Az Infernogallus jamesi már csak a neve alapján is egy érdekes dinoszauruszfaj. A theropodák közé tartozott, a dinoszauruszok egy olyan csoportjába, amik olyan nagy ragadozókat foglalt magába, mint a Tyrannosaurus rex, vagy a Deinonychushoz hasonló gyors madárszerű ragadozókat is. A neve alapján egy ádáz húsevőre lehet következtetni, igaz? Hát az Infernogallus egy macskaméretű dinoszaurusz volt, minek papagájszerű csőrében nem ültek fogak, és a testmérete meghaladta egy házimacskáét.
A faj holotipusát, ami egy jól megtartott koponyából, nyak és hátcsigolyákból, mellső és hátsó végtagokból, valamint a medenccsontból állt 2011-ben megtalálták Montana államban. Azonban találtak infernogallus maradványokat Dél és Észak Dakota területén is. A lelet másik különlegessége, hogy még nem találtak ilyen jól megtartott caenagnathid koponyát. A caenagnathida dinoszauruszok fejlett Oviraptorák. Ha élve öszefutnánk egy képviselőjükkel, akkor talán egy röpképtelen madárnak is gondolhattuk volna őket.
Onnan tudják, hogy egy különálló faj, és nem egy nagyobb caenagnathida faj, mint pl. az Anzu egy kisebb példánya, hogy a csontmetszetek alapján elérték a hét éves kort, vagyis a felnőttkori méretüket. A koponya vizsgálata alapján rekonstruálták a rágizmokat, ami három érdekes tanulsággal szolgáltak. Az állatnak gyenge, függöleges irányú harapása volt, ami lehetővé tette a keményhéjú növényi termések áttörését.
A példány alsó állkapcsa akár 15 millimétert is elmozdulhatott előre-hátra, ami a koponyahosszának körülbelül 14%-a. A szájpadlás és az alsó állkapocs egymáshoz illeszkedő barázdái, kiemelkedései a puhább táplálék alapos feldolgozását segíthették. És végül kiegészítő bizonyítékként a gyomorüregben nem találtak zuzóköveket. Egy ma élő állat hasonló felépítésű csőre talán segíthet jobban megérteni az életmódját. Az új-guineai Pesquet-papagáj megeszi a gyümölcsök húsát, aztán a magokat eldobja. Bár a két faj nagyon távoli rokon, de talán a hasonló életmód terelhette őket ugyanarra az útra.
Az Infernogallus felfedezése egy érdekes darabot rak hozzá a virágos növények kialakulásának és elterjedéséhez több millió éves kirakósához. Az első Caenagnathida dinoszauruszok 100 millió évvel ezelőtt, vagy talán korábban jelentek meg a Földi élet színpadán. Ez pedig egybeesik a gyümölcsöket termő növények elterjedésével.
Új Mexikóban felfedeztek egy 74 millió évvel ezelőtt megkövült erdőség maradványait, a vizsgálatok során 77 fajta gyümölcsöt és növényi magvat különítettek el. Az Infernogallus 68-66 millió évvel ezelőtt élt, tehát a gyümölcsös növények már a Kréta időszak végi kihalás előtt változatos szaporodási stratégiákat alakíthattak ki. Lehetséges, hogy a Caenagnathida dinoszauruszok lehettek az első olyan szárazföldi gerincesek, amik segítettek a növényi magvakat terjeszteni. Természetesen ez az elmélet sok banánhéjon elcsúszhat, előszörs ia fentebb említett Pesquet-papagáj viselkedése, ami eldobja a magvakat, nem pedig széthordja őket. A másik oldalon pedig ott vannak a párhuzamos események, aminek az egyik oldalán az egyre változatosabb gyümölcsöt hozó zárvatermők, a másikon pedig a sokfajta madárszerű csőrös dinoszauruszok vannak. Az utóbbiak rájöttek mennyire finomak és táplálóak a magvakat körülvevő húsos burok, addig az előbbiek egyre a generációk alatt egyre kivánatosabbá váltak a gyümölcsevő dinoszauruszok számára.
De tegyük fel egy pillanatra, hogy az Infernogallus és rokonai nemcsak a gyümölcsök húsos részét fogyasztották el, hanem a bennük található magvakat is lenyelték. Ebben az esetben ezek a furcsa, csőrös dinoszauruszok akár a kréta időszak erdőségeinek kertészeiként is működhettek. A ma élő, földön élő gyümölcsevő madarak, például az emuk és a kazuárok viselkedéséből kiindulva elképzelhető, hogy egy Infernogallus több száz méterre, szerencsésebb esetben akár néhány kilométerre is eljuttathatta az elfogyasztott magvakat. A nagyobb testű caenagnathidák, például az Anzu, elméletileg még nagyobb távolságokat is áthidalhattak. De miért is lett volna ez fontos? Nos, egy növény számára egyáltalán nem mindegy, hogy az utódai közvetlenül a tövében próbálnak megkapaszkodni, vagy néhány kilométerrel arrébb, egy teljesen új élőhelyen. Ha pedig bizonyos gyümölcsök vonzóbbak voltak a dinoszauruszok számára, az ilyen terméseket hozó növények akár evolúciós előnybe is kerülhettek. Generációk milliói alatt ez hozzájárulhatott a húsos gyümölcsök változatosságának növekedéséhez. Persze itt is akad néhány banánhéj, amin könnyen elcsúszhat az egész elképzelés. Egyelőre ugyanis fogalmunk sincs arról, hogy az Infernogallus valóban lenyelte-e a magvakat, azok túlélték-e az emésztést, vagy egyáltalán mekkora területet járhatott be. Mindenesetre az elképzelés, hogy a dinoszauruszok nemcsak fogyasztói, hanem alakítói is lehettek a kréta időszak növényvilágának, meglehetősen izgalmas lehetőséget vet fel.
De milyen életet élhetett ez a furcsa, tollas dinoszaurusz? Nos, ehhez érdemes egy kicsit körülnéznünk az egykori Hell Creek területén. A mai Montana, Észak-Dakota és Dél-Dakota egyes részein 68–66 millió évvel ezelőtt egészen más táj fogadott volna minket. A területet kanyargó folyók, mocsaras vidékek, árterek és kiterjedt erdőségek jellemezték, amelyekben a páfrányok és fenyőfélék mellett már változatos virágos növények is megjelentek. Ebben a világban éltek a hatalmas Triceratopsok, az Edmontosaurusok, és természetesen az ökoszisztéma csúcsragadozója, a Tyrannosaurus rex is. Azonban a dinoszauruszok világa nem kizárólag többtonnás szörnyetegekből állt, és az Infernogallus éppen ezt példázza.
A körülbelül 12 kilogrammos Infernogallus hosszú lábaival valószínűleg elsősorban a talajon közlekedett, és a növényzet között kutathatott táplálék után. Azt ugyan nem tudjuk, hogy pontosan milyen növényeket részesített előnyben, de különleges csőre és állkapocsizomzata arra utal, hogy előszeretettel fogyaszthatott puha, húsos terméseket. Könnyen elképzelhető, ahogy egy ilyen állat az erdőszéleken vagy a folyóparti növényzetben keresgél, és csőrével módszeresen feldolgozza a megtalált gyümölcsöket. Persze ne felejtsük el, hogy ezek egyelőre következtetések. Sem a kedvenc gyümölcseit, sem a napi táplálkozási szokásait nem ismerjük.
Az Infernogallus ráadásul nem volt egyedül a Hell Creek csőrös dinoszauruszai között. Ugyanebből a kőzetformációból ismert a körülbelül 78 kilogrammos Eoneophron infernalis, valamint a jóval tekintélyesebb, több mint 200 kilogrammos Anzu wyliei is. Felmerülhet a kérdés, hogyan férhetett meg egymás mellett három ilyen közeli rokon. A válasz talán éppen az eltérő testméretükben és táplálkozási lehetőségeikben rejlik. A kisebb Infernogallus olyan táplálékforrásokat is kihasználhatott, amelyekhez nagyobb rokonai nehezebben fértek hozzá, míg az Anzu egészen más méretű és típusú növényi részeket fogyaszthatott. Az ilyen ökológiai elkülönülés csökkenthette a fajok közötti versengést, bár hogy ez pontosan hogyan működött, azt még nem tudjuk.
A kis termetnek persze megvoltak a maga hátrányai is. A Hell Creek nem éppen az a környék volt, ahol az ember nyugodtan elmehetett volna piknikezni. A Tyrannosaurus mellett kisebb ragadozó dinoszauruszok, például az Acheroraptor is benépesítették a vidéket. Egy 12 kilogrammos állatnak alighanem bőven akadt oka az óvatosságra. Elképzelhető, hogy a sűrűbb növényzet nyújtotta fedezéket is kihasználta, és hosszú lábai a veszély elől történő menekülésben is hasznosak lehettek. Azt azonban nem tudjuk, mely ragadozók vadásztak rá ténylegesen. Mindenesetre az Infernogallus felfedezése ismét emlékeztet bennünket arra, hogy a dinoszauruszok korának ökoszisztémái sokkal összetettebbek voltak annál, mint amit a legismertebb óriások alapján elképzelünk.
