Filmek a józan ész ellen: a 15 legostobább fegyvertípus a mozitörténelemben

Minden műfaj rajongójának vannak kedvenc jelenetei, ahol a hősök nemcsak egymással, hanem a józan ésszel is megküzdenek. Gyakran nem is a gonosztevőkkel van a baj, hanem magával a fegyverzettel. Miért néz ki úgy, mintha fogadásból tervezték volna?

Ma olyan filmekből és játékokból származó fegyvereket veszünk górcső alá, amelyekről a legtöbbet vitatkoznak, a legtöbbet nevetnek, és a legemlékezetesebbek.

Jó olvasást!

Kezdjük egy legendával. A fénykard már régen nem csupán egy szokványos filmes fegyver, hanem egy egész korszak szimbólumává vált. De amint a varázs elmúlik, kérdések hada merül fel az emberben. Mi rejtőzik a markolatában? Különböző források, a rajongói elméletektől a hivatalos kézikönyvekig, több tíz megawattos energiacelláról suttognak. Képzeljük csak el: egy páncélozott ajtó átégetéséhez, ahogy azt Qui-Gon Jinn tette, egy kisebb erőművel összemérhető energiára van szükség. Eközben a jedi kezében a markolat hideg marad, és a ruhája sem kap lángra a hőségtől.

A fő rejtély, amelyet még a mérnöki végzettségű, legelkötelezettebb rajongók sem tudnak megoldani: hogyan szakad meg hirtelen a fény- vagy plazmasugár, pengét formálva, ahelyett, hogy a végtelenbe távozna? És miért ütköznek egymásnak a kardok csengő és zúgó hanggal, mintha valami fizikailag kézzelfogható dologból lennének, holott a fénysugaraknak egyszerűen át kellene haladniuk egymáson? A képernyőn egy ilyen összecsapás hihetetlenül látványos, ez vitathatatlan. De a fizika a párbaj első másodperceiben kapitulál.

A Ragadozó képe elválaszthatatlan a védjegyének számító vállágyútól. A fejmozgással irányítható technológia igazi idegen csodának tűnik. De képzeljük el ezt egy pillanatra a valóságban. Egy erős ágyút úgy rögzíteni a vállon, hogy az kövesse a fej minden mozdulatát, enyhén szólva sem biztonságos ötlet. Egy véletlen pillantás a szövetséges felé, és az ágyú máris a saját tarkónkra szegeződik.

Ráadásul a lövések erejéből ítélve az eszköz energiaforrásának nagyon erősnek kell lennie. Valószínűleg egyfajta kompakt reaktorról van szó a hátán viselt hátizsákban – amely például az első film fináléjában bekövetkezett robbanás forrása is lehetett. Egy ilyen konstrukció azt jelenti, hogy minden vadászat egy potenciális bomba cipelésével jár a vállakon. Felmerül a logikus kérdés: miért ez a bonyolultság, ha a fegyvert egyszerűen kézben is lehetne tartani? A válasz valószínűleg a stílusban rejlik. A Ragadozónak szüksége volt egy felismerhető és félelmetes sziluettre, és ennek megteremtése érdekében a praktikusságot egyértelműen feláldozták.

A Zorg-féle ágyú a 90-es évek filmes mérnöki fantáziájának megtestesülése, az abszurditásig fokozva. Jean-Baptiste Emanuel Zorg egyetlen eszközben egyesített egy gépkarabélyt, rakétavetőt, lángszórót, hálólövőt, sőt még egy fagyasztósugarat is. Univerzális eszköz bármilyen feladatra. Ha nem lenne egy aprócska részlet: egy nagy piros gomb közvetlenül a test közepén. Ez felel az önmegsemmisítésért, semmilyen védelemmel nem rendelkezik a véletlen megnyomás ellen, és áruló módon villog a sötétben, mintha csak arra csábítana, hogy a legalkalmatlanabb pillanatban megnyomd – „gyere csak, haver, úgyis akarod”.

Ehhez jönnek még az elülső részen lévő világító diódák, amelyek azonnal elárulják a lövész pozícióját, valamint az elveszíthető távirányító. A hab a tortán a súly. A fegyver valódi másolata több mint 20 kilogrammot nyom, de a film hősei egy játékblaster könnyedségével kezelik. A ZF-1 úgy néz ki, mint egy tervezőmérnök gonosz tréfája a megrendelőivel szemben.

A jelenet, ahol a Terminátor ólommal árasztja el a rendőrautókat a minigunból, az akciófilmek klasszikusává vált. A hatcsövű szörnyeteg, amely percenként több ezer töltényt köp ki, abszolút érvnek tűnik bármilyen vitában. Csakhogy a valóságban minden egy kicsit másképp van. A teljesen felszerelt M134 a lőszerkészlettel és az energiaforrással együtt körülbelül 60 kilogrammot nyom. Lövés közben kézben tartani szinte lehetetlen a szörnyű visszarúgás miatt, amely egy kisebb présgép ütésével vetekszik.

A minigunnak nincs hagyományos elsütőbillentyűje, egy elektromos hajtás hozza működésbe, amely erős akkumulátorokat igényel. Éppen ezért a való életben az ilyen fegyvereket kizárólag technikára szerelik: helikopterekre, autókra vagy helyhez kötött lövegtornyokra. A filmek szeretik a minigunt a főhős kézifegyvereként bemutatni, de itt a látványosság és a józan ész közötti konfliktus eléri a csúcspontját. Így jön létre egy olyan kép, amely jól mutat a képernyőn, de az életben teljesen lehetetlen.

A jövő emberisége elsajátította a csillagközi utazást és óriási űrcirkálókat épít. De mivel fegyverzi fel a katonáit, amikor óriási arachnidok elleni háborúba küldi őket? Meglepően egyszerű automata lőfegyverekkel. Paul Verhoeven filmjében jól látható, hogy egyetlen harcos bogár elpusztításához több tíz másodpercig tartó folyamatos tűzre van szükség. A katonák az ellenség irányába lőnek, anélkül, hogy egyértelmű taktikai utasításokat kapnának a gyenge pontokról.

A lövöldözés látványa egyáltalán nem meggyőző. Miért nem tudott egy olyan civilizáció, amely képes más csillagokhoz utazni, semmi hatékonyabbat kitalálni a gyalogsága számára, mint egy közönséges, futurisztikus burkolattal ellátott lőfegyver? Ez a klasszikus példája annak, hogyan áldozzák fel a világ logikáját a forgatókönyv oltárán, amelynek látványos, de elnyújtott csatákra volt szüksége.

A legendás „nagy ágyú” minden DOOM-játékos álma. Egy lövés a zöld plazmagömbbel, és a démonokkal teli szoba máris alpesi frissességgel lélegzik és a tisztaságtól ragyog. De e mögött a hihetetlen erő mögött számos komoly hiányosság rejtőzik. Először is, a lövés ára: a BFG hatalmas mennyiségű energiát fogyaszt, a lőszer pedig rendkívül ritka. Másodszor, a hosszú újratöltés, amely alatt a játékos könnyű célponttá válik.

Lényegében a BFG egy rendkívül erős, de nagyon helyzetfüggő eszköz. A gyenge ellenségek hordája ellen gyakrabban hátráltat, mint segít. A sorozat egyes részeiben – konkrétan a DOOM 3-ban és annak kiegészítőjében – a fegyver túlmelegedhetett és felrobbanhatott közvetlenül a kézben, ami a fejlesztők részéről egy csipetnyi fekete humort adott a folyamathoz. Vajon mi történne, ha ez egy filmadaptációban következne be?

A sci-fiben a fegyvernek nem mindig kell ölnie vagy csonkítania. A Szilícium-völgy bolygó háziasszonyai által létrehozott Nézőpontágyú valami mást tesz: arra kényszeríti a célpontot, hogy azonnal a lövész szemével lássa a helyzetet. Ideális eszköz a hétköznapi viták megoldására, nem igaz? De a csatában a hasznossága kétséges. Teljesen hatástalan az érzelmektől mentes robotok vagy a meggyőződéses pszichopaták ellen, akik fütyülnek mások nézőpontjára.

Cserébe képes megállítani azt, aki még képes az együttérzésre. Egy ilyen fegyver alkalmazása érdekes etikai kérdést vet fel: vajon a saját világnézetünk erőszakos ráerőltetése az agresszió egy formája-e? A nézők és olvasók a mai napig vitatkoznak erről – ez az egyik legszokatlanabb példája a kitalált fegyverzetnek.

A lista utolsó eleme a logika és a nyelv antagonistája. Ez az eszköz egy holland klubból származik, amelynek fő erénye, hogy képtelenség kimondani, amikor nagyon meg kellene állítani a folyamatot.

A név internetes mémmé vált, a képernyőn ijesztően néz ki, és a fegyver szerepét csak a hősök pszichéjére gyakorolt hatás ereje miatt tölti be. Egy fegyver, ami nincs, de mindenki emlékszik rá.

Imádom az Alien-franchise-t, és A bolygó neve: Halál egyenesen a történelem egyik legjobb folytatása. De mindezen nagyszerűség mellett valahogy elsikkad egy tény: mennyire vadul nevetséges volt ez a bizonyos M56-os okosfegyver. Míg a Romulusban ez egy viszonylag kis puska, A bolygó neve: Halálban ez a dolog egyszerűen óriási méretű. Egy ilyen fegyvert tankra kellene szerelni, nem pedig egy tengerészgyalogos kezébe adni, hogy az szűk folyosókon rohangáljon vele.

Nem csoda, hogy a xenomorfok porrá zúzták a katonákat. Alig tudtak mozogni ezzel a batárral! Hogy lehet egyáltalán elmenekülni egy idegen elől, amikor az ember ekkora súlyt cipel? És célozni sem lehet vele, úgy tűnik – két kézzel tartod, és csak mindent elárasztasz körülötte, a szerencsében bízva. Ép ésszel senki sem akarna ilyen fegyvert. Bár lehet, hogy a karakterek fele meg is érdemelte. Senki sem hallgatott Ripley-re – az egyetlen emberre, akinek valódi tapasztalata volt ezekkel a lényekkel való küzdelemben.

Már csak a Jurassic Park miatt is meg lehet bocsátani Michael Crichtonnak mindent, beleértve a részvételét egy olyan projektben, mint a Looker. Ebben a filmben sok furcsa dolog van, de minket az azonos nevű ágyú érdekel. Ez egy nehézkes valami, amely fénysugarakat lő, és bármit megtehet az emberrel: hipnotizálhat, elvakíthat, vagy akár láthatatlanná is teheti.

Érezhető, hogy az egész történetet e találmány köré írták, és a fináléra egyszerűen nevetségessé válik. De a fő csattanó, amiért ez az ágyú itt van, az maga a gonosztevő képmutatása. Állítólag a külsőségektől megszállott társadalom ellen küzd, de ehhez nem egy közönséges pisztolyt használ, hanem valami pátoszos csodafegyvert, amely teljesen romba dönti az egész filozófiáját. Lehet, hogy ez egyfajta finom irónia, de szerintem a mondanivalóját ennél elegánsabban is átadhatta volna.

Az Emlékmás tiszta, de csodálatos őrület. A film még ma is kiválóan nézhető, és fejjel a remake-je felett áll. A híres, kidülledő szemes jeleneten kívül van benne egy furcsa fegyver is – például az álcázó maszk-fej formájú bomba. Schwarzenegger karaktere felveszi, hogy átjusson az ellenőrzőponton a Marson, de mint emlékszünk, leleplezik.

Amikor leleplezik, letépi magáról ezt a hamis fejet, az ellenségeihez vágja, és az felrobban. Jól néz ki, ez vitathatatlan. De ki találta ezt ki egyáltalán? Aktiválni kell valahogy a mechanizmust, vagy a hős végig egy sétáló bomba volt, készen arra, hogy az arcon mért ütéstől felrobbanjon? Miért volt ez egy futurisztikus parókába építve? Összességében itt több a kérdés, mint a válasz.

Az az érzésem, hogy a filmek fegyvereinek fejlesztésekor senki sem teszi fel az egyszerű kérdést: „Ezt egyáltalán reális használni?”. Ékes példa erre az Alita rakétakalapácsa. Papíron az ötlet jól hangzik, mintha egy gyerek találta volna ki: az egyik oldalon egy kalapács, a másikon egy rakéta.

A probléma az, hogy a rakéta kilövése után egy használhatatlan bottal maradsz. Zseniális! Ráadásul ez a kütyü annyira hosszú, hogy bármilyen szűk helyen teherré válik. Képzeld el magad vele egy sikátorban pár fürge ellenfél ellen. És még egy dolog: ez egy rakéta. Miért nem szakítja le a hős karját a lövésnél? Tisztelet James Cameronnak a mangához való hűségért, természetesen, de bizonyos dolgok a képregények oldalain sokkal jobban néznek ki, mint a képernyőn.

Előre bocsátom: a Szellemirtók az egyik legkedvesebb filmem, aminek múzeumban a helye. De még az ilyen alkotásokban is érdemes józanul értékelni bizonyos dolgokat. Igen, ez egy vígjáték, és az alkotóknak sok mindent megbocsátanak, de gondolkodjunk el egy pillanatra. Maga Peter Venkman „engedély nélküli nukleáris gyorsítóként” írja le a hátizsákot, amit ezek a srácok csak úgy a hátukra akasztottak.

Először is, nincs tesztelve. Másodszor, négy srác rakta össze a térdén, akik bár okosak, de néha igencsak felelőtlenek. Amíg szellemekre vadásznak – minden rendben. De vajon gyorsan rájöttek-e, hogy nukleáris reaktort cipelni a háton – nem éppen a legjobb ötlet?

A klingonok harcos fajként ismertek, ami különösen furcsává teszi kedvenc pengéjük, a bat'leth kialakítását. Ez a dolog hihetetlenül kényelmetlen. Két kézzel kell tartani, és a formája inkább a védekezésre alkalmas, bár a klingonok mindig a támadást részesítik előnyben.

A bat'lethnek nincs semmilyen emelőkarja, ami azt jelenti, hogy a harcosnak kétszer annyi erőfeszítést kell belefektetnie. Ez olyan, mintha olyan pisztolyod lenne, ami lövéskor előre és hátrafelé is lő. Csak nézz meg bármilyen harci jelenetet ezzel a fegyverrel – minden maximálisan ügyetlenül néz ki, mert maga a bat'leth is szörnyen ügyetlen. Az interneten azt mondják, a klingonok annyira büszkék a harci örökségükre, hogy szándékosan bonyolítják meg az életüket.

A Men in Black az egyik legjobb sci-fi vígjáték, ami az évek során csak jobb lesz. De még a remekműveknek is megvannak a maguk „furcsaságai”. Például miért adja át Kay, a tapasztalt veterán az újonc Jaynek a „Tücsköt” élete első napján? Ez egy apró pisztoly, amely hihetetlen erővel veti hátra a lövészt. Ilyen fegyvert nem szabad olyan ember kezébe adni, aki egyáltalán nem érti, mit csinál.

Sőt, egyáltalán senkinek sem szabadna adni. Az ember egyszerűen nem tud megbirkózni vele, amit a filmben nem egyszer megmutatnak. Jaynek csak szerencséje van, hogy a háta mögött folyamatosan van valami, ami tompítja az esést, különben egyszerűen nekirepülne a falnak és meghalna. Röviden szólva, az emberiség nem ilyen fegyverre termett. Akkor miért ez az alapfelszerelés az Ügynökségnél? Csak képzeld el, mekkora járulékos kár keletkezett az évek során.