Épp egy alapos gardróbfrissítés kellős közepén tartok. Életem egyik legjobb döntése volt, végre igazi rend lesz a szekrényemben!
Természetesen rengeteg olyan ruhát és cipőt találtam, amire már semmi szükségem. Nem extrém mennyiségről van szó, de azért összegyűlt egy szép kupac. Ma például a cipőkön rágtam át magam, és kilenc pártól döntöttem úgy, hogy megválok. A kérdés már csak az: mi legyen velük?
Alapvetően három lehetőségem van.
Az első: a holmik nagy részét elajándékozom olyan ismerősöknek, akikről tudom, hogy szívesen hordják majd őket.
A második: felteszem őket valamilyen apróhirdetési oldalra. Ide azok a kiváló állapotú, szinte új darabok kerülnek, amiknek az ismerősi körben nem lett új gazdája.
A harmadik: vannak olyan darabok is, amiknél egyszerűen nem akarok az eladással bajlódni, inkább csak ingyen odaadnám valakinek. De egy dolog biztos: soha többé nem személyes átadással!
Három eset, ami miatt így döntöttem
Az első eset egy téli pufidzsekivel és néhány pulóverrel kezdődött. Feltettem őket egy helyi Facebook-csoportba „ingyen elvihető” címkével.
Szinte azonnal rám írt egy lány, és meg is beszéltük, hogy még aznap este eljön értük.
Később persze mások is írtak privátban, akik azonnal tudtak volna indulni a ruhákért, de nem akartam felrúgni az eredeti megállapodást, így mindenkinek nemet mondtam.
Az egyik érdeklődő egy egyedülálló, többgyermekes édesanya volt, aki leírta, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak, és óriási segítség lenne számukra ez a néhány ruha. Neki megígértem, hogy ha este mégsem viszik el a csomagot, azonnal szólok.
Este az első lány természetesen nem jött el, és még csak annyit sem írt, hogy közbejött valami. Így másnap reggel egyeztettem az anyukával, aki el is jött a ruhákért.
Erre mi történt? Másnap este hirtelen előkerült az első lány, és elkezdett velem minősíthetetlen hangnemben kiabálni üzenetben. Számonkérte, hogy miért nem írtam rá magamtól, mondván, hogy neki váratlan problémái adódtak, és igazán várhattam volna még egy napot, megértve a nehéz helyzetét. Pusztán „emberiességből”!
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ekkora pofátlanság létezik. Borzasztóan rossz szájízt hagyott bennem az egész történet.
A második eset: egy héttel később úgy döntöttem, egy téli bakancson is továbbadok. Eljött hozzám egy hölgy, én pedig kivittem neki a cipőt a lépcsőházba. Megkérdezte, bejöhet-e a lakásba felpróbálni. Mivel egyáltalán nem éreztem magam kényelmesen attól a gondolattól, hogy egy vadidegent engedjek az otthonomba, udvariasan nemet mondtam.
Ő erre minden gátlás nélkül benyúlt a küszöbön át a lakásomba az állófogas felé, amelyen a drága irhabundám lógott. Megfogta a kabát ujját, és teljesen komoly arccal megkérdezte, hogy azt nem adom-e oda neki ingyen.
Amikor végre elment, csak fogtam a fejem, és rájöttem, mekkora óriási ostobaság vadidegeneknek megadni a lakcímemet.
A harmadik eset pedig tavaly történt: tanulva a korábbiakból, már senkinek sem adtam meg a címemet, hanem egy plázába beszéltem meg a találkozót.
Az illető persze nem jött el, én pedig úgy cipeltem a tömött szatyrokat oda-vissza a városon keresztül, mint valami idióta.
Gondolhattok rólam bármit, de nekem ehhez nincs többé türelmem! Befejeztem az emberekkel való bajlódást. Mostantól mindent beteszek egy szatyorba, és felakasztom a kukák melletti kerítésre. Onnan pillanatok alatt elviszik.
Nemrég pedig kiszúrtam egy ruhagyűjtő konténert az egyik bevásárlóközpont parkolójában. Eldöntöttem, hogy a megunt magassarkú cipőimet ezentúl oda fogom vinni.
Persze, most csak a negatív tapasztalataimat emeltem ki, és igaz, hogy akadt egy-két normális eset is, de azok már nem tudnak meggyőzni arról, hogy megéri a fáradságot.
Nektek mik a tapasztalataitok a ruhák elajándékozásával kapcsolatban? Írjátok meg kommentben, nagyon kíváncsi vagyok rájuk!
