az egykori urak leszármazottai továbbra is megkaptak mindent, ami szükséges volt, bár már rég elveszítették a hatalmat azok felett, akik ezt előállították.
Az eloik különösen szörnyű helyzetbe kerültek, mivel szinte semmit sem fogtak fel az egészből. Nappal az életük valóban a paradicsomra emlékeztetett, éjjel viszont bujkálniuk és rettegniük kellett. Képtelenek voltak megismerni saját fajuk történetét, ellenállást szervezni vagy módot találni a helyzet megváltoztatására.
A morlockok sem vívnak tudatos bosszúhadjáratot a távoli ősök sérelmeiért. Több százezer év alatt a hajdani konfliktusok értelmüket vesztették, a két faj kapcsolata pedig a mindennapi létezés részévé vált. Az emberiség egyik ága nagyjából úgy táplálkozik a másikból, ahogyan a ragadozó táplálkozik a növényevőből.
Ebben rejlik Wells legkegyetlenebb gúnyja. Azok az emberek, akik egykor megengedhették maguknak, hogy mások munkájából éljenek, idővel élelemforrássá váltak saját munkásaik utódai számára. Minden kényelmi tényező a helyén maradt, csak éppen a szerepük lett teljesen más.
Miért lett szüksége a morlockoknak egy vezérre?
A morlockok Jeremy Irons által alakított vezére egészen másképp néz ki, mint az alattvalói. Sápadt, szinte mozdulatlan, hatalmas fejű, és kimért stílusban beszél. A vadászokhoz képest ez a lény még műveltnek is tűnik, egészen addig, amíg oda nem figyelünk a magyarázatára.
A föld alatt a morlockok kasztokra osztották magukat. Egyesek a vadászathoz és a fizikai munkához szükséges tulajdonságokat fejlesztették ki. Mások a szellemi képességekre összpontosítottak, és lehetőséget kaptak arra, hogy telepátiával irányítsák a többieket.
Ezért egy mezei morlock testi ereje még nem jelent önállóságot. A vadászokat úgy alakították ki, hogy hatékonyan ejtsék el a prédát, ugyanakkor engedelmeskedjenek az irányításnak. A föld alatti társadalmon belül egy újabb szakadás jött létre azok között, akik parancsolnak, és azok között, akik elvégzik a munkát.
A vezér megindokolja, miért van szükség erre a felügyeletre: nélküle a vadászok hamar felélnék az elérhető élelmiszerkészletet. Ő ügyel arra, hogy az eloik hosszú távon kitartsanak. Az emberek sorsáról nagyjából úgy beszél, mint egy olyan gazdaságról, ahol elengedhetetlen az erőforrások pontos beosztása.
Éppen a nyugalma teszi a jelenetet annyira felkavaróvá. Képes bonyolult eszméket megérteni, mások emlékeiben olvasni és az időutazásról eszmét cserélni. Mindezek a képességek tökéletesen megférnek azzal a meggyőződéssel, hogy a felszín értelmes lakói csupán tápláléknak valók.
Alexander számára a találkozás egyben a saját fajával való szembesülés is annak távoli jövőjében.
Olyan lénnyel áll szemben, amely megőrizte az intellektusát, ám egy másik emberi életet már semmibe sem vesz. A fejlett elme abban segítette a morlockokat, hogy megszervezzék a vadászatot, és megszilárdítsák az uralmukat a prédájuk felett.
