Filmek, amiknek a cselekményében egy nagy lyuk van a közepén

A filmek szinte mindig megkövetelik a nézőtől, hogy elfogadja a fikció szabályait. Eltúlzott és fantasztikus történeteket mutatnak be, amelyeknek nem kötelező szigorúan a valóság törvényei szerint alakulniuk. Végtére is a valóságban senki sem utazik a múltba egy autóval 88 mérföld/órás sebességgel, de vajon ez megakadályozza a Vissza a jövőbét abban, hogy elismert klasszikus és mestermű legyen?

Néha azonban a fikciós szabadság olyan mértékűvé válik, hogy hatalmas cselekménylyukat eredményez, és szétrombolja az egész történet integritását. Pontosan ilyen filmekről lesz most szó.

Mielőtt belevágnál: az alábbi cikk lerántja a leplet a listában szereplő filmek legnagyobb logikai hibáiról. Éppen ezért a szöveg konkrét, a cselekményt lezáró vagy kulcsfontosságú fordulatokat (spoilereket) is tartalmaz. Ha valamelyik filmet még nem láttad, de tervezed megnézni, csak saját felelősségre görgess tovább!

Ezt a filmet a brutális jelenetek, a komor hangulat és Gerard Butler miatt érdemes lehet megnézni, de csak addig, amíg nem kezdesz el komolyan belegondolni a történésekbe. Elég egy kicsit alaposabban megvizsgálni a cselekményt, és az egész történet összeomlik a saját erőltetett megoldásainak súlya alatt.

A korábbi kormányzati ügynök, Clyde Shelton bosszút áll a családja gyilkosain és az igazságszolgáltatás azon munkatársain, akik hagyták, hogy a bűnözők túl olcsón megússzák. A film felénél börtönbe zárják, ám a gyilkosságok ennek ellenére folytatódnak. Később kiderül, hogy Clyde még korábban föld alatti alagutakat ásott a cellája és a rejtekhelye között, és mindvégig titokban járt ki a külvilágba.

A probléma az, hogy az egész terve túl sok véletlenen múlik. Clyde-ot pontosan a megfelelő börtönbe, a megfelelő blokkba és pont abba a cellába kellett bezárni, amelyhez az alagutak vezettek. Mindeközben senki sem vette észre sem a járatokat, sem a rendszeres szökéseinek nyomait. A zseniális stratéga túlságosan sok mindent bízott a szerencsére.

Ezután a történések csak még abszurdabbá válnak. Elég csak arra a hatalmas rakétaindító szerkezetre gondolni, amelyet Clyde valahogy teljesen észrevétlenül juttatott ki a temetőbe.

A filmben az emberiség nagy része az OASIS nevű virtuális világban éli az életét. A rendszer megalkotója a halála után egy versenyt hagy hátra, amelynek győztese megszerezheti az uralmat az egész rendszer felett. Ehhez a játékosoknak három kulcsot kell megtalálniuk, az első pedig egy olyan autóverseny mögött rejtőzik, amelyet hosszú időn át senki sem tudott teljesíteni.

Wade Watts megfejti az OASIS alkotójának nyomát, és a szokásos indulás helyett hátramenetbe kapcsol. Ezzel rábukkan egy rejtett útvonalra, elsőként szerzi meg a kulcsot, és ezzel elindítja a cselekmény további eseményeinek láncolatát.

Akkor komolyan azt akarják elhitetni velem és a többi gamerrel, hogy öt év alatt egyetlen játékosnak sem jutott eszébe hátrafelé indulni? Pusztán kíváncsiságból, hogy megnézze, „mi van ott hátul”? Ráadásul a film nem fukarkodott a gamerkultúrára való utalásokkal, holott ebben a közösségben vannak olyan elszánt zsenik, akik egy hónap alatt elemeire szednek egy játékot, és olyan bugokat, glitcheket és rejtett trükköket találnak, amelyekről még maguk a fejlesztők sem sejtettek semmit.

Itt pedig senkinek sem jutott eszébe olyasmi, ami sok játékban előfordul. A LIMBO-ban a játékos egy titkos tojást kap, ha mindjárt az elején az ellenkező irányba indul, a Donkey Kong Country Returnsben pedig a fejlesztők rendszeresen a pálya kezdőpontjától balra rejtenek el tárgyakat.

Értem én, hogy a filmkészítők az első kihívást közérthetőbbé és látványosabbá akarták tenni, de ezért egy másik fontos dologgal kellett fizetniük: a logikával. A könyvben egyébként ezzel minden rendben van – nem lövöm le a poént, hátha valaki el szeretné olvasni –, de ott egy másik probléma merül fel: aligha lehetett volna kellően látványosan filmre vinni.

A film egy olyan posztapokaliptikus világról szól, amelyet a hangra vadászó lények rohantak le. Már itt felmerül a kérdés: valóban a világ egyetlen hadserege sem volt képes megtalálni a módját egy olyan ellenfél elpusztításának, amely gyakorlatilag vak, és kizárólag a hallására kénytelen hagyatkozni?

A fináléban kiderül, hogy a szörnyeket a magas frekvenciájú hangok gyengítik le. Nehéz elhinni, hogy az invázió egész ideje alatt a többmilliárdnyi ember közül senki sem fedezte fel véletlenül ezt a sebezhetőséget. A szirénák, mikrofonok, rádiózavarok és ipari berendezések biztosan keltettek volna hasonló frekvenciákat, így ez a titok aligha maradhatott volna rejtve ilyen sokáig.

A fő cselekmény sem működik sokkal jobban. A lények hallása hol szinte természetfelettivé, hol megdöbbentően szelektívvé válik – éppen úgy, ahogy az adott jelenet megkívánja. A szereplők olykor hatalmas zajt csapnak, mégsem veszik észre őket, egy másik jelenetben viszont a szörny több tíz méterről is meghall egy halk zajt.

Sam Raimi trilógiája során Harry Osborn Pókembert tartja felelősnek az apja haláláért, és fokozatosan az ellenségévé válik. Ez az egész szál azonban azon alapul, hogy egyetlen ember éveken át hallgat a történtekről.

Bernardról, az inasról van szó. A cselekmény szempontjából kulcsfontosságú pillanatban hirtelen közli Harryvel, hogy Norman a saját siklójának pengéitől halt meg, nem pedig Pókember keze által. Ráadásul Bernard azt állítja, hogy szerette Normant és magát Harryt is. Akkor miért nem mondta el az igazságot korábban, és miért nézte tétlenül, ahogy Harry szenved, elveszíti a barátait, és az apja útjára lép?

Nem kevésbé furcsa, hogy egy mellékszereplő hirtelen kulcsfontosságú információ birtokosaként tűnik fel. A szavaiból úgy tűnik, ő vizsgálta meg Norman holttestét a halála után, holott az első filmben Bernard egyáltalán fel sem bukkant.

Végső soron a Pókember 3 cselekményének jelentős része meg sem történt volna, ha az inas mindent elmond előre.

Az 1990-es évek közepétől egészen a 2000-es évek végéig a Pixar egymás után adta ki az erős filmeket. Szinte mindegyiknek volt valamilyen egyedi vonása, a Verdák különlegessége azonban egyben a legfőbb problémájává is vált.

Ha ebben a világban kizárólag autók élnek, akkor ki építette a városokat, utakat és épületeket? Miért vannak az autókon ajtókilincsek, ha emberek soha nem is léteztek? Honnan származnak egyáltalán azok a tárgyak és építmények, amelyeket egyértelműen az emberi testre terveztek? Elég egy kicsit tovább gondolni a dolgot, és a történet máris egy olyan posztapokalipszisre kezd hasonlítani, ahol a gépek túlélték vagy elpusztították a teremtőiket.

A film persze aligha utal ilyen sötét háttértörténetre. A probléma máshol gyökerezik: a Verdák világa szinte egyáltalán nem magyarázza meg a saját szabályait. A néző pedig válaszok híján maga próbál magyarázatot találni rájuk, csakhogy az alkotók vélhetően egyáltalán nem tervezték, hogy az ilyesmikre válaszoljanak.

A Szörny Rt. vagy a Coco mellett – ahol a világ felépítése a legapróbb részletekig ki van dolgozva – a Verdák univerzuma üresnek és esetlegesnek hat. Ettől függetlenül maga az animációs film jó, ehhez nem fér kétség.

A film nagy részében az FBI-ügynök, Dylan Rhodes megpróbálja elkapni a Négy Lovast, és megérteni, hogyan képesek rablásokat végrehajtani közvetlenül az előadásaik alatt. A bűvészek minden újabb akciója tehetetlennek állítja be őt, és egyre mélyebben bevonja a nyomozásba. A fináléban viszont kiderül, hogy maga Dylan állította össze a csapatot, és a kezdetektől fogva ő irányította az egész tervet.

Ennek a fordulatnak arra kellene késztetnie a nézőt, hogy más szemmel tekintsen a korábbi eseményekre, ám ehelyett szétzúzza azok logikáját. Dylan úgy viselkedik, mint aki valóban semmit sem tud – és nem csupán a kollégái előtt. Őszintén meglepődik a Lovasok tettein, veszélyes helyzetekbe kerül, és többször is annak kockázatát vállalja, hogy meghiúsul a saját akciója. A puszta színjáték a nyilvánosság előtt nem magyarázza meg, miért igyekszik ennyire elszántan elkapni azokat az embereket, akiket ő maga irányít.

Nem kevésbé furcsa maga a terv sem. Dylannek előre meg kellett volna jósolnia az FBI lépéseit, a leleplezőként ismert Thaddeus Bradley reakcióit, valamint több olyan résztvevő viselkedését is, akik szinte semmit sem tudtak a valódi szerepéről. Bármilyen véletlen a Lovasok letartóztatásához, a titkaik leleplezéséhez vagy valamelyik rablás kudarcához vezethetett volna. A film a valószínűtlen véletleneknek ezt a láncolatát gondosan előkészített illúzióként tálalja.

Végeredményben a fő csavar csak addig működik, amíg a néző el nem kezd visszaemlékezni a korábbi jelenetekre. A zseniális bábjátékos helyett Dylan olyan figurává válik, akinek a terve a vakszerencsén és a körülötte lévők logikátlan viselkedésén múlt.