Idén nálunk valami elromlott a természetben. Előbb majdnem egy hónapig akkora szárazság és szélcsend volt, hogy a fű teljesen megsárgult és kiégett. Egy egész hónapig elő sem vettem a fűkaszát. Aztán valaki odafönt meghúzta a megfelelő kart, hirtelen lehűlt az idő, és megérkeztek az esők – három nap alatt lehullott egy egész havi csapadékmennyiség. Nem csodálkoznék, ha októberben már az első havazást csodálnánk, és síelnénk.
A szűnni nem akaró esőzések miatt a fű a telkemen úgy döntött, hogy egyéni rekordot dönt, és bekerül a Guinness-rekordok könyvébe. Lassan már csak macsétával lehetne átvágni az üvegházhoz. Amíg még nem késő, úgy döntöttem, előveszem a jó öreg fűkaszámat, és levágom ezt az elburjánzott növényzetet.
A gond csak az, hogy a telken kívül a ház előtti részt is le kell kaszálni. Az pedig tele van kövekkel, egyenetlenségekkel, ráadásul makacs cserjék, bogáncs, bojtorján, valamint szil- és amerikaijuhar-sarjak nőnek rajta. Különösen a szil és az amerikai juhar idegesítő – ha egyetlen évet kihagysz, a következő tavaszra már embermagasságúra nőnek.
Erre a dzsungelre ráadásul rengeteg drága damilt kellene elhasználnom. Tegnap aztán az eső hagyott egy kis lélegzetvételnyi szünetet: kinéztem az ablakon, láttam a tiszta eget, a mosolygó napot, és megértettem... a vadon hív!
Őszintén bevallom, a fűnyírás nem a kedvenc elfoglaltságom. De ezúttal rendesen belelendültem. Az egész telek megvolt 40 perc alatt, szinte mást sem csináltam, csak a damilt adagoltam. Ám amikor kiléptem a kerítésen kívülre, rájöttem, hogy ott nem egyszerűen sok, hanem rendkívül SOK időt kell majd eltöltenem.
Nekiláttam kaszálni, de a bokroknak meg sem kottyant – megerősödtek, a damil csupán roncsolta a szárukat, és ennyi. Le kellett vennem a damilfejet, és felcsavaroznom a jó öreg, ismeretlen kínai márkájú acéltárcsát.
Csakhogy... csakhogy az is csődöt mondott. Meglátszottak rajta a masszív bozóttal vívott véget nem érő csaták évei. Már épp fűrészért indultam volna, amikor a ház elé beparkoltak az új szomszédok. Látták a küzdelmemet, összesúgtak, majd a családfő kihozta a garázsból őt...
Nem, nem így... ŐT!
Egy házilag készített fűkaszatárcsát. A szomszéd egy nagy gépipari üzemben dolgozik, és a műhelyben a dolgozók szívós acélból vágnak ki vágókéseket a kaszákhoz.
Maga a kés a Husqvarna 300 Multi pontos másolata. Külső átmérője 30 cm, a tengelyfurat 25,4 mm. Három vágóéllel rendelkezik, kétoldali élezéssel.
Egyetlen eltérés akad: másfélszer vastagabb a gyárinál. Hagyományosan a fűkaszakéseket 1,2–1,6 mm vastag acélból gyártják. A vaskosabb bozót irtásához ez édeskevés.
Ráadásul a vékony acél, ha kőbe, fémbe vagy téglába ütközik, elhajlik és vibrálni kezd, ami nagyon rosszat tesz a gépnek. A többé-kevésbé elfogadható minőségű tárcsáknak legalább 1,8 mm vastagnak kell lenniük, és minél vastagabb, annál jobb.
A külső átmérőnek legalább 255 mm-nek kell lennie. Egy ilyen tárcsa nemcsak a fűvel bánik el könnyedén, hanem a gyomokkal, bojtorjánnal és egyéb vaskos szárú növényekkel is.
Egyes gyártók növelik a vágóélek számát, és keményfém lapkákat forrasztanak a tárcsára. A füvet ezek valóban szépen vágják, ám ha kőbe ütköznek, a lapkák letörnek, annak minden következményével együtt... nem túl kellemes, amikor egy fémdarab fúródik a lábadba.
Ezzel szemben egy nagy szilárdságú acélból készült, 2,5 mm vastag, háromágú házi készítésű vágótárcsa maga a tökély. A legfontosabb, hogy mindkét oldalát alaposan megélezd – ami meg is történt a garázsban, a köszörűn.
Persze nem mindenkinek vannak ismerősei gépgyárban, úgyhogy én kifejezetten szerencsésnek mondhatom magam. De ha van rá lehetőséged, kérj meg egy ismerős lakatost, hogy vágjanak ki neked egy ilyen formájú kést 2,5–3 milliméter vastag acélból. Nyugodt szívvel állítom: mindent visz – füvet, bozótot, bogáncsot, bojtorjánt és alacsony fákat is. Még a földbe is belemar, ha a gyomot közvetlenül a gyökerénél kell elvágni.
Te mivel vágod a füvet a ház körül?
