A filmtörténelem legszomorúbb filmbefejezései

A Terminátor a folyékony fémbe merül, a megmentett fiú pedig kéri, hogy maradjon. Az ellenséget legyőzték, a jövő még megváltoztatható, mégsem lehet felhőtlenül örülni.

Néhány film pontosan ilyen érzést hagy maga után: értjük a történtek okait, mégis más befejezésben reménykedünk. Idézzük fel a legszomorúbb filmvégeket! A továbbiakban természetesen spoilerek következnek.

Az 54. massachusettsi önkéntes gyalogezred fekete katonáinak még a sajátjaik közt is meg kell küzdeniük az előítéletekkel. Robert Shaw ezredes vezetésével csatába indulnak; addigra már alaposan megismertük őket.

Az ember bízik a hősök hazatérésében, ám az erődítmény elleni roham mészárlásba torkollik. Shaw elesik, miközben magával próbálja ragadni katonáit.

Trip közlegény felragadja a zászlót, és folytatja a rohamot, ám szinte azonnal halálos sebet kap. Bajtársaik így is továbbmennek, pedig az ellenség védelmét puszta elszántsággal nem lehet áttörni. A csatajelenet után a film egy tömegsírban mutatja meg Shaw és Trip holttestét.

Azok az emberek, akiknek bátorsága az imént még az egész vásznat betöltötte, most egymás mellett hevernek a halottak között. A zárlat azért különösen megrázó, mert a néző láthatta, mennyi mindent kellett kiállniuk még ezelőtt az utolsó összecsapás előtt.

A bostoni nyomozók, Patrick Kenzie és Angie Gennaro a kislány, Amanda után kutatnak. Kiderül, hogy a gyermeket rendőrök közreműködésével rabolták el, hogy elvegyék kábítószerfüggő, őt elhanyagoló anyjától. Patrick számára az emberrablók jó szándéka semmit sem változtat a helyzeten.

Kiharcolja, hogy Amanda hazakerüljön, mivel úgy véli, a törvény szerint kell cselekednie.

A legszomorúbb rész a nyomozás lezárulta után kezdődik. Miután meglátogatja a kislányt, Patrick látja, hogy az anyja továbbra is elsősorban önmagával foglalkozik, így ott marad vigyázni a tévét néző Amandára. Végigvitte az ügyet, de mostantól együtt kell élnie a döntése következményeivel.

Nyert egyáltalán bármit is a kislány ebből a győzelemből? Patricknek már nincs biztos válasza, a nyugodt, hétköznapi jelenet pedig azt a nyomasztó érzést hagyja hátra, hogy Amanda igazi szerencsétlensége még csak most kezdődik.

Egy szuperhősfilmben az ember általában arra számít, hogy a csapatnak lesz még egy utolsó esélye. Itt Thanos végül mégis összegyűjti a Végtelen Köveket, és egyetlen csettintéssel elpusztítja az univerzum élőlényeinek felét. Fekete Párduc, Doctor Strange, Groot és mások porrá válnak. A túlélők tehetetlenül nézik, ahogy barátaik eltűnnek, és már semmivel sem tudják megállítani a folyamatot.

Különösen fájdalmas látni Peter Parkert, aki Tony Starkba kapaszkodik, és bevallja, hogy nem akar meghalni. Nemrég még felnőtt hősökkel igyekezett egyenrangú lenni, most pedig egy rémült tinédzser áll előttünk, aki a mentorától vár segítséget.

Tony tehetetlen. A finálé a vereség romjai között hagyja a Bosszúállókat, Thanos viszont elégedett mosollyal köszönti az új napot. Pontosan azt a világot kapta meg, amelyért annyi áldozatot hozott, és feladatát elvégzettnek tekinti.

Will Rodman nevelte fel Cézárt, a rendkívül intelligens csimpánzt, és fogadott apjává vált. Ám miután Cézár egy főemlős-menhelyre kerül, más szemmel kezdi nézni a helyzetét, és lázadást szít.

A Golden Gate hídon vívott csata után a többi majmot az erdőbe vezeti. A korábbi életükhöz már nem térhetnek vissza.

Will rátalál Cézárra, és felajánlja neki, hogy térjen haza, abban bízva, hogy visszaállíthatják korábbi életüket. Cézár válaszul átöleli, és halkan így szól: „Cézár itthon van”. Ebben a jelenetben egyszerre van ott a gyengédség és a végleges elválás: Cézár még mindig szereti a férfit, aki felnevelte, de a maga helyét már kiválasztotta. Will azért jött, hogy hazavigye azt, aki közel áll hozzá, most mégis el kell engednie.

Szerintem pontosan ezért annyira megindító a búcsú: mindketten fontosak maradnak egymásnak, noha együtt élni úgy, mint régen, már soha többé nem tudnak.

Michael Sullivan megpróbálja megmenteni fiát az alvilágtól, amelynek maga is régóta része. A befejezés felé közeledve felcsillan a remény, hogy a legrosszabb már elmúlt, ám a bérgyilkos utoléri Sullivant, és hátba lövi. Az ifjabb Michael pisztollyal a kezében jelenik meg, miközben apja elvérzik.

Mindkettejük élete azon múlik, képes-e a fiú meghúzni a ravaszt.

A fiú végül nem szánja rá magát a lövésre, megjelenése azonban eltereli a gyilkos figyelmét, így apja maga végezhet vele. Sullivan úgy hal meg, hogy sikerült megvédenie fiát, és meggyőződnie arról, hogy a gyermekből még nem vált gyilkos.

Később az ifjabb Michael visszaemlékszik arra, amikor megkérdezték tőle, jó ember volt-e az apja. Saját válasza ennél jóval egyszerűbb: az apja volt. E szavakban ott rejlik egy gyermek szeretete, akinek úgy kell együtt élnie az emlékével, hogy tudja: apja szörnyű dolgokat követett el, mégis képes volt megmenteni őt.

Teddy Daniels békebíró egy elmegyógyintézet eltűnt páciense után nyomoz, ám kiderül, hogy valójában ő maga az egyik beteg. Valódi neve Andrew Laeddis. Megölte feleségét, aki vízbe fojtotta közös gyermekeiket, és egy másik személyiséget épített fel magának, hogy elmeneküljön a valóság elől.

Az orvosok a nyomozást színjátékként rendezték meg, hogy megpróbálják visszavezetni a valóságba. Ha a kísérlet kudarcot vall, Andrew-ra lobotómia vár.

A zárlatban úgy tűnik, megint Teddynek hiszi magát, ám a kérdés – mi a szörnyűbb: szörnyetegként élni, vagy jó emberként meghalni? – megváltoztatja a jelenet értelmezését. E szavak arra engednek következtetni, hogy Andrew mindent ért, és tudatosan vállalja a rá váró beavatkozást.

Képes volt felidézni az igazságot, de együtt élni vele elviselhetetlennek bizonyult. Ezért hat különösen hátborzongatóan a nyugalma, miközben elindul az ápolókkal: meglehet, az az ember, akit megpróbáltak visszahozni önmagához, maga döntött úgy, hogy lemond erről a lehetőségről.

Kezdetben a T-800-as tökéletes testőrnek tűnik, aki a legsúlyosabb csapásokat is elviseli. John Connor oldalán azonban megtanulja megérteni az embereket, és a fiú számára a legmegbízhatóbb felnőtté válik. John elmagyarázza neki, miért nem szabad ölni, és megtanítja a mindennapi gesztusokra. Mire legyőzik a T-1000-est, már szorosan kötődnek egymáshoz.

Ekkor derül ki, hogy a veszélyes technológia megsemmisítéséhez magának a T-800-asnak a fejében lévő chipet is el kell pusztítani. John kéri, hogy maradjon, de a gép érti, miért kell távoznia, és hagyja, hogy Sarah leengedje az olvasztott fémbe.

Az utolsó felfelé nyújtott hüvelykujj különösen megható: emberi gesztus, amelyet rövid barátságuk alatt sajátított el. A T-800-as már érti John könnyeinek okát, jóllehet maga sírni nem tud. A fiú pedig támasz nélkül marad, aki mellett biztonságban érezhette magát.

Randy Robinson pályafutásának legszebb évei már elmúltak, a ringen kívül pedig nem találta meg a helyét. Kapcsolata a lányával tönkrement, és egy nőhöz való közeledési kísérlete sem vezet eredményre. A nézők viszont még mindig örömmel látják. Ennek kedvéért Randy visszatér a küzdelmekhez, noha tudja, hogy beteg szíve talán nem bírja ki a következő meccset.

A mérkőzés közben rosszul lesz, ám a közönség skandálása továbbhajtja. Randy felkapaszkodik a kötelekre a védjegyévé vált ugrásához, és a film pontosan akkor szakad meg, amikor leveti magát. Magát a kimenetelt nem látjuk, de minden, ami a döntéséhez vezetett, gyötrelmessé teszi a zárlatot.

A ringen kívül túl magányosnak bizonyult az élete, itt viszont még szeretik és várják. Kész ezért az egészségével, sőt akár az életével is fizetni, mert más módot arra, hogy úgy érezze, szükség van rá, már nem talál.

Brian Taylor és Mike Zavala rendőrök együtt kockáztatják az életüket, és egymás családjává válnak. Magabiztosságuk érthető: olyan társ van mellettük, akire minden bajban számítani lehet.

Ám a drogkartellel való összetűzés rajtaütésbe torkollik. Taylor súlyosan megsebesül, Zavala pedig életét veszti. A túlélőnek nem marad más, mint hogy elmenjen annak az embernek a temetésére, aki nemrég még mindennap mellette állt.

Taylor alig talál szavakat, hogy kifejezze, mit jelentett számára Mike. Ezután a film visszarepít a múltba, ahol mindkét társ még életben van, és egy elmesélt történeten nevet. Ha valaki csak ezt a képsort látná, akár egy szokványos zsarufilm happy endjének is hihetné.

Csakhogy mi már tudjuk, mi történt ezután. Vidám csevegésük épp azért válik olyan keserűvé, mert a szereplők számára ez még egy átlagos nap volt a sok közül, amilyenből még rengetegnek kellett volna következnie.

Az ilyen befejezések után nehéz szabadulni a gondolattól, mennyi boldog napot tölthettek volna még együtt a hősök.